Herczeg Ferenc: Rarami királyné

Egy alföldi kis városban élet egyszer egy öreg költő. Fehérhajú, szelídarcú, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.

    A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő már ismerte a madarait és szívesen köszöntötte őket. Első dolguk volt, ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozzák a fészküket, amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a gólyahím nagy buzgalommal kígyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a gólyáné pedig kiköltötte a tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén, amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.

    Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett nagyobb bajuk.

    Az öreg költő gyöngéd kézzel fölszedte a gólyafiókákat. Mikorra pedig a szélvész elnémult, nagy munkába fogott. Egy hosszú létrán fölmászott a kéményre és erős vaskampókkal ócska kocsikereket szögezett a kémény tetejére. Aztán fölvitte a megcibált fészket és dróttal rákötözte a kerékre. Most már oly szilárdan állott, hogy szélvész legyen, amely le tudja onnan söpörni. Miután elkészült a munkájával, a két kis gólyát megint beültette a fészekbe, maga pedig leszállott az udvarra, pipára gyújtott és leste, mit csinálnak majd az öreg madarak.

    Azok haragos kelepeléssel röpdöstek a ház körül. Később óvatosan letelepedtek a tetőre, jó messzi a kéménytől és bizalmatlanul szemlélgették a megfoltozott fészket. Végül azonban mégis csak megértették, hogy az öreg költő munkája az ő javukra szolgál és akkor elfoglalták megint a fészküket. Itt-ott még javítgattak valamit rajta és amikor elkészültek a munkájukkal, nem volt a határban olyan gólyapár, amelynek olyan pompás fészke lett volna, mint nekik.

    Jó idő telt el a nevezetes zivatar óta. Egy verőfényes vasárnap délután az öreg költő egyedül volt otthon. A gazdasszony elment a templomba, vecsernyét hallgatni; a gólyafészek is üres volt, mivel a fiatalok már akkor szárnyra keltek és az anyjuk kivitte őket a rétre, békát fogni. Még a Sajó kutya is átment látogatóba a szomszédék Sobrijához. Az öreg úr megöntözte a virágait, aztán kiült az udvarra és elnézte a fehér pillangókat, amelyek a nedves virágágyak körül röpködtek. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a gólyahím ott sétálgat az udvaron, vagy tíz lépésnyire tőle. A költő ezen elcsudálkozott, mert a gólyái egyébként sohasem szoktak az udvarra ereszkedni. A madár peckes léptekkel, a nyakát méltóságosan meg-megbillentve közeledett az öreg úrhoz. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőle, megállott és a fekete szemével komolyan tekintett rá. Egyszerre azután meg is szólalt. Halk, kemény és furcsán recsegő hangon mondotta:

    - Holnapután útra kelünk!

    - Ejnye, – kiáltotta meglepetten a költő, – hát te emberi nyelven is tudsz?

    A madár nem választolt erre a kérdésre. Csak billegette a nyakát, majd újból megszólalt:

    - Jót tettél velem, kedves házigazdám és megóvtad a két fiam életét. Én csak szegény madár vagyok, nem is jutalmazhatlak meg semmivel. De legalább hadd köszönöm meg a jóságodat.

    - Szívesen tettem! – válaszolt a költő.

    És mivel igen szerény ember volt és nem szerette, ha valaki hálálkodik neki, sietve másra terelte a szót.

    - Holnapután már elhagytok engem? Igazán sajnálom! Reménylem, jövő tavasszal megint az én kéményemre szálltok?

    - Ha szerencsésen átvergődünk a tengeren, akkor minden bizonnyal ide telepszünk megint. Hiszen kedvesebb fészket keresve se találhatnánk.

    - És hol van tulajdonképpen a ti téli szállásotok? – kérdezte a költő.

