Kuncz Aladár: Lent

    Látomás 1920-ból

/Veled is meghaltam egyszer és a lehajló fűzfaág anyám sírjára fektette kihűlt térdeimet./

Nem lehet menni s mégis megyek. Nincs maradásom, a végzetem húz a városhoz, mint valami nyitott sír felé. Ezt a poharat még ki kell ürítenem. A legkeserűbbet. Bírom-e? Az álmodozás köveiből építettem újra s az emlékezés aranyával, drágaköveivel díszítettem. Felismertem ínyem ízlésében kis görbe utcájának levegőjét, s ha érc az érchez kongott, megdobbant a szívem, mert a szálló vendégjelző hangjára gondoltam, hová gyermekkoromban először léptem be. Messzi szigetek tavaszi viharából kiszívtam az ő tavaszának illatát s keblemet emelte a vágyakozás sajgó kéje. Láttam magamat teli szívvel, dúsan látó szemmel utcáin bolyongani s fejemet a fiatalság koszorúja övezte. Én voltam-e ott, lehetetem-e én annyi tisztaság, annyi emberfelettiség?… El kell oda mennem, hogy ezt az utolsó hitet is leromboljam és szívemet hétszeres tövisabroncson átkínozzam, hogy aztán… Aztán? Robog a vonat s a jégvirágos ablakon át szürkén ömlik be a téli nappal. Milyen jó lenne, ha megtorpanna a vonat, ha darabokra törne s egy pillanat alatt kiölne belőlem minden kétséget, félelmet, szörnyű félelmet; a halál. De csak vágtatunk. Fejemet behúzom kabátom gallérjába, nem nézek se jobbra, se balra; nem nézem, kik jönnek, kik szállnak le, nem hallgatom, hogyan beszélnek. Itt kellett volna jönnöm évekkel ezelőtt s akkor, ó akkor, minden másképp lett volna. Várost nem építettem volna a városra kínzó képzelet pillérein, csak éltem volna életemet és minden napjaimat kincs nélkül és nem félve miatta, hit nélkül és nem kényszerülve, hogy legmagasabbra felszökő hitemnek én magam ordítottam volna vérző sebem miatt, milyen jó lett volna, mégis; a seb hamar begyógyul s alig, hogy behegedt, már el is felejtettem volna mindent. De így, csak mindig szebb lett a kép. Futva- futottam a fájdalom elől s mohón építettem a bűvös várat, annál szebbre, annál tündöklőbbre, mennél inkább bizonyos volt, hogy örökre vége mindennek… És most keresztre feszíti a képzelet játékosát az elképzelhetetlen valóság. Mióta vagyok úton?… Évek, vagy pillanatok múltak csak el? Átfut az út rajtam őrjöngő sebességgel, s én lehajtom fejemet szemet lezárva, süketen, mert úgyis meg kell érkeznem idegenül, elkésve, mint önmagamnak évszázadok múlva felébredt bolyongó kísértete…

    Sisakos katonák állnak a pályaudvaron. Egy tiszt a berobogó vonat elé szalad. Valamit kiabál; kezével hadonász. A pályaudvar egykor tiszta aszfaltján most szemét, meggyűlt szalma tornyosodik. Utazóládák, pléhvödrök össze-vissza hevernek. Mindnyájunkat a vonat elé állítanak. Mit akarnak tőlünk, nem tudom. Az egész kép oly idegen és mégis alattomosan, kínzóan ismerős, mint egy visszatérő, lidérces álomkép, melynek mindig csak az érzése marad meg, mire felébredünk, de a képet magát elfelejtjük. Alig tudom, hogyan, de egyszer csak kint találom magamat az állomás előtti téren. Beülök egy kocsiba úgy, mint régen s várom, hogy elinduljunk. Mindenki megy már, csak az én kocsim áll még. A kicsis végre bezörget az ablakon: Senkit sem várunk? Hová hajtsunk? És most belém nyilallik a kérdés: hová? hová?… Nem, csak oda nem. Még nem… Mindegy, akárhová… Úgyis menni kell. Csak be a városba! A kocsi düledezve, nyikorogva megindul s befordulunk a nagy útra. Minek néznék ki az ablakon? Ismerek minden házat; tudom, így kell nekik sorjába jönniök. Szememmel sem láthatnám őket jobban, mint így, magam elé nézve és érezve, hogy láthatatlan árnyékuk az arcomra esik. Zongorahang üti meg fülemet s látok ablakokon leányfejeket kihajolni. Érzem a szobák illatát s régi szavak megébrednek bennem. Minden egyszerre támad rám s hiába némák az útszéli házak, ismerős karjuk felém nyúl, ajkukról felém ömlik a szó: hívás és szemrehányás, áldás és átok egyaránt… Most átmegyünk a vashídon, utána még egy kis híd következik s a megszürkülő utcán felhangzik a járókelők zsivaja. Ott van az ablaküveg, mely mögött gyermekarcom oly sokszor bámulta az utca képét. Ott van a bűvös laterna, melyen keresztül bámuló szemem a jelenségek világát látta, a nagy, igaz és becsületes dolgokét, melyeknek tündöklését és mély jelentőségét nem fedte még el a szenvedély és az érdek undok szövete. Kijövök a boltos kapu alól, iskolás könyvekkel a hátamon s jaj, mire a térre érek, mire kiszállok a kocsiból, ott lesz az irigy kút, mely aggult arcomat, kialudt szememet kárörvendve tükrözi vissza…

