Czóbel Minka: A magányosak, A menyasszonyok kara, Virrasztó

A magányosak

Hatalmas szürke szikla
Magas kopár hegyen,
Felette tiszta csillag
Sötétlő kék egen.

Bár létük közel hozva –
Egymást nem ismerik,
Szavuk nincs – némák árvák
S magános mindenik.

Éjente felviláglik
A tiszta fénysugár,
S éjente távol égről
A szikláig leszáll.

De magányos a csillag,
Mert nem is tudja tán,
Hogy fénye visszacsillan
A szikla oldalán.

S a szikla meg nem érzi
A tiszta sugarat,
Örökre, mindörökre
Csak magános marad.

A menyasszonyok kara

Lehullt a lomb, és még sem jöttél vissza,
Mint ígérted, édes szerelmesem!
Párnám éjjelente könnyem árját issza,
Lelkem bolyong egy bánat-tengeren.

Kis rózsaszín lapot hozott a posta,
Csak tegnap jött meg drága leveled,
Szívem mégis, öröm és bú közt osztva,
Az tegnap volt… de ma? – mi van veled?

Sok alakban, testben-lélekben mások,
De szívben mégis mind egyek vagyunk –
Ott küzdenek a távol óriások,
S mi tétlen búban itthon maradunk.

Nem – még se tétlen – gondolatunk szála
Feléjük hordja lelkünk erejét,
Hő imánk értük bátran harcba szállva
Az éj körültük nem lehet sötét.

Vágyó szemünk találkozik estenden
Mennybolton, hol az égi fény ragyog,
Hírt hoznak-visznek fényes hangos csendben,
Nekik – nekünk az örök csillagok.

1914

Virrasztó

Meghalt az ifjú apáca –
Egy lázbeteg majom
Bejő a halottas szobába
Az ablakon.

Leül a fehér szűzi ágyra
A halotthoz közel,
Lepleit össze-vissza-hányja
Sovány-ujjú, forróan égő
Kezeivel.

Karját kinyújtja hosszan, hosszan –
Kezével játszana.
Lassan tolul be a szobába
Az éjszaka.

Hajlik feléje, a sötétbe
Letépi fátyolát.
Tömjénillat sűrűn megszállta
A kis szobát.

Bársony sötétből fel-felvillan
S csukott szemén
Halott leánynak, végig illan
Egy gyertyafény.

A majom vékony hosszú ujja
Lázforróságban ég,
Fogdossa félve a halott szűz
Jeges kezét.

Most hajlik hozzá hosszú csókra
Átöleli nyakát,
Csókolj lassan embermódra
Kék ajakát.

Csókolja hosszan, önfeledten,
Míg mind besiklanak
Halott leány kék ajakába
A fehér fényű, hegyes élű
Állatfogak.

Mj. 1914