Ambrus Balázs: Kedves Géza,

olvasom az újságban, hogy életedben némi változás történt: meghaltál. Nem baj, Kedves Géza, a halál nálad nem sokkal jelent többet, mint az orosz fogság; három esztendeje, hogy elmentél innen, alig tudok embert, aki frissen emlékeznék reá, hogy mikor beszélt veled; az űr, amely elválasztott Téged tőlünk, egyre mélyebb, szélesebb lett s most immár a végtelenbe nyúlt. Másrészt a halál korántsem vitt a föld alá, inkább jobban elénk hozta a nevedet s úgy érzem, hogy aki e három év alatt aggódva leste az idők változását, akik a háborút nem majálisnak tekintették, hanem a lét, vagy nem lét kétségei között szorongtak és szomjasan kaptak az írásaid után: azok még több szeretettel s becézéssel gondolnak reád, s akiknek kincstárába, mint egy gyémántot teszik el a Te nevedet. Nem, Te nem haltál meg, a halál nálad csak ideiglenes átmeneti állapot, a három esztendő minden magyarja úgy gondol reád: mint egy emberre, aki a legnehezebb időkben tett bizonyságot a tehetségéről, a férfiasságáról s a magyarságáról.
    Kedves Géza, költészeted felett még korántsem záródtak le az akták: végleges helyedet még nem foglaltad el az irodalomban, nem tudják, hogy mit tegyenek veled. Az egyik oldalon az égig magasztalnak, a másik oldalon lerántanak s a két vélemény így küzd egymással, mióta első köteted megjelent. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem akarnak elismerni, - ennyit még a legtúlzóbbak sem tagadnak meg tőled, - csupán arról vitatkoznak, hogy milyen klasszisba hozzanak. Tény az, hogy az utolsó három év alatt többet beszéltek rólad, mint addig egész életedben, sőt többet beszéltek rólad, mint bárki más poétáról: hogy nem tudtak végleges ítéletet hozni, az nem a Te hibád, hanem az övék, az „ítész” uraké, akik istenítenek, mert jó katona voltál s haragszanak reád, mert szintén jó katona voltál. A Te költészetedben a praedomináns vonás az erő volt. Ez adta verseid egyéni ízét, tónusát, azt a szomorkodó, bujkáló feszültséget, amely még a szerelmi verseidben is benn van: az ember csupa feszülő energiát érez a soraid mögött, amelyek úgy fűtik a vers lelki tartalmát, mint a gőz a kazánt. Ezért nem volt behízelgő a költészeted, hanem komoly, nehéz és súlyos. Aki elindult a verseid nyomán, az nem virágos rétre ért, jókedvű pipacsok s jószagú gyöngyvirágok közé, amelyekre vidáman süt a nyári szép nap s szelíd bárányfellegek társalognak az égi kék gyepen, hanem elhagyott kopár sziklák között járkált, ahol a szomorúság fekete lovagja sötét lován éjjel belovagolja a tájat, amely fölött csak itt-ott jelenik meg a sápadt hold. Nem az öröm, hanem a szomorúság adta kezedbe a tollat: mindig volt valami nézeteltérésed a világgal, a polgári lélekrenddel, nem volt ínyed szerint a napok folyása: elégületlenség és fájdalom volt a tollszóban, mély őszinte, gyógyíthatatlan fájdalom. Ez akkor is benned maradt volna, ha történetesen mágnásnak születsz s az elképzelhető összes földi jókba könyökig nyúlhattál volna: mert ezt a szomorúságot magaddal hoztad a világra, mint a bronzszínű hajadat s az orrhangú beszédet: nem tehetsz róla, így volt megírva a csillagokban. Peter Altenberg mondja valahol, hogy az igazi költő hypertrophiás szív: a világ szíve, aki mások helyett érzi és adja a szomorúságot: úgy érzem, hogy Te egy ilyen hypertrophiás szív voltál: a magad szomorúságát úgy adtad, mint a másokét, a másokét, mint a magadét: a világot magadhoz ölelted s Te az övé voltál, a világ a tied: ezért is lettél a nyilvánosság embere, előbb pap, aztán költő, a tehetségednek teret kerestél, mert érezted, hogy szorítja a melledet.
    A stílusod is egyszerű, puritán stílus volt. Kerülted a virágos szavakat, a hangos kifejezéseket, a legegyszerűbben elmondani mindent: ez volt nyilván a természeted. Ahogy nem jártál cifra ruhában a korzón, vagy a kávéházban, úgy a versed is egyszerű köntöst viseltek: nem szeretted a sallangot, az elpuhult piperéskedést, a szavak kendőzését: sehol semmi ravaszság, a mondat parfümözése, mindenütt egyszerű mindennapi szavak, szófűzések, amelyek minden ember száján megfordultak. S mégis mennyi erő lobbant ki a szavaidból, mennyi dörgést tudtál beléjük vinni, mennyi ritmust, fordulatot, szótáncot tudtál kihozni belőlük. A verseid nem zongorára készültek ábrándos kislányok számára, tűz és láng volt bennük: ez a költészet a férfiak költészete volt.
    …Megpróbálom még egyszer elém rajzolni az arcodat: kinézek az ablakon, a falak, a házak hirtelen szétszaladnak s a levegőben a Te arcod jelenik meg. Hát nem látlak már többet sohasem, nem hallom bariton hangodat, nem látom többé magas cilinderedet, amelyet olyan szorgalmasan viseltél esős napokon, malaclopó köpenyeged, széles vállad, Liszt Ferences homlokod és orrod eltűnik, mint egy búcsúzni készülő emlék. Nem fogsz már többet ebéd után hazakísérni a kapucíner mellől, amelyből legszebb álmaid gőzölögtek, a korzóról eltűnik szálas derekad, széles vállad: Te már átköltöztél az örökkévalóságba. Furcsa, szomorú, nemes és hányatott életed véget ért. Szibéria havas mezőin találtad meg az örök választ a nagy kérdőjelre, amelyet mindig ott láttam égni a homlokod felett. Kimondhatatlanul sajnállak Kedves Géza, mély fájdalmat és gyászt hordok érted a szívemben, mint egy gyógyíthatatlan szomorúságot, mintha a testemből szakítottak volna ki egy nagydarabot.
    Arra gondolok Géza, hogy Te még hazajössz, hogy érezd még egyszer a honi földet, amelyért becsületesebben nem dolgozott e három év alatt senki nálad. De nem vonaton, nem szekéren, nem gyalog jössz majd haza: hanem a koporsód kitúrja a földet s a levegőben repülsz: jössz, mint egy furcsa aeroplán, lebegve, koporsón jössz haza, mint egy halott költőhöz illik, aki nagyon szeretted ezt a földet, s ezt a várost s levesszük a kalapunkat, mikor fejünk felett méltóságosan elúszik egy fekete koporsó.

Költő voltál, bús és magyar
Ki előre érezted ezt.
Most bús katonasír takar
S a fejed fölött fakereszt.

In: Bácsmegyei Napló – Szabadka, 1917. július 25; p. 2-3.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf