Hangay Sándor: Orgonás május énekel
Otthon is nyílnak az orgonák Édes?
S két szép fiúnk kék szeme az égre nevet?
– Bágyadó holdnál nézed-e néha
A délre elszálló fellgeket?
S ha nyitva az ablak, az esteli fénynél
Távoli illat száll-e feléd?
Nem küldi-e hozzád a véritatott föld
Tavaszi, kábult leheletét?
Mert részeg a föld itt! Halál-szüretelte
Ó-bor tüze járta be zsibbadt ereit.
S szent mámora nyitja, fakasztja a rétnek
Tarka pompájú virágszemeit…
– Ó orgonaillat, érezlek-e még majd?
Ó isteni május, derülsz-e nekem?
Vagy tán, mire újra eljönne a napja
Az éj, az örök, virraszt szememen.
– Vér, ki szívembe’ zajongva keringesz,
Ha elnyel a föld, e szomjú ajak,
Tavaszi égen, szellő, ha támad,
Bús síromon, virágba fakadj!
Orgonaillat legyen a lelked
És vigye a szellő messzire el,
Arra, ahol Ő nézi a mennyet
Könnyesen égő szemeivel.
És mondjad: imádtam, sírva szerettem
Drága két édes kis fiamér’.
( – Orgonabokrok illata szárnyán
Tavaszi éjen, lelkem hazatér.)
És mondd neki: várom. De előbb fiaimnak
Szárnyait bontsa izmosra, erősre,
Mert – jaj! – mi lesz akkor, két gyönge gyermekből,
Ha nem marad Ő se!?
Orgonás Május, te rád hagyom őket:
Szép asszonyomat, szép két kicsi árvám.
Múló embernek Isten az atyja,
Ő tudja, mi vár rám, ő tudja mi vár rám!
Szávapart, 1915