    A térre ragyogó kék ég borul, mely felé felszökkent a karcsú templomtorony, mint ezüstös szökőkút. Oly világos és derűs itt minden. Az emberek gondtalanul járnak-kelnek. Boltok ajtaján csilingel a csengő, ha valaki belép. Az aszfalt szélén sátorok hosszú sora s felraktározott holmik előtt izgatottan jár-kel, alkuszik a vásárló nép. A templom tövében egymásra rakva hevernek a kivágott fenyőfák, mintha a környező hegyekről sodorta volna őket ide a szél. A levegő kristálytiszta, az emberek arca egészséges pírral borított. Mennyire más világ, ez a hegyi világ! Hol itt a város, amit én keresek, amitől én féltem, aminek szenvedő mártírarca ellenállhatatlanul hív és kísért évek óta? Azt hittem, megállnak az emberek az utcán, ha itt járok és szótlan, szemrehányó némasággal néznek majd végig. És íme, senki sem törődik velem. Gondfelejtető a napsugár és a napok múlása! Az ember úgy futkos évek és munka után, mint ahogy a virág nő, s az elmúlt szenvedések hamva rájuk kérgesedik, hogy a belső gondtalan élet áramlását vértezze. Engem is már majdnem elkap a pillanatnyi élet s a partról forgatagába sodor. De félek, hogy ismerősre találok, ki örvendező, csodálkozó arccal rám kiált… Nem, csak ezt nem! Tudom én, hogy csalfa ez a világ. Hallgat itt minden, akinek szava volna. Majd eljövök máskor. Most másfelé vezet utam… Amint egyik kis utca csendje rám borul, már egészen megváltozik a város képe. Itt az örökkévaló dolgok beszélnek, a kik erre jönnek, sietve mennek át az úton, mert egyedül érzik magukat. A kis téren emelkedik a Szentháromságszobor s mögötte feltűnik a régi papi rendház. Egy fekete árnyék sétál előtte fel és alá, mintha őrt állana. És már felzajlik előttem a múlt. Érzem a meleg szeptemberi napokat, mikor a város tudós negyedét ellepte a tanulós sereg. A szobor kőkorlátján könyvek hevertek, melyekre egymás közt alkudoztak a diákok. de ömlik századok óta a város és környék serdülő nemzedéke… Megsimogatom az öreg rendház rácsos ablakát, mikor elhaladok mellette s úgy érzem, mintha régi megértő baráttal fognék kezet…

    Az út kanyarulatánál meg kell állnom, mintha valaki elébem lépett volna… Az apámtól vettünk egyszer búcsút itt, a temetőből jövet. Mind az öten együtt voltunk, legkisebb fia is már magasabbra nőtt, mint ő, s amint tova haladtam, ő még a sarkon állva maradt és nézett bennünket… Én hátrafordultam önkéntelenül s úgy vettem észre, hogy néz és mosolyog. Erre a jelenetre sohasem gondoltam, pedig hányszor, de hányszor újraéltem azóta múltamat. Idáig kellett jönnöm, hogy most újra lássam boldog mosolyát és tekintetét, mely azóta mindig követett. Tisztán láttam szemében a lemondást, a halálban való megnyugvást s mégis mennyi örömet, megelégedést, mily sok hívő bölcsességet fejeztek ki ezek a szemek. Mi pedig mentünk előre vígan, többet hátra sem nézve, míg őt lassan elnyelte a sötétség…

    Most már nyugodtan megyek a temetőbe. A rém, amely idáig hívott, vont maga után, eltűnt előlem. Ha talán én jöttem volna először, akkor én… Igen, ezt meg kellett élni s ki tudja, mit kell majd nekem megélnem? De a felhő egészen eloszlott, ami eddig az én szép városom felett feküdt. Most újra szeretem őt hittel és bizakodva. Az emlékek már nem fájnak. Boldogan támasztom fel őket mindenütt, ahol csak járok: a temetőben, végig a sok kis utcán le a sétatérig… Mintha különös varázsbot lenne kezemben, zengővé válnak az élettelen kövek, megtelnek az árnyak s mikor a Vár felé megyek, körülöttem, mögöttem végtelen sorban vonul már a menet és mámorosan, belső énekszóval megyek az emlékek élén…

    Az este már rég leszállt. Karácsonyeste. A hegyoldalba kapaszkodó kunyhók ablakán elömlik a lámpafény. Valamikor egy feketekendős, sápadt asszony járt itt karácsonyeste és ajándékokat, feldíszített kis karácsonyfákat osztogatott a szegény gyerekeknek. És amint felfelé igyekszem a kanyargós út lépcsőin, egyszerre csak szívdobogva állok meg… Karácsonyi ének hangjai ütik meg a fülemet. Az ének mindinkább közeledik, erősödik. Tisztán lehet hallani, hogy gyerekek énekelnek. Egypár pillanat az út kanyarulatánál befordul a ment. Elől egy ajándékokkal megrakott szekér, rajta hatalmas tündöklő karácsonyfa. Köröskörül éneklő gyerekek. Nem, ez már nem emlék. Elevenebb a valóságnál és szebb az álom képeinél. Az út szélére húzódom, hogy helyet adjak a menetnek. Hátul jön az asszony. Arcát a gyertyák ráeső fénye élesen kirajzolja. Ráismerek és szememet ellepi a könny. Utoljára menyasszonyi ruhában láttam, esküvőre menet. Meg kellett akkor állnom elrobogó kocsija előtt és felfognom tekintetét. Abban a pillanatban mindent megértettem, későn, kijavíthatatlanul. Azelőtt beszéltem egyszer neki a feketekendős sápadt asszonyról. Ő emlékezett szavaimra. Nemcsak emlékezett, de életté varázsolta őket… Ó, hogy szeretnék hozzáfutni, elébe borulni és mindent elmondani! De nem tudok moccanni sem, köt a bűvölet. Távolodik a fény, elhangzik az ének. Zajongó lelkem, vergődő akaratom lassanként lecsitul. Így van ez jól. Tovább kell menni…

    Fenn a hegytetőn teljes a sötétség, a magány. Az égen úszik a hűvös holdtányér. Lent a völgyben fekszik a város. A holdfény megcsillog a templomtornyon, házak tetején. Először alig ismerek a városra. Innen nézve sokkal kisebb. Az új részeket teljes sötétség fedi. A sajátságos, éjjeli megvilágításban, mintha a régi, omladozó falak megnőttek volna s újra védőleg kerítenék be a várost. Az utolsó épület, amelyet még látni lehet, a régi bástyatorony. Zömök, árnybaborult alakja zordan emelkedik a házak felé. Ámulva nézem a bűvös képet. Először szorongó, idegenkedő félelem tölt el. Keblemben emlékek csatáznak, érzelmek búgó hangja sír föl; agyamban a megfeszült gondolatok újra íjt ajzanak s a város velem szemben oly hallgatag. Eljöttem ide, hogy álmodó lelke megsimogasson, betakarjon s ő némán fekszik előttem, bár némasága mögött annyi szótlan élet lappang. Tágult szemekkel nézek s míg bensőmben minden elcsitul, egyszerre csak érteni kezdek mindent és megkönnyebbülten sóhajtok föl.

    A régi város áll előttem. A titokzatos árnyékok gyűrűje, mint kőfal emelkedik az éjszakába. A régi házak megteljesedtek, előbbreléptek és zeng az égbenyúló, karcsú templomtorony, mintha régi kövein át millió és millió elnémult ajaknak éneke szivárogna föl… Ó, milyen különös, soha nem látott csodakép: a város lelke megébred s a hold ezüst fénye alatt fölépíti hajlékát…

 

Kolozsvár

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo