Ölvedi László: Vágyak

Örök ritmus hull a szívemre:
Fájdalom, csók, ostor, napsugár,
Életem forró bűne, szerelme.

Ütésük nyomán vágyak ömölnek,
E hangvillán a lélek muzsikál.
A vágyak szállnak, vagy összetörnek.

Az egyik büszkén magasba tart,
Gőgösen, mint a kőszáli sas;
Föl, hol titkos ködbe vész a part.

Tomboló vihartól se retten,
Följut a szűz ormokig talán…
Vagy visszahull szárnyaszegetten.

Huhogó bús madár a másik,
Kuvikol fényes házak ablakán.
Éneke gyász, intése halál.

Elvesztenék furfanggal, karddal,
Látják, rettegik száz alakban.
Győztesen vijjog, mint a karvaly.

Vad vágyam ez: pirosló karma
Véresen sújt le hej, de sokszor.
S mindenhová elér hatalma.

Majd ha törpék dühét lebírta,
Ragyogó ruhát, új dalt cserél
És zeng, úgy zeng, mint a pacsirta.

Derűt, mosolyt, bő kalászt akar,
Szivárványhintán ringatódzik,
Minden embert ölelve takar.

…S ha mozdul ajkad: ezüst harang
A szója; vágyam zúdulva röppen:
Égő, szomorú tüzes galamb.

Áldó karod remegve tartja –
És a fáradt, vergődő madár
Lankadt fejét válladra hajtja.