N. Jaczkó Olga: Elhagyott asszonyok

    I.

    - Ezeket fölösleges magammal vinni, – mondta a férfi, – legyen szíves, csináljon velük valamit; a ruhákat ajándékozza le, az apróságokat dobja a tűzbe.

    Dehogy is ajándékozott vagy égetett el valamit!

    Neki egyetlen és drága kincsnek maradt a költözködő férfi fölösleges lomja, elcsomagolva mindennek jutott hely a szerkényeiben. Rojtos nyakkendő, félpár kesztyűk, papírok, üres dobozok. Mikor elrejtegette őket, akkor maradt csak igazán üres a szoba, üresen maradt az egész világ. Ott álltak a bútorok, mint a zordon hegyek, a mennyezet mezeje, bár ugyanaz maradt, mint azelőtt, most mégis sötét volt és üres. Mert hiányoztak a férfi apró, meghitt eszközei… mintha hiányoznának az erdőből a virágok és a madárfészkek.

    Az asszony borzadozott.

    - Ilyen lesz a világ a végítélet előtt, mikor lehullanak a csillagok és a hold, hűlni kezd a nap, meghal az élet, csak kopár szirtek maradnak és a tenger árja!

    Kopár szirtet érzett maga alatt és a kétségbeesés tengerének árját.

    Ó, boldog volt eddig, a férfi szerelmébe, mint a tojás héjába zárva! Most erőszakosan rároppantottak hajlékára, a folyosóról berikácsolt az ura:

    - Magda, adjon már valami vastag papírt, had írjam meg a hirdetőcédulát.

    Túl korán hívták ezek a szavak… talán, ha hagyják, hogy visszazsugorodjék friss fájdalma, jobban bírta volna. Most úgy érezte, nyersen lóg a szíve, mint a korán kitört madárfióka köldöke, mely vissza-visszahullva keresi a tojásház tápláló biztonságát. Nem bírt megszólalni. A férje berontott:

    - Ej, hát adja már, hiszen itt van ni, a kezében!

    Elkapta tőle a levéldoboz fedelét, lehasította a karimáját és elment vele, fel sem tűnt neki a néhány levél, amely ott feküdt az asszony kezében maradt doboz fenekén. Az asszony megreszketett.

    - Leveleket hagyott itt!

    Egy percnyi kétség sem volt afelől, hogy szabad-e a leveleket elolvasnia. Rávetette magát az első, sápadt-lilaszínű borítékra, amelyet fekete tinta erezett. Nem gondolt vele, mi lehet a tartalma. Az övé, egy darab az ő elszakadt életéből!

    - „Kedvesem!”

    Sírva borult erre a szóra. Kedves bizony, egyetlen és kedves!

    Tovább:

    „Elfelejtette már egészen azt a virágos udvart, amelyen annyit üldögélt? Ó, hiszen hányszor könyörögtem, hogy jöjjön vissza csak egyetlen percre, tegyen boldoggá egy szerencsétlen életet, amelynek nincs többé semmije, mióta nem cirógathat egy drága szőke fejecskét!

    Sohasem hittem, hogy ez még megtörténhetik velem, de igaz, a Jézus szívére esküszöm, amelynek képe előtt írom ezt a levelet, hogy igaz! Nyomorult, elkínzott életemből még egyszer kifakadt a szeretet, olyan erővel, amelyre sohasem hittem magam képesnek! Jöjjön, mindenre kész vagyok, mit kívánni fog! Családi boldogság? Nem lesz a sárba tiporva, mert nincsen. Csak kényszer van és undor. Félelemmel kezdődött az a viszony, mely az uramhoz kötött, azután irtózás és gyűlölet lett belőle, semmi más!”

    Egy más levélben:

    „Köszönöm az ajánlott altatószer; megcsináltattam. Meg is értettem a jelentőségét: csillapodjam, mert nincs értelme a fellobbanásaimnak. Igen, mert magában nincs az az érzés, ami bennem! Csalódottnak kellene éreznem magam és elfordulni mindentől. De nem, soha, mert én mindörökre szeretem, mindörökre várom, és csak akkor nyugszom meg, ha meghalok, ami remélhetőleg rövidesen bekövetkezik.”

