Czóbel Minka költő

czobel minka„Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akiről közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak”, mutatta be ezt a mára már szinte elfeledett különös asszonyt Szepesi Attila, a költőnőről írt kiváló esszéjében. „Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki – ha neki úgy tetszik – szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költője volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életművet hagyott hátra, mint ő. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nő-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek.” Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba és enervált világvágyába belenyakló generáció olyan különce, aki – miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektől Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után, a józanság meg a téboly határmezsgyéin egyensúlyozva hanyatlottak alá a korai pusztulásba –, õ, a verselő vidéki úriasszonnyá devalvált szoknyás poétalángész kis híján száz esztendeig élt. Alkotó tevékenységének legnagyobb része olyan időre esik, melyet nem jogtalanul szoktak eredendően líraiatlannak nevezni. Ha a kor magyar költészetét olvassuk, az önmagukban megbicsakló vágyak, a tétován elvesző szándékok évei ezek, ahol a nagy formátumú életműnek még távoli lehetőségei is csak a tökéletesen kivetettek számára adatott meg. Mint a társadalom peremén hányódó Reviczkynek, ki végül már csupán fájdalmának pontos krónikáját, vagyis verseit próbálta szembeállítani gyorsan fogyó és reménytelenül elrontott életével, és Komjáthynak, aki az ország legszélén, emberi hangot is jószerint alig hallva, csak belső szózatának örökös fortissimójára és belső látomásainak tárgytalan fényességére figyelt. Czóbel Minka mindenkit túlélt, csak a maga baljós árnyékán nem sikerült általlépnie. Kötődések, vágyak és gátlások keresztútján zajlott le az élete. Orczy Lőrinc dédunokája. Nem elkárhozott élet, mint akár fennebb emutatot szellemrokonai, vagy akár éppen sógoráé, a magányosan ődöngő-hányódó Mednyánszky Lászlóé, aki Czóbel Minka költői tehetségére hívta fel Jókai és Justh Zsigmond figyelmét. Még csak nem is gyorsan pusztuló élet, mint a kor nyugati dekadenseié, akikre egyébként nagyon odafigyelt, vagy mint szorosabb környezetében is nem egy nyugtalanabb arisztokratáé, az öngyilkos Batthyány Gézáé, Csáky Albiné, a tüdőbeteg Keglevich Imréé. Inkább valamelyest nehézkes, a konvenciókhoz és önnön görcseihez még más irányú vágyai ellenére is ragaszkodó, magábafulladt, elfojtott élet ez, s költészete ennek a vágyaktól, nosztalgiáktól terhes, elfojtódott létezésnek a poézise. …

