Gyóni Géza: Budapest

Ezüst ködből már fátyolt vett magára.
Fehér gázlángok, mint a gyöngysorok
Ragyognak rajt s most imádóit várja.
Az öreg Duna meg halkan dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A festettarcú város mosolyog.

Ezer fénycsók tapad az ablakokra,
Kinyújtóznak a palotasorok
És kigyúl már a gyönyör csipkebokra.
...Városhetaira, várj még! Ó, fogadd
Kivert, kirúgott, bús koldusodat!
A kapud előtt régen ácsorog.

Nem ismered már? Pedig hogy szeretted,
Ölelted mámortakaród alatt.
Zsebében akkor, hej, igaz, még csengtek,
Daloltak vígan nótás aranyak.
A szeretőd volt, dalos lovagod
S egy dallal még az adósod maradt.

Itthagylak, város. Kacag a szemed
És hívogatva kacsintasz szemébe,
Kinek zsebében még arany nevet.
Imád a bárgyú, - mint egyszer magam -
S ha elfogyott, ha kevés az arany:
Ha-ha! kirúgod... Rúgd csak a szemétre!

Legyünk sokan. És gyűlöljünk erősen!
Tudunk mi még. A rongykevés arany
És a rövid nász nem hagyott velőtlen.
Karunk erős és fonnyadt a te képed...
Kell már a festék... a szemed kiégett...
Piperés nászod régen magtalan.

...Fehér gázlángok gyöngye lepereg.
Keleten az ég már halványveres -
És ezer ablak álmosan mered.
Az öreg Duna halkabban dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A város képe vánnyadt, véreres...

Nem, nem gyűlöllek, beteg, céda lány.
Aranyon árult fonnyadt tetemed
Míg megvonaglik bérelt nyoszolyán;
Visszakönyörgöd szűz, pompás erőd
És visszahívnád koldusszeretőd,
Ki téged szánva, szűz tájakra megy!