    Sok levél, így írva. Az asszony meglepődött önmagán, amint olvasta őket. Nem volt féltékeny. Pedig azelőtt… más nőnek puszta létezésére is. Egy idegen, más levél is feküdt a sok egyenlő között. Nyilvánvalóan leány írta.

    „Cubikám!

    Félretettem neked a névnapi cukorból, gyere mielőbb, mert ha nem sietsz érte, másnak adom!

    Jaj, gyere… most nem örülök, ha kiküld anyu babot szedni, mert a bab bab és nem ezer puszi a karók között. Tegnap szenvedtem, a gyomrom fájt.

    Talán a cukortól. Gyere, mert meghalok! És meg is ijedtem: patkány szaladt ki a ruhakosár alól. Holnap táncolni megyek. Gyere, mert ha sokáig hagysz böjtölni, lerágom a bajuszodat, amint megérkezel! Pá, pá!”

    A keltezés, régibbnek mutatta az asszony leveleinél, mégis… marokra gyűrte, tépte, mintha az íráson át a leány felületes, könnyű kis lelkét büntetné.

    Ne kívánjon az egy komoly férfi érzelmeibe merülni, nem méltó még rá! Menjen játszani a magához hasonlókkal!

    De a férfi legtöbbször vak marad avval az igazsággal szemben, amit a szenvedő asszonylelkek tisztán látnak: hogy a leány szerelme inkább az, amivé ők az asszonyét lealacsonyítják: érzéki kíváncsiság, zsákmányolási vágy, az asszonyszerelme pedig inkább az amivé a férfi felmagasztalja: szűzies, önzetlen odaadás. Nem becsesebb-e a sok szenvedő tapasztalaton megtisztult szűziesség, mint a szüzesség puszta fizikai ténye, mely sokszor nem is az akaraton, vagy érzésen, hanem csak a körülményeken múlik?…

    És most, hogy elment a férfi, hová fog menni, ki lesz az a nő, akit fölkeres?

    Leány?

    Vad féltéssel hasadt fel az asszony szíve, ujjai behajoltak. Letépni róla a piócát, aki kíváncsi a vére ízére, aki tanulni akar a megfogható áldozaton, hogy aztán biztos lábbal mehessen tovább.

    Asszony?

    Azok közt is sok van, aki mindvégig kóbor zsivány marad.

    Az?

    Erre a gondolatra enyhült a lázongása.

    - Ha hozzá menne, az annyi volna, mintha hozzám jönne, az én szenvedésem mása kapna elégtételt!

    Úgy szerette azt az ismeretlen messzi nőt, azt a Ferát, mint önmagát és mint őt, mert ő lakott a Fera lelkében éppen úgy, mint a sajátjában. És olyan jó volt az a tudat! Már nem érezte magát sehollevőnek, van már a világon egy pont, amelyen meg lehet állapodni! Mikor úgy érezte, hogy közel van a végpusztulás, hogy lehullt a hold és a csillagok, hűlni kezd a nap, enyhe fény derengett a sötét káoszba. Felrajtolódott a Fera képe, mint egy szelíden felmosott akvarell, mely mögött el van rejtve az igazi, súlyosabb érték. Ő!

    - Megyek Ferához, – mondta, amikor nem bírta tovább.              

    II.

    A levelek megmondták, hogy Fera egy szélesre lapult alföldi városban lakik, mely forró homokba van kaparva és aranyszínű izzás veri körül.

    Ez idegen volt előtte és félt.

    - De nem, nem, – hárította el az aggodalmait, – Fera olyan ott, abban az idegenül forró környezetben, mint egy hűs magasságból leszakadt felhődarab.

    Ő meg fog érteni engem!

    Mikor a vonat befutott a homokba, mégis csak megtorpant. Így volt különben minden dolgával, mikor az érzés, az elgondolás távolságából befutott velük a megvalósulásba.

    A forgalmas, nagyvárosias állomás után keskeny mellékutcába gördült a kocsi. Keskeny volt, sugáregyenes és hosszú, mintha egy izzó érccsőbe tekintett volna az ember, mikor végignézett rajta. Az egyenlő, minden jellegzetesség nélküli házak bádogteteje pattogott az erős délelőtti napon.