    Mivel minden lexikon mást állít, s mindegyik téved, hadd írjuk le pontosan: 1855. június 12-én született, s majd 92 évet élt, 1947 elején, január 17-én halt meg szülőföldjén, Anarcson. Nem egészen mindennapi családból származott. Dédnagyapját már említettük, apai ágon geneológiája többé-kevésbé szokásos ugyan, ősei német köznemesek, egyikük, ha igaz, Wallensteinnek volt a segédtisztje, egy későbbit a Nádasdy huszárok között tartanak számon, édesapja, Czóbel Imre már mindenesetre teljesen elmagyarosodott, s olyannyira, hogy Kossuthot például hosszú levelekben gyászolta. Egyébként jókedélyű, sokfelé érdeklődő ember lehetett, s fia Czóbel István talán éppen tőle kapta az első indíttatásokat gazdaságelméleti kutatásaihoz a majdani, háromkötetes kultúrtörténeti monográfia számára. Az anya, Vay Evelin ágán viszont már furcsa, enyhén egzaltált, – ők úgy mondták volna „evolvált” – család. Czóbel Minkának egy különös főúri szerzet az unokatestvére, aki mintha még nemét is megváltoztatta volna, a Gyón-dabasi születésű gróf, vajai és luskodi Vay Sarolta, de utóbb férfiként élt, járt-kelt és Vay Sándor néven, szivarral aszájában adta ki vadászkönyveit és novelláit. Kultúrájuk pedig vagy az, amit ebből az egész szellemi aurából Czóbel Minka a legerősebben magába szívott, igazi műveltség. …Franciául, angolul és németül majdhogy jobban tudott, mint magyarul, verseit mindenesetre maga fordította németre, egyik drámáját franciául írta, magyar szövegét nem is ismerjük, egyetemi előadásokat pedig Párizsban hallgatott. Mindez, végső soron, nem is lenne olyan fontos, ha nem jelentene az ő esetében tulajdonképpen életformát is: több ládát megtöltő levelezésének tetemes részét külföldi művészekkel és művésznőkkel folytatta, de még sógornőjével, Mednyánszky Margittal is angolul levelezett, s a szöveget legfeljebb néhány német fordulattal tarkították. … Életformáját azonban végül is konkrét eseménysor, egy enyhén melodramatikus történet tette kerekké. Azt a szerelmi élményt, a magasrendű nő és az érzéki férfi találkozását, ami novelláiban, verseiben és drámájában állandóan bujkál, kicsit meglepő módon nemcsak visszaképzelte a múltjába, hanem valóban átélhette. A tört és torz szerelmi románc egy festő, s későbbi főiskolai tanár, az 1929-ben öngyilkossá lett Olgyai Viktor volt a hőse. Valamikor a 90-es években találkozhattak egymással, s amennyire az utalásokból kivehető, kapcsolatuk kölcsönös rokonszenvvel, csak kicsit nehézkesen fejlődhetett, mígnem hirtelen végetért, feltehetőleg mivel a férfi nem tudta vagy nem akarta respektálni az akkor már jóval harmincon felüli költőnő gátlásait és görcseit; egy szörnyű napra visszaemlékezve mindenesetre Czóbel Minka még 1924-ben és 1926-ban is „ijedten” visszautasította az akkor kétgyermekes családapa látogatását. … A többi lehetséges férfitársat, szerelmet, potenciális férjjelöltet, [Forgách László birtokos, Justh Zsigmond író] fedezhetünk fel Czóbel életében, ugyanakkor irodalomtörténészeink általában a finomlelkű művész a „durva” férfiakkal létesítendő testi kapcsolatoktól való irtózásában látják okát annak, hogy az író egész életében társ nélkül marad. Ehhez a feltételezéshez ő is hozzájárul a '90-es években írt naplójegyzeteivel, leveleivel, melyekben érzékeny lényétől idegennek nevezi a földi élvezeteket, a testi közösséget, a házasságot. Ugyanakkor később évtizedeken keresztül él együtt Büttner Helén [Bob] festőnővel, akivel leveleinek, naplójának tanúsága szerint kapcsolata meglehetősen szoros, meghitt és a rendszeres napi együttlétnek köszönhetően túlmutat a sokat hangoztatott művészbarátságon…

    Versei és más írásai az 1890-es évek elejétől kezdve jelentek meg a korabeli folyóiratokban. Rendszeres látogatója Fesztyék irodalmi szalonjának a Bajza utcában, ahol Jókaival is többször találkozik [először 1894. jan. 6-án, az író ötvenéves jubileumi ünnepségén], valamint a Wohl-nővérek szalonjának is (ahol korábban Arany János és Liszt Ferenc is gyakran megfordult) szívesen látott vendége. A Koszorúban Bajza utca 21. címmel megjelent visszaemlékezésében beszámol a szalon életéről és rendszeres látogatóiról, a Justh Zsigmond, Mednyánszky László, Aggházy Károly, Czóbel István, Wohl Janka, Gyulai Pál, Vadnay Károly és mások társaságában eltöltött  órákról. 1910-ben barátnője, Szikra, Teleki Lászlóné ajánlására a Petőfi Társaság is tagjává választja, melynek felolvasóülésein haláláig többször aktívan szerepel. Míg István bátyja él, az anarcsi kúria is tudósok, művészek találkozóhelye, ahol  a Czóbel-testvérek izgalmas szellemi közegben társaloghatnak a kor társadalmi problémáiról, filozófiáról, irodalomról, művészetekről.  

    Magános úton    

    Hiába szólok, nem felelhet senki,
    Nem érti senki, senki meg szavam,
    A rettentő, félelmes pusztaságon
    Magam vagyok, egyedül, egymagam.

    Ki távol áll, ki alantabb, ki feljebb,
    De vélem egyik, egyik sem rokon,
    Előre csak! fáradtan, összetörve,
    Vad, tövises, magános utakon.