    - Nagyon messzire! – mondotta a madár. – Ha útra kelünk, akkor nagy seregbe szoktunk verődni, mi magyar gólyák. Innen elröpülünk Horvátország fölött, a Karszthegy felé. Az rettenetes puszta sziklahegység, ahol a sok szürke kő között alig terem meg egypár nyomorék fa. Amint túl vagyunk a Karszton, beláthatatlan ezüstlap ragyog alattunk a napfényben: az Adriai-tenger. Magasan szoktunk szállani, magasabban, mint a felhők. Ha letekintünk a tengerre, a nagy vitorláshajók csak akkorák, mint egy parányi fehér pillangó, a hatalmas gőzhajók füstfellege pedig fekete hernyóként kúszik a vízen. Jobbra az útirányunktól esik a virágos Olaszország. A szél onnan illatfelhőket sodor föl egészen hozzánk. Később a görög szigetek fölött vezet el utunk. Azok oly sűrű rajokban feketéllnek a ragyogó víztükrön, mint fürdő bölénygulya. Oszlopos márványtemplomok romjai vannak rajtuk. A legnagyobbik közülök Kréta szigete. Azon túl már nem látunk se szigetet, se szárazföldet, hanem ameddig csak elér a tekintetünk, mindenütt a véghetetlen tenger hullámai morajlanak. Éjjel-nappal kell repülnünk és jaj annak, akit elhagy az ereje; lezuhan a tengerbe és a társai nem segíthetnek rajta. Hosszú repülés után végre messzire lenn, délen, fekete vonal látszik a tenger láthatárán. Ekkor diadalmasan kelepelni kezd az egész gólyasereg, mert tudják, hogy közel már az afrikai partvidék. A távolból látni a karcsú pálmafákat, amint a szélben ringatják csipkés koronájukat. Hatalmas folyam szakad ott a tengerbe: a Nílus. Két partján terül el Egyiptom. Ott aztán pihenőt tartunk. Némely gólyacsaládnak a parti falbakban van a téli szállása, azok kiválnak a seregből. MI többiek azonban folytatjuk utunkat dél felé. Városok és falvak maradnak el alattunk. A sárga folyón lassú vitorlás gályák vonulnak. Elmaradnak alattunk a piramisok is, amelyek évezredek óta hirdetik a fáraók hajdani hatalmát. Aztán elérjük a nagy sivatagot. Lassú méltósággal haladó tevekaravánokat látunk és fehérruhás embereket, akik karcsú paripákon lovagolnak. Itt is, ott is kiválik a gólyaseregből egy-egy csapat és megtelepszik egy-egy faluban. Mi többiek azonban a nagy őserdő felé repülünk. Olyan nagy az erdő, hogy gyalogos ember hetekig, sőt hónapokig is lebolyonghat a nyirkos homályban, mielőtt tisztásra érne. Arra már csak fekete emberek laknak. Egy részük emberevő. A nagy erdőn is túl, a hatalmas Ahuri folyam partján van a mi téli szállásunk. Az én fészkem pedig Rarami királyné kertéjben van…

    A madár elhallgatott. Az emberi beszéd mégis csak szokatlan volt neki és fárasztotta. Az öreg költő pedig növekvő csodálkozással hallgatta. Az a gyanúja támadt, hogy mindez talán nem is valóság, hanem csak bolondos álom. A nap azonban melegen sütött, a távolból a vasárnapi harangok halk zenéje hallatszott, a virágok erősen illatoztak az udvaron és a gólya ott állott közvetlenül mellette. Tehát még sem lehetett álom.

    - Rarami királyné feketebőrű hölgy? – kérdezte a költő.

    A gólya a fejét rázta.

    - Az Ahuri folyam körül harminc napi járó földre csupa koromfekete néger lakik, csak a király és a királyné arca fehér.

    - Hogyan lehetséges az? – kérdezte a költő.

    A gólya készségesen válaszolt a kérdésre.

    - Sok, sok esztendővel ezelőtt egy fehér ember vetődött a négerek közé. Vele volt a kis fia is. Bölcs, istenfélő és igazságos ember volt. A négerek megszerették és megválasztották királyuknak. Amikor a király meghalt, a feketék a fiát ültették a trónra. Kikötötték azonban, hogy a fiatal király válasszon minél előtt feleséget. Az ifjú király nem akart fekete asszonyt venni. Fehér asszonyt pedig még sohasem láttak abban az országban. Ekkor egy csodálatos esemény folytán összetalálkozott a fehér Raramival és ma ő az Ahuri-négerek királynéja.