    A kapuk rácsa mögött virágos volt majd minden udvar –s Magda bizonyára mindegyikbe benyitott volna, hogy ha teljesen vágyira bízza magát. De megmondta a kocsisnak a számot és az csak akkor rántotta meg a gyeplőt, mikor odaértek és mondta:

    - Nyolc!

    Lekapta a táskáját és benyitott. A kis udvar megérdemelte, hogy a többi közt nyomatékosan virágosnak mondják. Nemcsak az obligát tuja állt rajta és a meszelt kövek mögé ültetett muskátlik. Zanót kúszott fel a falakra és dús pázsitban álltak az orgonabokrok. Egy bokor alatt kis pad fehérlett.

    - Ez az, – verte ki az asszony szíve.

    Mintha ő állt volna fel a padról; elibe jött és kézenfogva vezette tovább…

    A Fera életében akkor került a férfi, mikor fel volt fordulva a világ és ez volt a férfiak gyűjtőneve: katonák. Mindenhová jöttek-mentek, a hegyekbe és a homokba. A nővilág nézőpontjából kétfélék voltak: Olyanok, akik még a nagyanyányi asszonyra is rákacsintanak és így szólítják: babám! Olyanok, akik egy kacér csitri elibe is áhítatosan és evvel a szóval kérezkednek: anyám!

    Az első minőségű férfit Fera megelégelte mindjárt az elején, már az urában, már a kisfiában. Ez a cigányképű kölyök olyan huncutul paskolta szoptatás közben a mellét, hogy Fera szinte belepirult és vágyott eltakarni magát. Ilyen emberekből sok lakott a szobájában, de legfeljebb irtózást keltett föl benne, ha itt-ott erőszakosan kihívták a figyelmét. Olyan jól tudta már szomorú tapasztalataiból, hogy az érzelgősen belopózó éjjeli zen után a pezsgősüveggel bevágott ablak következik… A gyermekét sem tudta igazi anyai reménységgel szeretni, mert csak az apja mása csirázott benne. Nem várt többé semmit és azt gondolta, hogy ha még hozzájuttatna valamit az élet, visszautalná, mint hibásan kézbesíttetett. Akkor jött a férfi. Nem rekvirálta a lakást katonamódon, hanem szépen kérte. A szolgálati idő után, mikor az addigi lakók feszesre simogatva magukat, kicsörtettek keresni valakit, akire ráillik ez a szó: babám, ő vászonzubbonyba öltözött és kijött az udvarra. Elnézegette a kertet, megrázta a kis cseresznyefát és legényével felszedette a cserebogarakat. A szemei olyan nyíltan fejezték ki, hogy olyan valakire vágyik, akire rámondhassa: anyám. A száján is látszott a várakozás, hogy végre kimondhassa: otthon. Egyébként irtózott akkoriban a nők minden érzéki mozdulásától. A lány undorította le, aki mint egy zsírosan megrakott tálhoz, csábította a szerelméhez, akinek minden szava úgy kalimpált, mint egy gyepen rugdalódzó, ébredt ösztönű kis állat tagjai.

    Egyszer, amint hazatartott, a nyitott ablakon meglátta a szobájában Ferát. Mit keres ott? Hiszen a legénye takarít neki, nem a háziak! Ki fogja dobni, mert… ez is bizonyára kínálkozik! Dühösen lépett közelebb… az asszony éppen a köpenyére hajolt.

    - Csókolgatja, vagy a zsebekben kutat – gondolta megvetőleg a férfi.

    Az asszony a gombokat próbálgatta… amelyik laza volt, megerősítette néhány öltéssel. Az arca áhítatos volt, mintha csillagokat tűzdelne egy új horizontra…

    Aztán bekövetkezett minden, az érzelmek gazdag újrazsendülése, amiben már hinni sem akart az asszony.