    S te fenn az égben, Te Örök-magános,
    Meghallod-e kiáltó gyermeked?
    Vagy te is oly magasan állsz felettem,
    Hogy szavam soha meg nem értheted?

    czobelminka2Az elmagányosodás és az elmúlás élménykörét közelítve adta fel a konvencionális vershelyzetet: első kötete naturális elemeinek egyszercsak megváltozott a jelentése, amikor a paysage – état d’âme, a lelkiállapotot sugalló táj elve szerint, a Nyírség homokját a Lét és a Halál érzetét kellett megérzékíteniük, vagy a pillanat ragyogásában a porvilág furcsán felfénylő színeit megjeleníteniük [A por]. A költemény egyszeriben felszabadult a mindent pontosan, sőt kimerítően részletező felsorolások kényszere alól, mivelhogy tárgyvilága, de elsősorban a mögötte álló alaphelyzet már semmiképp sem történést, hanem állapotot, méghozzá bizonytalan állapotot hívatván felidézni, erős mértékben stilizálttá, képzeltté, fiktívvé vált.

    Az alföldi tájon egészen új univerzum jeleníttetett meg: az élet és a halál, az ő szavával, a Lét és a Máslét kettősségében a vágy illetve a vágytalan boldogság, a köd, az éj, a hold, az álom, és a fehérség univerzuma, s olyan intenzitással, hogy noha a kifejezés legelemibb problémáival is küszködnie kellett, már 1893-as kötetében az évtized magyar lírájának nemcsak – sokhelyütt Adyt előlegezve – legmélyebb értelmű lelki helyzeteit, hanem még legtömörebb, legszebb sorait is ő fogalmazta meg. [Új Heloise, Psyche, Szánalom, Krisztus, majd a későbbiek közül Idegen vendég, Magányos úton, Ki volt stb.]… Irodalmi csevegésekben divatos, és nem jogtalanul divatos szóval tipikusan szecessziós költészetnek nevezhetnénk: egy okát-irányát nem ismerő bizonytalanság ihleti, s így tárgya maga az elvágyódás; ennek a külső kereteket tisztelő, belsőleg azonban megrendült, kuszált, fájdalmas világérzékenységnek és magatartásnak kifejezése az állandó stilizáció. Pályájának éppen az a legfőbb erénye, hogy összes nemzedéktársai közül egyedül autonomitással követte a saját útját, és annak belső irányulásait, hogy merte és tudta majdhogy végletekig feszíteni ezt az alapvető stilizációt. Komlós Aladár kitűnő szavával úgy mondhatnánk, „spiritualizálta” a lírát, de ő nem a nyelvet, hanem költészetének leglényegét, önnön személyiségét „spiritualizálta”; meghökkentően eredeti eredményei mai napig átütnek kifejezésük fogyatékosságain és gyengeségein. …

    …Verseit itt végre felszabadult ihlet írja, a furcsán, néha groteszkül keveredő elemek fantázia-játéka, nem többet, csak önmagát jelenti, de ennek anyagát a költő annyira vidáman és fölényesen uralja, hogy dalaiba alkalmasint az irónia hangszínét is bele tudja játszani, sőt egyszer még önnön sorsát, nagy, fájdalmas elvágyódását is egy szép, dallamos, kicsit melankolikus, kicsit ironikus mesévé stilizálja (Királylányok holdvilágnál). Lírája, a szó minden értelmében, könnyebb fajsúlyú lett: vesztett érzelmeinek és gondolatainak súlyából, ám ennek révén sokat vesztett nehézkességéből is, versei, talán most először, valóságos és önértékű műalkotások. Sajátos, de egyszersmind elgondolkoztató is, hogy éppen ezzel a kötetével kezdett teljesen kiszorulni a magyar irodalom bármilyen folyamatosságából, áramából; ezeknek a költeményeknek éppoly kevés közük van Endrődi kuruckodásához, mint mondjuk Pósa Lajos néha túlnaív, túl egyszerű költészetében. Törekvése a szokásos ellentétpárba bajosan fogható be, nem megkésett, s tulajdonképpen nem is korán érkezett, hanem jószerint időn kívüli, – de most már aligha csak megformálásának gyengeségei okán; érvényét, a belőle megnyíló lehetőségeket, mindenesetre nyomatékkal tanúsítja, hogy jóval később Sinka István, majd Weöres Sándor elődjét ismerhette volna, illetve ismeri fel benne.

