Farkas Imre: Nóták

1.

Gyergyón innen, vagy még azon is túl,
Hat cifra ló hányivetin indul.
Arany zabla, gyémánt patkó,
Tiszta fehér az a hat ló,
Tiszta üveg mögöttük a hintó.

Mért is jöttél üveges hintóba,
Mért nem jöttél csak úgy, gyalogsorba,
Ázva-fázva, rongyolódva,
Akkor is maradtál volna,
Tán a szívemre borultál volna.

2.

Megállok a keresztútnál,
Ahol nyáron annyi fehér virág van,
Visszahoz a szívem ide,
Akármerre járjak künn a világban.
Vándordaru búcsúzik fenn,
Dér csillog a levelen
Dérütötte avar között
Parányi kis lábad nyomát keresem.

Megállok a keresztútnál,
Ott borult ránk a gyönyörű alkonyat,
Mikor ajkad legelőször
Visszaadta a legforróbb csókomat.
Itt simultál a szívemre
Mosolyogva, remegve
S itt búcsúztál el éntőlem
Hazug szóval, csalfa csókkal örökre.

3.

Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki
Ahogy én csókollak, nem csókol úgy senki
Így sohase vártak, így sohase kértek,
Így meg nem sirattak soha-soha téged.

Minden virág az én szerelmemből nyílik
S ez az én szerelmem elkísér a sírig.
Minden nóta az én bánatomat zengi,
Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki.

4.

Künn a temetőben új sírt lapátolnak,
Édesanyám, lelkem, meghalok maholnap.
Az alvégen lakik Turi Balog Marcsa –
Ne vigyenek arra.

Énekszó, harangszó, zokogó imádság
Meg ne háborítsa édes mátkaságát.
Ne is tudja, mikor megy a temetőbe
Régi szeretője…

5.

Balog Örzse keszkenőjét
Égő könnyel sírta tele,
Az a legény, aki adta
Hitegette, játszott vele.

Megy a násznép lányos házhoz
Húz a cigány vigat, zengőt…
Azalatt a Tisza-parton
Megtaláltak egy kis kendőt.

6.

Nem tudok én neked csak virágot hozni,
Nem tudok én már csak érted imádkozni
Hajnalhasadáskor, alkonyboruláskor,
Azt a drága neved elsuttogni százszor.

Két fehér kis szoba, hejh, több hogy is lenne,
Ugy-e kedves rózsám megférünk mi benne?
Ugy-e hogy megférünk? Ugy-e hogy nem félünk?
– Megáldja az Isten a mi szegénységünk.

7.

A templomba vasárnap se mentem,
Pogány voltam világéletemben;
Szegény öreg édesanyám
Beszélhetett nékem,
Azt se hittem, hogy van Isten
Odafönn a kék, csillagos égben.

De mióta megláttalak rózsám,
Amióta jó szívvel vagy hozzám
S látlak csattos imakönyvvel
A templomba járni,
Megtanultam az Úristent
Leborulva teérted imádni.

8.

Hívlak akkor is, ha nem jössz,
Ha nem jössz is: várlak.
Kereslek, ha bizonyos, hogy
Meg sem is talállak.
Szeretem a szép szemedet,
Orcád mosolygását,
Amikor én rád gondolok,
Már az is imádság.

Szeretem a ruhácskádat,
Hisz’ te magad varrtad;
Szeretem a pici-piros,
Nótás, csókos ajkad,
Szeretem a széles utcát,
Merre hozzád járok,
Szeretem én körülötted
Az egész világot.

9.

Nem tud senki semmit róla,
Csak a rózsa, fehér rózsa szirma,
Nyíló rózsabokrok között
Fogadkozott, esküdözött sírva.
Hej, hogy ölelt, hej, hogy csókolt,
Ne verje meg az Úristen érte.
El se hervadt még a rózsa,
Más indul a kézfogóra véle.

Letarolták a kis kertet,
Letépik a nyáron termett rózsát –
Fátyolos szép koszorúba,
Mennyasszonyi koszorúba fonják.
Óvjátok meg fehér rózsák,
Legyen az a hűtlen szíve boldog,
Eszébe ne juttassátok
Azt az esküt, azt az átkos csókot!