    A rövid fellélegzés után pedig újra temetés. Sokkal szomorúbb, mint az addigi. Addig azt hitte Fera, hogy valódi halottat temet, mikor követ hengerít a szíve fölé. Most tudta, hogy még mindenre képes életre zárja rá a sírt…

    Úgy élt, mintha egy bizonytalan időre járó gépezet mozgatta volna, tekintet nélkül időre, pihenésre. Tudta, hogyha egyszer megáll, az a rugók végső elernyedése lesz, amelyen nem lehet többé segíteni. Így dolgozott akkor is, amikor Magda benyitott. Olyan mindegy lett volna előtte, hogy magától nyílik-e föl az előszoba ajtaja, vagy egy választékos megjelenésű hölgy nyitja föl, mint most. Nem vette észre, hogy a belépő asszony keze olyan erőltetett energiával nyomja le a kilincset, mely mögött remegés tétovázik és hogy a tekintete határozottsága határozottan titkolt könnyekre mutat.

    - Itt laknak Radossyék, Radossynéhoz van szerencsém? – kérdezte Magda.

    - Igen.

    - Kálmánné vagyok.

    Fera kötelességszerűen lefújta kezéről a lisztet, hogy a jövevény felé nyújtsa.

    - Bizalmas ügyem van önnel, de látom, hogy el van foglalva. Ha megengedi, délután visszajövök és leintézzük!

    - Kérem, akár most is!

    - Nem, nem! Tudom, mit jelent egy háziasszonynak, hogyha délelőtt zavarják!

    - Ahogy kívánja!

    - Hanem a csomagomat… itt hagyom addig, ha nem lesz alkalmatlan!

    - Kérem!

    Magda kint gondolkozni kezdett. Hogy is bánt vele ez az asszony? Mint egy ügynökkel, aki fölösleges árút kínál.

    - Talán hiába jöttem… talán… nem is találom meg őt nála!

    - Igen, – válaszolt később a saját kételyeire, – igen! Mert aki ennyire közönyös tud maradni elvégre mégis csak szokatlan dolgok iránt, azt bizonyára egy hatalmas valami tartja lekötve!…

    Fera gondolat nélkül ragasztott háromszögűre még néhány darab lekváros tésztát, azután az ajtó mellett álló táskára nézett.

    - Mégis csak tennem kell vele valamit, – gondolta, – hiszen manapság így szoktak az ember nyakába egy kidobott gyereket, vagy ekrazitot varrni!

    Felemelte a keskeny és hosszú táskát. A fogójánál szíjbaszorított névjegy, rajta az imént hallott név és… azé a városkáé, ahová ő azokat a leveleket küldte!

    Felsikoltott, mint egy felügyelet nélkül maradt őrült, aki lerepeszti magáról a kényszerzubbonyt. Magához szorította a táskát és futott vele abba a szobába, amelyben nem lakott senki. Letette, ráborult és zokogva dédelgette, mint egy sírt, amelynek titka a biztos feltámadás.    

    III.

    Magda habozva jött vissza délután. Az ösztönösen asszonyosabb Fera nyakába borulással sírva fogadta és húzta be a szobába. Magda lesimogatta magáról a kitöréseit.

    - Várjon, hiszen még nem is tudja, mit hoztam. Azt mondhatom: nem tőle hoztam a hírt!

    - Nem igaz, nem igaz!

    Magda megkönnyebbült. Íme, nem csalódott Ferában! Hogy megérez mindent! És igaza van, mégis csak tőle jön, ha nem is bízott rá a férfi üzenetet a Fera számára. Hiszen a szerető asszony nem egyéb, mint egy örökös, égi üzenet a világnak arról a férfiról, akit szeret.

    Mikor látta, hogy Fera éppen olyan gazdag lesz a meztelen, szegény igazsággal, mint ő, nem késett vele tovább.

    - Fera, igazán nem ő küldött, én csak véletlenül tudok mindent rólad! És azért jöttem, hogy benned megtaláljam őt, mert senkim sincsen, mióta ő, – ki tudja kihez? – elment tőlem! Nyugodj meg te is mellettem, mert az én lelkem el van telve vele.

    Fera boldogan bújt Magdához, és elégedettek voltak mindketten, mint két fuldokló, aki végveszedelemből szabadulva étlen-szomjan is boldog, ha egy zátonyra kapaszkodhatik. Magda kibérelte a kiadó szobát. Azt a szobát! Kivetkezett a gondolkozó önfegyelemből és átengedte magát az ösztönös érzelmek pongyola kényelmének. Fera felfokozta magában a mechanizmus működését, hogy mielőbb túltehessen a kötelességein és együtt lehessen Magdával. Egymásba borultak, mint két felhő és sírtak, panaszosan, esdőn, fölfelé Istenhez. Hátha meglágyulnak valahol esőzésüktől az égi mezők és teremnek még nekik valamit? Aztán kicserélgették a kincseiket, mintázták a férfit, mindegyik a saját meglátása szerint.

    - Sokszor kötekedtem vele, – emlékezett Fera, – míg azt az édes szőke gyerekfejét simogattam, hogy nem is volt igazán a harctéren, nem is tudna ölni. Elkapta fejét az ölemből és a díványpárnába fúrta.

    - Három olasz, egy szerb és Isten tudja hány orosz haláltusája közelharcban, – tördelte, mikor újra a szemem elé kaparintottam az arcát, melyen borzalmas szakadékokat vájtak a visszaemlékezés kínjai. Azóta sohasem emlékeztettem a harctérre, csak dédelgettem, dédelgettem, amennyi meleg csak tellett tőlem és szomorú otthonomtól.

    Magda elmondta, hogy mivé szobrosodott férfias erélye, mikor mint delelő férfi melléje került. Áhítattal csodálták egymás értékeit. Néha összecsattant a kérdésük: nem féltik-e egymástól?

    - Fera, igazán nem?

    - Hogy gondolhatsz ilyet? Én hálás vagyok, mert tőled kaptam meg másodszor. És te?

    - Te vagy az egyetlen nő a világon, akinek odaadnám. Akkor is fájna, hogy nem az enyém, de az igazságtörténés nyugalmát érezném.

    Csak egy borzadálya volt mindennek: a vég!

    Fera panaszkodott.

    - Egyszer majd elhagysz és mihez kezdjek megint?

    Magda ilyenkor okoskodott és el tudta titkolni, hogy önmagát sem győzi meg az okoskodásával.

    Fera nyugtalankodott, beteg volt, álmatlan és Magda kénytelen volt becézni.

    - Nesze: altató, jót tesz!

    Fera a porok tokját mosolyogva tette a párnája alá.

    - Valamikor ő is ezt adta nekem. Hát nem vagy te is ő, ha ugyanazt adod?

    Talán nem is a szertől aludt el, hanem a feje alá tett papírtól…

    Mikor már aludt, Magda sem volt tovább okos. Hosszan nézte Ferát, mintha az agyából felrajzó álmokra lesne: talál-e köztük új képet róla? Aztán sírt. Ebben volt boldog két asszony, akinek egy férfi volt a mindene, aki nem volt egyiküké sem.

    IV.

    Egy napon Fera már kora reggel odatapadt a Magda szobájához.

    - Ma egész nap nem megyek el tőled! Hozasd haza az ebédet, én is vendéglőből hozatok valamit, hogy ne kelljen főznöm. Az uram nincs idehaza. Holnap már megjön és vendégeket is hoz, nem lesz egy szabad percem sem. Tedd meg a kedvemért, Magda!

    Magda megtette s Fera beköltözött az ő szobájának boldogországába. Tökéletesítették, feldíszítették és leleplezték a férfiről készített emlékműveiket. Fera kis eseteket mesélt s Magdának kellett levonni belőlük a következtetést. Délután behozott egy levelezőlapot. Buja keleti szőnyegek és virágok között nőt ölelt rajta egy férfi. Háttal volt, a nő arca a mellére temetve, csak a haja látszott, mint egy aranyfolt a férfi sötét ruháján.

    - Nincs tőle arcképem, csak ezt a lapot őrzöm! A férfi válla, a karjai szöge egészen olyan, mint ő, úgy-e?

    - Ő, – helyeselte Magda, – ez pedig Fera, – mutatott kedveskedve a karjaiba zárt nőre.

    - Dehogy! Inkább te, mert nézd csak: szőke!

    - Se te, se én!