    Művei-

    Verseskönyvei:

    Nyírfalombok. Révai. Budapest, 1889. (2. kiadás: 1890)
    Újabb költemények. Singer és Wolfner. 1892.
    Fehér dalok. U. o. 1893.
    Maya. U. o. 1893.
    A virradat dalai. 1896.
    Opálok. Franklin Társulat. 1903.
    Donna Juanna. Regényes költemény. Singer és Wolfner.
    Kakukkfüvek. Athenaeum. 1901.
    Erdő hangja. Singer és Wolfner. 1914.
    [Németre fordította Az ember tragédiáját.]

    Prózai munkái:

    Hafia [1891.]
    A két aranyhaszál [1891.]
    La migration de l'ame [1897.]
    Pókhálók [1906.]
    A fekete lovas [1914.]
    Báthory Erzsébet [1941.]

    Drámái:

    Don Juanna [1900.]


    Fehér hyacinth tükör…    

    Fehér hyacinth tükör mellett
    Oldalt tőle két gyertyaszál,
    Eloltották, mert hajnal-derengéssel
    Ólomszínűn jön be az ablak-táblán
    A ködös, borús február.    

    Ablaktáblája – asszonylélek –
    Fénytől telve, mit rávetett
    Éj s nappalok elváltozó világa,
    Hajnal rózsás fénye, és est homálya,
    Tűnő visszfény: emlékezet.    

    Gyertyák dermedt-fehéren állnak,
    Tükör felett fehéren int
    Hajnal-derengő elhagyott szobában
    Magányos fehér illat mámorában
    Megingó fehér hyacinth.    

                                               1914

     

    czobelminkaa

    A századvég egyik legnagyobb hatású költőnőjének, a főúri körök kedvencének, a Nyír-vidék meleghangú lírikusának első kötetéről többek között ezeket írta Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban: „Czóbel Minka nem maradhat sokáig teljesen ismeretlen. Egy kötet új vers viseli e fiatal leány nevét és én e kötetet ismételve nagy gyönyörűséggel olvastam el. Eredetiség, egyszerűség, őszinteség, mélység az érzésben és gondolkozásban jellemzi vonzó tehetségét. És a természetnek ősi szeretete, a szülőföldnek megkapó kultusza ezeken felül…”

 

 

 

 

 

 

 

    Sokáig elbolyongtam ködös őszi este

    Soká elbolyongtam ködös őszi estve,
    Átsugárzó csillag halvány fényét lesve,
    De hiába vártam.

    Fátyolt vont az alkony a csillagos égre,
    Sűrű szürke fátyolt az egész vidékre,
    Síkjára, halmára.

    Csak a kerti fáknak sötét, komor árnya
    Meredezett búsan, óriássá válva,
    Ijesztően, zordan.

    De hogy tovább néztem, szürke, ködös fátyol
    Mintha fellebbenne, és a kékes távol
    Aranyossá válna.

    Feltárult előttem falum vidám képe,
    Kalászos határa, munkálkodó népe
    Eleven színekben.

    Aztán, mintha zengne az az édes nóta,
    Mely itt hangzott körül gyermekkorom óta
    Bűbájosan, halkan.

    Végre nem is tudtam, nóta-e vagy kép-e,
    Mely reszketve olvad ködös messzeségbe,
    Mint egy édes álom.

    Ne ébredjek még fel – hát ha leírhatnám,
    S álmomat magamnak továbbra tarthatnám
    Szívem örömére?

    Csakugyan leírtam; ha eloszlott bája,
    Nem a látománynak, tollamnak hibája,
    Mely erőtlen, gyönge.

    Ti, kik szép hazánknak más részét lakjátok,
    Gyámoltalan hangom eljut-e hozzátok
    Távoli testvérek?

    Le fog-e hatolni szívetek mélyébe,
    A viruló Nyírség igézetes képe,
    Mint ahogy én látom?

    Úgy, ahogy leírtam, díszt nem raktam rája,
    Akép’ mondom a szót, mint a népnek szája
    Ezen a vidéken.

    Leírtam mit láttam, s amit hozzá tettem,
    Azt is csak ez áldott föld porából szedtem.
    Az is itten termett.

    Nézzétek meg e tájt, kik még nem láttátok,
    Hogy megösmerjétek, milyen szép hazátok
    Gyéren dicsért része.

    Hiszen azt tudjátok: bár merre is néztek,
    Mindig igéző a magasztos természet
    Örökös szépsége!

 

     Czóbel utolsó kötete 1914-ben jelent meg, ám ő egészen a haláláig aktív maradt. Költői vonzódása leginkább a Nyugat körébe kellett volna, hogy vezérelje, nem éppen Ady vagy Babits mellé, de talán annak az irányzatnak árnyékába, melyet Füst Milán és Balázs Béla neveivel szoktunk jelezni, s amelynek jegyében Osvát lapja, még a sokkal kisebb tehetségű Peterdi Andor líráját is legalább tudomásul vette. Aligha életkora miatt feledkeztek meg róla, hiszen Osvát is, Ignotus is írt korábbi köteteiről. Ignotus méghozzá tulajdonképpen jóindulattal, sőt levelet is váltott vele. Költői vonzódásánál azonban erősebbnek bizonyultak társadalmi kötöttségei, verselgető úriasszonnyá bélyegeztetett, felemás költészete ezért felejtődött el szinte tökéletesen…. Művészbarátai közül egyre kevesebben élnek már, nem talál igazi támogatókra, akik írásait közölnék, írói pályáját segítenék. Anarcsi elvonultságában folyamatosan dolgozik, 1947-ben bekövetkezett halálakor számos befejezett munkája marad publikálatlanul. Ezek jó részét azóta sem sikerült fellelni a hagyatékban. Kis Margit Czóbelről írt monográfiájában beszámol a kéziratban maradt Sárkánydalok című verseskötetről, egy novellagyűjteményről, a Szú című regényről és az 1941-ben befejezett Báthory Erzsébet című tragédiáról. 1943 nyarán elveszíti Bobot, aki úgy hal meg, hogy Czóbel nincs mellette, éppen egy tátrai szanatóriumban gyógyul; az élmény okozta lelkiismeretfurdalásról az írónő máig kiadatlan naplójában számol be. Czóbel Minka a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra kezdetén hunyt el, eddigi életútjához hűen, magányosan, 92 éves korában, pedig kötetei a magyar szecesszió lírájának legeredetibb és legérdekesebb életművét zárják magukba. …              

    Tört sugárban    

    Ismét csak üldöz a régi talány:
    Ki jön ott szemben? Én magam talán?    

    Bokrok aljából fehéren kiválva,
    Jövőm emléke, múltamnak árnya.    

    Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,
    Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.    

    Mindegyik lelkem egy szétkapott része,
    Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!    

    Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!
    De hisz voltam, leszek, hisz érzem, hogy élek.    

    Megálljatok! nem – elsuhan előttem –
    Feltűnik a hold egy fényes felhőben.    

                                                             1894

    Legszebben bemutatva tán Weörös Sándor emlékezik meg róla:

    „Különös, hogy a magyar irodalomtörténet alig vesz tudomást az elmúlt évszázadok magyar költőnőiről. Néhány mondattal említi Dukai Takách Juditot, Szendrei Júliát, de hát Berzsenyi sógornője az egyik, Petőfiné a másik, önmagukért aligha esne szól róluk. Pedig a magyar múlt tele van érdekes, színes, olykor merész költőasszony-egyéniségekkel, akiknek műveit és életét már csak azért is érdemes volna feltárni, mert, többnyire szándéktalanul, megrajzolták korszakuk házi, családi életét, mindennapjait. Újfalvi Krisztina, Fábián Julianna, Molnár Borbála, Vályi Klára, Ferenczi Teréz, s annyi más: újrafelfedezésre, válogatott kiadásra méltó; verseiken szinte szagoljuk, hogy a versírás előtt mi volt a kezükben, főzőkanál, vagy szépítőszer, varrótű, vagy kerti olló.

    Czóbel Minka gazdag, csúnya, mindinkább magába zárkózó, szeszélyes vénkisasszony volt, költészetét kényes-finom virágillat borítja. Ő kevesebb hírt ad a hétköznapokról, mint korábbi társnői, akik karmoló macskaként küzdöttek megélhetésért, szerelemért, megpletykált erkölcsükért; Czóbel Minka, gondtalan, de kegyetlen magányában, az álmokba és hangulatokba, az eszmékbe, az egekbe merült. Nem hasonlít magyar elődeire, sokkal inkább egy amerikai kortársnőjére, bár nem ismerték egymást: Emily Dickinsonra, aki egy szerelmi csalódás után Amherstben házába és házának kertjébe zárkózott mindhalálig, hogy magányából társalogjon emberrel és társadalommal, halállal és Istennel, gúnyosan, de mindig udvariasan.