    - Miféle csodálatos eseményről beszélsz? – kérdezte kíváncsian a költő.

    - Ha tudni akarod, elmondom, – szólott a gólya.

    Elmondta a költőnek Rarami történetét.

     

    A GÓLYA ELBESZÉLÉSE

    Tíz vagy tizenkét esztendővel ezelőtt történt, hogy egy csónak siklott végig az Ahuri vizén. A csónakot két fekete ember hajtotta gyors evezőcsapásokkal. Az orrukba fűzött rézkarika és a hegyesre reszelt szemfoguk után meg lehetett ismerni, hogy a nyámnyám-négerek emberevő törzséből valók. A két emberevőnek igen jó kedve volt, mert kitűnő vásárt csaptak aznap. A vavai vásáron egy fehér kisleányt vettek néhány üvegkalárisért. A kisleányt holmi rabló négerek ragadták el a távoli partvidéken és hozták vásárra. A gyermek szepegve lapult meg a csónak fenekén. Annyira félt, hogy pisszenni sem mert; csak némán nézte a két vadembert. Azok meg éppen őróla beszélgettek.

    - Holnap levágjuk és nagy lakomát csapunk, – mondotta az egyik.

    - Banán-lében megfőzve fogjuk föltálalni a fehér gyermeket, – vélekedett a másik.

    Az első néger azonban nem szerette a főtt ételt, különösen a banán-levesben főttet nem. Azt mondotta:

    - Inkább szép ropogósra süssük!

    A leány persze nem is sejtette, miről van szó. Ő nem értette a nyámnyám-nyelvet.

    A két fekete sehogy sem tudott megegyezni abban, hogy megsüssék-e, megfőzzék-e prédájukat. Úgy belehevültek a vitába, hogy abbahagyták az evezést és ordító hangon támadtak egymásra. Az egyik fölkapta az evezőjét és megütötte vele a társát. Az se volt rest és dühösen nekiugrott a cimborája torkának. Birkózni kezdtek és végül egyensúlyukat vesztve, mindketten kifordultak a csónakból és belezuhantak a folyamba.

    Az Ahuri vize arrafelé hemzseg a sok krokodiltól. Két hatalmas hüllő éppen arra halászgatott; azok még estükben elkapták a két négert. A krokodilok bizony nem sokat törték a fejüket, hogy sütve vagy főzve egyék-e meg a prédájukat, hanem tüstént fölfalták a két feketét, amúgy nyersen.

    A gazdátlan csónak, melyben a fehér gyermek ült, most már a hullámok kényére hagyatva, uszogatott le a zúgó folyón. Mi történ tovább a kisleánnyal? Elmondom. A csónak magától partot ért. A folyam közepén lévő kis pálmás szigeten feneklett meg. A leány kimászott a ladikból, amely aztán terhétől megszabadultan, újból belekerült az árba és tovább úszott. A fehér gyermek most már egyedül volt a szigeten.

    A kis szigetet a túlparton lakó emberevők úgy nevezték, hogy a krokodilok szigete. A vízbe hajló datolyapálmák alatt, a meleg homokba taposott fészkekben, százszámra tanyáztak a páncélos bőrű, örökké éhes, óriási vízi szörnyetegek. A négerek nem is mertek csónakjaikkal kikötni ezen a szigeten. De nem csak krokodilok, hanem megszámlálhatatlan papagájrajok is fészkeltek itt. Napközben, amikor nyomasztó volt a hőség, ezerszámra bóbiskoltak a tarka madarak a pálmafák ágain, hajnalban és alkonyatkor pedig siketítő rikácsolással vonultak a távoli rizsföldek felé.

    A kisleány datolyát szedett magának és vizet ivott a folyamból. Aztán a víz partján, a puha homokban fészket talált, amelyben két kis krokodil feküdt. Az állatok nagyon megtetszettek neki és közéjük telepedve, játszani kezdett velük. A kis szörnyetegek játék közben a keze után kapkodtak csattogó fogaikkal, a leány azonban tréfára vette a dolgot és megintette őket, hogy viselkedjenek illedelmesen. Játék közben elfáradt és elálmosodott. Egy krokodilkölyökkel a karjai között hamarosan elszenderedett. Alig hogy elaludt, már megzúgott a folyam és óriási szörnyeteg bukkant ki a vízből. A kis krokodilok anyja volt, aki most tért vissza reggeli halászkirándulásáról. Kimászott a vízből, otromba léptekkel odavánszorgott a fészekhez és ugyancsak meresztette a két szemét, amikor kölykei társaságában ott találta a kis vendéget. A krokodilmama néhányszor körüljárta és körülszimatolta a fészket, majd maga is odaheveredett a kicsinyek mellé és hatalmas, pikkelyes farkával körülfogta az egész tanyát. A kisleány ugyancsak megszeppent, amikor később fölébredt. Egy kicsit el is pityeredett félelmében. De mivel úgy tapasztalta, hogy a krokodilmama nem mutat vele szemben ellenséges szándékot, félénk hízelgéssel kinyújtotta a kezecskéjét és megsimogatta a szörnyeteg ráncos pofáját. A krokodil ekkor kitátotta a kapunyi száját, melyben akkora fogak meredeztek, mint a konyhakés pengéje és sistergő sziszegést hallatott, ami a krokodilnál a jókedv jele.

    E naptól fogva a gyermek befogadott lakója lett a szigetnek. Nemcsak a krokodilmama, hanem a többi krokodil is megszokta és megbarátkozott vele. Mivel okos gyermek létére úgy vélekedett, hogy halásnak illik lennie a vendégszeretetért és oltalomért, amelyben része volt, rajta volt, hogy hasznossá tegye magát a tanyát. Míg az öregek künn jártak halászgatva a folyón, ő gondjába vette az otthonmaradt kicsinyeket. Dolga bizony akadt. A verekedőket szét kellett választania, a rendetlenkedőket meg kellett intenie. Volt a szigeten néhány árva kis krokodil is, azokról neki kellett gondoskodnia. Napközben rendesen egy buksi kis kedvencével a karján járkált a fészkek között. Ha valaki láthatta volna a kisleányt, azt hitte volna, hogy egy krokodil-óvoda tanítónője. De nemcsak a kölyköknek, az öregeknek is tudott a kedvükbe járni. Van a krokodilnak egy gonosz kis ellensége, a pióca, amely a fogínyére tapad. A hatalmas állat nem tud szabadulni tőle. Ha valamelyik krokodilnak pióca volt a szájában, odavánszorgott a kisleányhoz és feléje tátotta irtózatos száját, a leány pedig félelem nélkül belenyúlt a kezével, és megszabadította az állatot a kellemetlen ellenségtől. A szigeten lakó papagájok is hamar észrevették, hogy a gyermek jóbarátsággal viseltetik irántuk és pajtásává szegődtek. Alkonyatkor, ha a kislány a parton ült, százszámra köréje telepedtek a madarak és a homok olyan lett körülötte, mintha tarka nagy virágok tömege lepné el és feje fölött a bokrok és fák is kivirultak a ragyogó tollú állatoktól.

    A folyam két partján lakó emberevő négerek csakhamar tudomást vettek a szigeten lakó fehér gyermekről. Holdvilágos éjszakákon néha meglesték a távolból. Látták, amint a szörnyetegekkel játszadozik. Azt is látták, hogy egy-egy nagy krokodil hátán lovagolva keresztülúsztat a folyón. A feketék ezért szellemnek tartották a gyermeket és lenevezték Raraminak, ami a nyámnyámok nyelvén azt jelenti, hogy a krokodilok királynője. Rarami később nekibátorodva, megjelent a szárazföldön is. Egyik négylábú barátja nyakába kapaszkodva, átúszott a folyamon és virágot meg gyümölcsöt szedett a túlsó parton. Néhány vakmerő néger el is határozta, hogy hatalmába keríti a krokodilok királynőjét. Holdvilágos éjjel meglesték és amikor Rarami a parti bokrok alatt üldögélve dúdolgatott, megrohanták, hogy foglyul ejtsék. A merénylet azonban sem sikerült. Rarami rémült kiáltására két hatalmas krokodil bukkant ki a vízből és csattogó fogakkal vetette magát az emberevők elé. Azok úgy megijedtek, hogy eszük nélkül eliramodtak és hajnalig meg sem állottak. Ettől fogva senki sem merte többet üldözni Raramit.