    - És ki tudja, ki! Istenem, kit ölel vajon, ki az az irigylésre méltó?

    - Ne irigyeld, nem biztos. hogy boldog! Ki tudja, akit ő ölel, tudja-e mi az: szeretni! Nem gondolni rá, félteni, vágyni, érinteni, hallani, hanem: szeretni!

    - Mindegy, itt van-e, vagy sem, az érzékek tapasztalása úgy sem befolyásolja ezt az érzést! Nincs semmi határozott kifejezhetősége és mégis maga a tökéletesség. Eláraszt, mint valami csodálatos fluidum… Talán a megdicsőüléshez hasonlít…

    Fera még este sem tudott elválni, amikor Magda lefeküdt, odakuporodott az ágya szélére.

    - Én majd itt ülök és akkor megyek el, ha elalszol!

    Magad nem aludt, sohasem volt képes más mellett aludni. Általában rendkívüli ellenszenvet érzett az emberek fizikai érintkezésével szemben, s azt tisztán szeretők között tartotta érthetőnek és jogosnak. Sokszor töprengett rajta: vajon olyan magasfokú tisztaság-e ez, mely megirtózik a legrejtettebb természetellenes erotikától is, vagy olyan romlottság, mely bűnös vonatkozásokat gyanít ott is, ahol ki vannak zárva?

    Óvatosan védte ki a Fera mozdulatait, aki elaludt és mind határozottabban csúszott az alvás kényelmébe. Lába ösztönösen nyúlt a takaró melege alá, karjait szétvetette a párnán. Magda betakarta, aztán egészen a fal mellé lapult, lecsavarta a villanyt és lassan, kimerülten, a férfira gondolva végre elaludt ő is…

    Hirtelen remegésre riadt fel. Forró test vonaglott rajta, a mellén szájat érzett és szoros karokat a nyaka körül. Hirtelen mozdulatára kábultan, öntudatlanul csúszott le a melléről Fera. Kiáltani szeretett volna, de a nagy szégyenérzés belefojtotta a kiáltást. Leugrott az ágyról, Fera még kényelmesebben terült bele az üresen maradt hely melegébe. Magda kétségbeesetten meredt a mélyen alvó asszonyra.

    - Ó nem volt szabad ide jönnöm, ennyit megengednem! Erre gondolhattam volna!

    Vége a melegnek, amit itt talált! A szoba napja mint megszeplősített rongy cafat lóg fölöttük. Az a nagy anyagtalan szeretet!

    Nyilvánvaló, hogy Fera öntudatléan érzéki kielégülésben pihen… rajta szerezte!

    Meresztő öntudattal didergett reggeli szürkületig.

    Fera ruganyos, pihent mozdulatokkal kezdte kihajigálni tagjaiból az éjjeli mámort. Magdára mosolygott.

    - Te vagy a világ első médium csodája! Nem szellemeket, hanem eleven valóságot idézel! Ez éjjel, mintha egészen itt lett volna ő. Olyan boldog voltam, amilyen a valóságban soha. Mert annyit… érted?… sohasem engedtem meg neki, ahogy ma éjjel álmodtam róla!

    A Magda összeráncolt homlokára esett a szeme.

    - Mi van veled? És miért keltél már fel, hiszen még nagyon korán van! Pedig olyan szép volt az éjszaka, megvalósult mesevilág!

    - Gonsoz szellemek jártak itt, Fera!

    - Ha mondom. És felkeltem, mert csomagolnom kell, a déli vonattal elutazom.

    Fera felsikoltott.

    - Te megcsaltál engem! Te féltékeny vagy… vagy hozzá utazol, vagy… sohasem szeretted igazán!

    Magda szótlanul hagyta, hogy öklözze a gyanúsításokkal, Mire fokozza öntudatlan bűnét a felvilágosítással? Majd, ha lecsillapodik, megkéri, hogy higgyen neki és engedje el békén.

    De hová, hová? Már megint nincs más, csak űr és sötétség. A táskáját nézte, a hosszú koporsó alakút. Ravatal lett alatta a kis asztal, az emlékek virágos oltára, amelyre egy gyerekarcú hadnagy dobta valamikor a köpenyegét.

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf