Tarczay Gizella: Gyóni Géza emlékére

Szibériában, messze, messze földön
Magyar rabok imára gyültenek.
Sápadt lakóit engedé a börtön,
Hogy e napon Istent tiszteljenek.
Hadd szálljon arra zsoltárének szárnya
E nagy napon, Szent István ünnepén,
Amerre száll a rabok kínos álma
A gyötrelemnek hosszú éjjelén.

Sápadt rabok, sovány rabok, mióta
Lett pillantástok olyan réveteg?
Mióta halt el szátokon a nóta,
Mióta sorvad ifjú testetek?
Haj, már lehullt a kurucok virága,
Rabságba vitték hősök ezreit.
Elvitték messze, el Szibériába,
Hogy ottan vesszenek s ne itt!

Itt hős csatában halál várt reátok,
Dicső halál s cserébe cserfalomb,
Honvédek sírján illatos virágok
Hirdették volna, kit rejt ez a domb;
Ott nyirkos és penészes börtön árnya
Mint rémek éje, hál tivéletek.
S az éjben mintha szomjú vámpír járna
Az szívja egyre hűlő véretek.

De ott is, ott is megmaradtatok
Derék és lelkes, pompás magyaroknak!
A sírnak férge rág már rajtatok
S hiszitek ott is erejét a Jobbnak,
Mely ezer éve óvja szép hazánkat.
S bizton tudom, hogy most se hagyja el,
Hiszen ma milljom hű hazánkfiának
Ajkán imádság hangja kel.

Magyar fohász repesve kél a szájon –
Ó nemcsak itt, az Alföldön s Budán!
Imát rebegnek messze, messze tájon,
Egy csöndes fogolytábor udvarán;
Magyar raboknak ajkán zeng az ének:
„Tebenned bíztunk…” Szívük feldobog,
A magyar nemzet erős Istenének
Hódolnak ott a hős magyar rabok.

Van köztük egy …halvány, ifjú fogoly,
Sötét szemében bánat pokla ég;
Az prédikál. A szavak árja foly
S felszáll, hol kéken tündököl az ég.
Szibériában is van ég, van Isten,
Az meghallgatja hő imájukat,
S ha testük ott is marad világ végeiglen,
Hazaszálló lelkük lel majd utat.

Így prédikál, tüzesen, lelkesen,
És hisz és bízik rendületlenül.
Magyar rabok szemébe csendesen
Megilletődés tiszta könnye gyűl.
Beszél a költő – pap most – ihletetten,
Beszéde gyújt, mint lobbanó parázs,
Csüggedt rabok szívébe szikra lebben,
Megejti őket szent varázs.

- Szibériában, messze, messze földön
Kietlen pusztán van egy sírhalom.
Sápadt lakóját kiadta a börtön,
Nem gyötri már se bú, se fájdalom.
A költő sírján vadvirágok nyílnak,
Idegen földön borult rá a hant;
Rabok, az árván maradottak, sírnak,
Vigasztalójuk porlad alant.

Ó áldott légy, te lángszavú poéta,
Haló porodban álmodj édeset!
A magyar nemzet áldást küld porodra,
Magasztos volt, bár rövid, életed.
Ha idegenben nyugszik is a tested,
Velünk van lelked, az a szárnyaló,
Siratva elsiratjuk kora veszted,
Áldjon meg, áldjon a Mindenható!

/Budapesti Hírlap, 1917. augusztus 26./