    Czóbel Minka költészete, időben és jellegben – talán értékben is – Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő mellett helyezkedik el. A múlt század második felének enervált divatja, Schopenhauer európai hinduizmusa érintette mindhármat. Ezt világfájdalomnak, pesszimizmusnak szokták nevezni; pedig inkább az élet esetlegességének érzése, „a világ csak hangulat”, ahogy Reviczky mondja; s a tovatűnő esetlegességek mögött az életen-túli örök bázik, a nirvána terül, ahonnan fakadtunk és ahova visszatérünk. Nem nihilizmus ez – hiszen ha a létnek állandó bázisa nem volna, a változók sokasága nem lehetne – de Czóbel Minka nem látja célját s értelmét a dulakodó változóknak, mikor a változatlanság harmóniája is van – ahogy „Eunoïa” című filozofikus elégiájában mondja:

     

    Hová fejlődik még e vad zavargás?
    Ilyen alakban meddig tart még itten
    Az árnyak képződése, szétfolyása?
    Mikor ébred már fel az öreg Isten?

    Paradox módon: úri, jóllakott, ebédutáni filozófia ez – a tisztességért küzdő Molnár Borbála, vagy a felcsinált kiscseléd, a huszonhárom évesen öngyilkos Ferenczi Teréz nem volt olyan karosszék birtokában, ahol a hölgy az élet általános értelmetlenségéről elmélkedhet; éppen elegendő, ha nyomor és szégyen fojtogatásában a saját élete folytathatatlan.

    De minek vitatkoznánk Czóbel Minka életellenes lelkiállapotával, amikor a Maya himnuszok és elégiák, ez állapot kifejezői, tündéri szépek. Érdemes volt a végső céltalanságba bámulni, ha belőle ilyen énekek fakadtak. Átlátszó levegőből és csillagfényből szövöttek, fénylő fehérségen-túli fehérből. Nőnél szokatlan absztrakt világ; a konkrét látvány, a megtörtént esemény hiányzik belőle. Legfeljebb néha megjelenik egy-egy udvarló gavallér alaktalan árnya, csupán azért, hogy a hölgy akinek az öröm durvaság s az élet folytatódása iszonyat, kikosarazhassa.

    Művészettörténeti terminussal élve: Reviczky, Komjáthy s a korai Czóbel Minka a magyar költészetben a szecesszió első és legnagyobb hulláma. De a két költőférfiú korán meghalt, s a költőnőnek hosszú élet jutott, ő túlélte a szecessziót. Későbbi verseit lassanként megtöltik a látványok, megszűnik absztrakt lenni; a korai szimbolikus kertek s virágok élni, lélegzeni kezdenek;

    Ömlik, terjed a széles nagy
    Déli meleg,
    Lassan hullnak a hamvas, lágy
    Mák-levelek.

    ALTATÓ

    Száll az Alföld napsugár- hasította porfelhője, megjelennek a falusi élet egyszerű alakjai. Ekkor már a plein-air festők rokona, Szinyei Merse Pálé s Mednyánszky Lászlóé, költészetünkben az első impresszionista. S a nagy múltú falusi realizmus folytatója, Gvadányi, Szentjóbi Szabó, Petőfi, Arany örököse.

    Jelentkezésekor, 1890 körül, teljesen modern jelenség. Körülbelül 1915-ig. Eközben stafétabotját a Nyugat-generáció vette át, Czóbel Minka mindinkább elhalványult, nem próbált az új irodalommal lépést tartani. Azután el is hallgatott.

    Múltszázadvégi és századunk-eleji munkássága úttörő és időt álló érték. Szabadverseinek görcsös tekergését, Maya-himnuszainak és rövid dalainak üveghangú szirén-varázsát aki olvasta, el nem felejti. Se a „Donna Juanna” drámát, az élettől viszolygó, kínosan tiszta donnának mégis hiú és kacér kalandjait.”

     

    Források:

Budapesti Hírlap, 1904; Kis Margit monográfiája a költőről; naplók, levelek, Poór Péter: Czóbel Minka, Szepesi Attila: Az anarcsi boszorkány [Czóbel Minka varázslásai], Kortárs folyóirat, Weöres Sándor: Czóbel Minka

összeállította-cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo