Móra László: Hazajössz Gyóni

Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.

Szibéria!… Bilincset zörget itt a táj…
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: „Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!”

Bízó lelkemmel átfonom a sírt…
Imát suttogva gyógyítom sebét…
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:

„Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe…
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!…”

…A sír mélyéből sóhaj röppen el,
S tördelt imádság suttogása száll…
Elhalkul lent a jaj és gyötrelem…
Halk altatódalt muzsikál a táj…

Testvér, szívemből új szikrákat szórok,
Hogy tüzet fogjon a fájó sötétbe,
S jelentsék, mint az éber szemafórok:
„Hazajöttök majd jó anyánk ölébe!”

Hallod? Ropog a csontja már a földnek!
A Tisza-tájról indult a sereg.
Bár vér árán, de büszke utat törnek,
S boldog lesz útjuk vissza majd Veled!

Hazajössz, Gyóni! Itt élsz majd velünk!…
A hű magyar föld lesz a paplanod…
Eljárunk Hozzád… elbeszélgetünk,
S Te majd a lelked ránk ragyogtatod!…