    Esztendők múltak el így. Hogy mennyi, azt a fehér leány nem tudta, mivel nem olvasta meg őket. Azon a vidéken különben sincsen tél és a fák egész esztendőben termik édes gyümölcsüket. Rarami ruhácskája régen leszakadt a testéről és hogy megvédje magát a nap heve ellenében, papagájtollakból, amelyeket a fák alatt szedett össze, köntöst készített magának. A ruhája tarkán tündöklött, az emberekkel, el is felejtette a beszédet. Csak a reggeli és esti imádságát mondotta el minden nap, úgy, ahogyan valamikor az édesanyjától tanulta.

    Egyszer aztán, amikor már sok esztendeig lakott a szigeten, nagyon különös dolog történt. Egy izzó nyári napon, amikor a szigeten minden krokodil aludt és a madarak is tikkadtan lapultak meg a pálmák árnyékában, délibáb jelent meg az égbolton. Az ilyen tünemény nem ritka azon a vidéken. A kép azonban, amelyet Rarami ezúttal látott, meglepte és elragadta. A délibáb egy aranykupolás palotát mutatott. A palota karcsú pálmák között, víz partján állott. A palota kapujától széles lépcső vezetett le a víz tükréhez. A lépcsőn egy ifjú ült. Az ifjú arca fehér volt. Rarami magánkívül volt nagy örömében. Olyan régóta nem látott már fehér embert, hogy azt hitte, az egész világot csupa fekete ember lakja. A feketéktől félt, mivel tudta, hogy vérengző emberevők. Most végre fehér embert látott! Az ifjúnak azonkívül oly nemes, szelíd és bánatos arca volt, hogy Rarami egyszerre nagy testvéri szeretetet érzett iránta. Egy ösztönszerű mozdulattal az ég alján rengő látvány felé nyújtotta a karjait. Az ifjú fölemelte bánatos arcát és akkor ő is megpillantotta a leányt. Öröm és meglepetés ragyogott a vonásain.

    Egy pillanatig összenéztek, a parton ülő leány és az égen tündöklő ifjú, mintha örökre emlékükbe akarnák vésni egymás kedves vonásait, aztán elhalványodott a kép, majd végleg eltűnt a délibáb és a leány csak ezüstszínű ködfoszlányt látott a napfényben lángoló láthatár fölött.

    E naptól fogva a krokodilok királynője boldogtalannak érezte magát. Tudatára ébredt nagy elhagyatottságának. Álmaiban és ébren mindig csak a fehér ifjúra gondolt. A krokodilok és a madarak csodálkozva tapasztalták, hogy barátnőjüket elhagyta a régi játékos kedve; Rarami órákon át mozdulatlanul ül a parton, epedve nézi a távoli eget és olykor ragyogó harmatcseppek gördülnek végig arcán.

    Forró nyár volt és a délibáb majd mindennap űzte csalóka játékait. Pálmás ligeteket, tengeren járó hatalmas gályákat, sivatagban vonuló karavánokat mutatott Raraminak, az aranykupolás palotát és a fehér ifjút azonban nem mutatta nekik többet. Amikor megeredt az őszi eső, végleg eltűnt a délibáb és vele Rarami szívéből a remény is, hogy viszontláthassa a fehér ifjút. A szigetlakó állatok észrevették, hogy Rarami reggeltől estig siránkozva bolyong a ligetben. Talán sajnálták is barátnőjüket, de segíteni bizony nem tudtak rajta.

    Az őszi esőre hónapokig tartó nagy szárazság következett és a folyam partján lakó emberevők ekkor végrehajtották egy régi gonosz tervüket és fölgyújtották a sziget erdejét. Éjnek idején titokban kikötöttek a sziget csúcsán és üszköt vetettek a száraz harasztba. Régen készültek már arra, hogy kifüstöljék birodalmukból a krokodilokat királynőjükkel egyetemben. Rettenetes tűzvész támadt a folyam közepén. A megrémült madarak gyászos rikácsolással keringtek egész éjjel a piros égen. Rarami pedig, hogy meg ne égjen, a krokodilokkal a vízbe menekült. Hajnalra elaludt a tűz, de a sziget viruló paradicsoma kormos pusztasággá változott. Rarami ekkor elhatározta, hogy lehagyja barátaival a szomorú helyet és új hazát keres magának a folyam mentén.

    Még aznap útra is kelt, összes négylábú és szárnyas alattvalóival egyetemben. Egy óriás lótuszlevélen állva úsztatott le a folyón. Hosszú vízi indából hármot készített és azt négy hatalmas krokodil nyakára fűzte. Ő maga egy káka buzogányt tartott a kezében és azzal terelgette a hámosokat. Sok száz krokodil kísérte útján. Elől, a sereg élén, rettenetes fogú, tapasztalt öregek hasították a habokat. A fiatalság Rarami körül nyüzsgott. Az úszó karavánt széles csatárláncban sereghajtók követték. A papagájok sűrű rajokban szállva kísérték barátnőjüket. Hol előre cikáztak, hol meg visszakanyarodtak, Rarami feje körül keringve, vagy a vizet érintve nyílsebesen röptükben.

    Amerre a krokodilok királynője elvonult, az embertevő feketéket mindenütt halálos félelem fogta le. Akik ladikon ültek, azok eszük nélkül siettek partnak. Azt hitték, hogy elkövetkezett a világ vége. A pogány papok üvöltő énekszóval hívták segítségül a bálványaikat; hatalmas rézüstöket verve és tülkölve pokoli lármát műveltek.

    Nyolc napon és nyolc éjjelen át tartott az utazás. Ekkor csöndesebb vidékre értek a kivándorlók. A parton nagy csapatokban állottak ugyan az emberek, de ezek már nem üvöltöztek a különös utastársaság láttára, hanem keresztet vetettek magukra. Ezek a parti lakók is négerek voltak, de fehér köntösben jártak, szépen épített házakban laktak és a házaik körül viruló kertek és vetések terültek el.

    A folyam kanyarodásánál, karcsú pálmafák között, aranykupolás palota bukkant elő. Rarami szíve egyszerre viharosan megdobbant: megismerte ugyanazt a palotát, amelyet egyszer a délibáb mutatott neki. Megismerte a vízre vezető széles kőlépcsőt is, amelyen egykor a fehér ifjú ült. A lépcső azonban most üres volt. Rarami ekkor a kákabuzogányával a lépcső felé terelte úszó fogatát.

    Miközben a krokodilok királynéja a palota felé közeledett, benn a nagyteremben éppen nagy tanácskozás folyt. Varega, az ifjú fehér király tanácskozott ott országa fekete bölcseivel.

    - Uram, – mondotta egyik őszhajó főnök, – néped óhaja, hogy ültess királynét a trónusodra. Szívesen látná a nép, ha fehérarcú úrnőt adnál neki, de mivel nincs a birodalmadban rajtad kívül egyetlen fehérarcú embert sem, végül mégis csak meg kell békülnöd a gondolattal, hogy fekete lányt végy feleségül.

    Az ifjú király búsan csóválta a fejét.

    - Sohasem fogom megtenni! – mondotta határozott hangon. – Csak egy nő van a világon, akit királynőmmé tennék. Ő azonban messzi van tőlem.

    - És ki az a nő? – kérdezték többen.

    - Nem tudom a nevét – válaszolt Varega. – Mindössze egyszer láttam csak. A délibáb mutatta nekem. Egy folyó partján ült, krokodilok hevertek a lábánál és madarak ültek a vállán. Ő a legszebb nő a világon. És bizonyára a legjobb is, mivel meg tudja hódítani az oktalan állatok szívét.

    A bölcsek aggódva trekintettek össze, amikor meghallották királyuk különös szavait.

    - Haj, uram, – szólott aztán közülük a legmerészebb, – a néped érdekében könyörgünk, hogy felejtsed el szerencsétlen rögeszmédet! Veled a délibáb űzte csalfa játékát. A délibáb képei a levegő és a napfény hazug szülöttei.

    Az ifjú király azonban hajthatatlan maradt.

    - Én tudom, hogy a krokodilok királynéja él és hiszem, hogy még találkozni fogok vele. Ha nem volna ez a reményem, akkor én volnék Afrikában a legboldogtalanabb ember.

    Alig hogy a király ezt elmondotta, egyik testőre rohant a terembe.

    - Felséges uram, – kiáltotta lélegzet nélkül, – méltóztassál a kertbe fáradni és csodát fogsz látni. A krokodilok királynője érkezik hozzád látogatóba. A folyam hátán jön, száz krokodil kíséri és ezer vadmadár kóvályog körülötte!

    - Ő az! – kiáltotta Varega.

    És megfeledkezve királyi méltóságáról, futva sietett a víz partjára.

    A bölcsek pedig fölkapták hosszú köntösüket és utána szaladtak.

    Amit odakünn láttak, az igazán csodaszámba mehetett. Rarami a parthoz közeledett. A víz meg zúgott körülötte a szorosan egymás mellett úszó krokodiloktól, a levegő pedig megzendült a madársereg szárnycsapásaitól. A piruló leány tündérszép volt. Rarami és az ifjú király eghymásra néztek és tüstént megismerték egymást. A szívük sugallatát követve, kiterjesztették egymás felé a karjukat. Mind a ketten mosolyogtak és mind a kettőjüknek könnyes volt a szemük.

    De ekkor megszólalt egyik a vének közül.

    - Felséges uram, – mondotta a királynak, – ennek a leánynak nagy hatalom áldatott meg az állatok fölött. De ki tudja, hogy nem a gonosztól nyerte e hatalmát?

    Az ifjú király megfogta a partra lépő Rarami kezét és szelíd hangon így szólt hozzá:

    - Beszélj úrnőm, és szégyenítsd meg a kételkedőket!

    A szegény Rarami azonban régóta elfelejtett már beszélni. Tétova tekintettel nézte a király arcát és midőn végül megértette, hogy neki most szólani kellene, elmondotta azt, ami a mai napig is megmaradt emlékében, elmondotta imádságát.

    Az öregek ekkor mélyen meghajoltak előtte és bevezették a palotába. Így lett Rarami Ahuri ország királynéja. Mielőtt azonban megkoronázták volna, meg kellett tanulnia beszélni. Hamar megtanult azonban, hiszen a vőlegénye volt a nyelvmester. Azóta boldogan él és alattvalói rajongva szeretik. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is. A papagájok, amelyek vele jöttek, máig is ott fészkelnek a király kertjében. A krokodilok pedig ott tanyáznak a palota előtt a folyóban. Nekik fontos hivataluk van: ők a királyné testőrei.

    Amióta ők őrzik a folyam vizét, azóta emberevő nyámnyám nem mer többet éjnek idején átúszni az Ahurin.

*

    A beszédes gólya befejezte elbeszélését.

    Az öreg költő nagy figyelemmel hallgatta és egyszer sem szakította félbe. Még kérdezni akart egyet-mást, de ekkor megzördült a kapu kilincse és vidám kutyaugatás hallatszott az utcáról. A gazdasszony hazajött a vecsernyéről és Sajó kutya is megjött a szomszédból. A gólya, amikor a közeledőket hallotta, hirtelen elrúgta maga alól a földet, szárnyra kapott és föllendült a magasba. Egypárszor megkerülte a háztetőt, majd letelepedett a kémény mellé, ott fél lábra állott és figyelmesen nézte a lenn ülő költőt.

    Másnap rengeteg sok gólya gyülekezett a réten. Harmadnapra pedig útra kerekedett az egész madársereg. Az öreg költő reggel éppen künn sétált a város végében, amikor a vándormadarak raja elvonult a feje fölött. Egyik gólya mélyebben repült a többinél és a költőnek úgy rémlett, mintha ez az ő lakója volna. Tölcsért csinált tehát a két tenyeréből és után kiáltott:

    - Szerencsés utat! Köszöntöm Rarami királyné ő felségét!

    A madár egyet-kettőt kelepelt, aztán gyors szárnycsapásokkal hasítva a verőfényes levegőt, a többi társával együtt délnek sietett, a nagy tenger felé.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf