Pozsonyi Anna: Hazatérés

Anya a begyepesedett gyalogúton haladt, amely a dombok között vezetett a falu felé. Az út kissé emelkedett, s így nekimelegedve tolta felfelé a kis kocsit, melyben a pici pólyás feküdt, s még bugyrokkal is meg volt rakva. A másik két gyerek ott lépegetett mellette. A kisfiú időnként nekirugaszkodott, és fontoskodva segített tolni, de amikor meglátott egy lepkét, hamar az után szaladt. A kislány ügyetlen kezecskéjével tépegette a sárga pitypangot. Mert körül a domboldalak sárgállottak a pitypangtól. Olyan volt minden, mintha az arany nap, mely fentről, a végtelen kékségből ontotta ragyogását, arany tócsákat csurgatott volna a mezőkre.

    Mikor megpihentek, anya körülnézett, sóhajtott, s a szeme megtelt könnyel. Végre felértek a dombtetőre, ahonnan látszott mára falu. Keresztet vetett, és lenézett. Lassan, félve fordította tekintetét arra, amerre a falu feküdt. Beleágyazva a széles, lankásan lejtő völgybe, mint az anyaölbe, gugyorodtak össze a kicsi házak a patak két oldalán. A tekintete a templomtornyot kereste, a pillája lehunyódott, s előbuggyant egy könnycsepp, hogy végigszántson lesoványodott, barna arcán. A templomtorony nem volt ott. A malom se látszott a geszte3nyefák mögül, s amarra, ahol az urasági majorság volt, ott is üszkös rom meredezett.

    Anyának reszketett a szája széle, s a könnyek hangtalanul peregtek végig az arcán. Hát igazán úgy van minden, ahogy az emberek mondták. Rom és pusztulás minden. A háború végigszántott a kicsi falun, és nem maradt semmi se épen. Nem volt hiábavaló rémítgetés, mikor azt mondták, nem menjen vissza, nincs ott már semmi keresnivalója. Elpusztultak a házak, üresek az istállók, feldúltak földecskék. Mit kezd ott egyedül a pici gyerekekkel, mikor pap ott porlad már valamelyik katonasírban.

    Ő mégis elindult haza, látni akarta a falut, legalább ott akar elpusztulni a saját kis telkükön, úgy mondta.

    A lányka odatopogott most melléje, és megfogta a szoknyáját. Kis szája legörbült, mert látta, hogy anya sír. A fiú semmit sem vett észre, egy csigabigával volt elfoglalva. Anya felemelte a kislányt, és beültette a picihez a kocsiba, a bugyorok közé.

    - Menjünk, kisfiam – mondta, erőt véve magán, és megindultak a falu felé. Ahogy közelebb értek, a fiúcska már megismerte az utat, s előreszaladt. Egyszerre azt mondta: mindjárt otthon leszünk!

    - Igen – bólintott az anya, s a szíve erősebben dobogott. Az ő kis házuk oly szépen meglapult ott a hársak közt, s olyan kicsi volt, hogy nemigen lehetett látni messziről. Vajon ott van-e még? Igen, ez a kicsi palló a vízmosáson át, ez itt van. Istenem, a mogyoróbokrok milyen frissen zöldek, mintha minden levélkét ma ráncoltak volna be ilyen ünneplősre. És itt az út, mely már egyenesen nekivezet a falunak, fehér és poros, és a talpuk átforrósodik, amint mennek rajta. De hát sehol se dolgoznak az emberek? A földek elhagyottak, s a hegyoldal is, mely ilyenkor hangos szokott lenni a tehenek kolompjától s a borjak csengettyűitől, elhagyott és csendes. Itt járt Rózsa is a kisborjúval! Istenem – sóhajtja az anya, s egyszerre szinte érzi a tehén jó melegét, mint amikor fejés közben odatámasztotta homlokát az állat meleg testéhez, s érezte a friss tej langyos szagát.

    De íme, itt is vannak már a fordulónál, a falu elején. Vessünk keresztet, gondolja anya. Felfohászkodik, és befordulnak a faluba. Hála az Úrnak, itt van Péterék háza, áll, és majdnem ép. Amott az Ambruséké, az bizony, ó, Istenem, leégett. És a hársak, azok is lepörkölődtek.

    - No, ne félj, kisfiam, itt már nincsenek katonák, nem is lőnek, ne félj! – Remegés fut át a testén, míg mennek a kapu felé, mert már látszik a ház, és látja, leégett a szerha, de elől a fala áll. A keze reszket, amint kilöki a reteszt a megdőlt kapun, s aztán belátnak az udvarra.

    Lám, a ház hátsó része üszkös rom. Az istállók körül is bedőlt gerendák, leperzselt szalmafedél. De hiszen ott van valaki. Valaki megmozdul, s anya a könnyfátyolon keresztül, mely a szemét ellepi, látja, hogy jön feléjük nagyapa.

    - Hát nagyapa itt van, még él – gondolja, és nem nyújtja felé oly örömmel a kezét, mint az öreg, aki siet roggyant lábain feléjük, mert a szívében hirtelen valami keserű gyűlölet támad az öregember iránt. Hát az öreg, az megmaradt – gondolja –, az él, és a fia, a fiatal, az életerős, vidám ember, az ő embere, meghalt.

    Csak áll szótlanul, míg az öreg odaér, kinyújtott kezekkel, és valamit motyog, míg fakult bajszán egy könnycsepp reszket. Kitárt karjaiba odatolja a kisfiút meg a kislányt.

    - Hál’ Isten, itt vagytok mind a négyen – motyogja az öregember, és reszkető karokkal emeli fel a picit, a harmadik unokát. Barna, összeaszott arcán, az ezer ránc közt végigperegnek a könnyek.

    - Igen, hát nagyapa él, és itt van. Még hajlottabb, még szárazabb, még ráncosabb, de itt van. Még egy száj, mely enni kér – gondolja az anya, és az üres istállók felé néz. Nem is kérdezi, látja, hiányzik a tehén, a lovat, azt már elvitték mindjárt az elején. Az istállója lepörkölve, üszkösen áll. A disznóól kidőlt kerítése tárva-nyitva.

    - Hát bizony – mondja nagyapa, aki látja, hogyan járatja körül a tekintetét –, bizony üres.

    De ekkor az istálló mögül kukorékolás hallatszik.

    - A kakas, a vörös, megvan – mondja hamar nagyapó, hogy valami jót is mondjon –, meg három tyúk. Négy volt, de azt a kendermagosat pár napja nem látom.

    Anya sóhajt, és azután megnézik jobban, hogy mi hogyan van. Hát bizony, a ház egyik fele rom, az elülső fele azonban áll. De rendbe kell hozni a tetőgerendákat, meg a falakat is meg kell javítani itt-ott. – Akkor megint jó lesz – mondja nagyapa. Kisebb lesz persze, de anya csak elfér benne a gyerekekkel, és ő elhál szívesen az istállóban is. Mert az istállót azt már rendbe is hozta annyira-amennyire, egészen szép most odabent, majdnem olyan, mint egy szoba, mutatja nagyapa büszkén. Igaz, ki van takarítva, ki van meszelve tisztára, itt lakik most nagyapa, asztal is, pad is van itt, és jó puha fekhely szénából.

    Igen – gondolja anya is –, itt meg lehet hálni, és ami a fő, mégis otthon vannak megint. – De mit fogunk enni? – kérdi az anya, és összekulcsolja a kezét.

    - Hát van egy kis tej – mondja nagyapa –, mert a kecske, az is megvan. – Szinte ragyogva mondja, mert örül, hogy megint mondhat valami jót.

    - Megvan? – kérdi csodálkozva anya, és elkínzott arcán egy kis sugár suhan át, csak annyi, mint amikor nagy fellegjárás idején egy pillanatra elővillan az ég, és egy kis kék folt pillant le egy másodpercre.

    - Meg bizony – hunyorít nagyapa ravaszul. – Az úgy volt – magyarázza –, hogy mikor a legrosszabb napok voltak, ágyúztak, és vonultak a katonák és a motorok, akkor kinyitottam a pince csapóajtaját, és a grádicson letuszkoltam a kecskét. A tehenet, azt persze nem lehetett, de ugye, egy kecske, az lefér. És levittem szénát, vizet és kenyeret, és két napig fel se jöttem onnan. Azután is csak kicsit, éppen hogy körülnéztem, és megint lebújtam. Hallottam, hogy trappolnak, járnak fent, de oda le nem jöttek, nem gondoltak ezzel a korhadt pinceajtóval. Hát így aztán megmenekültünk. – És nagyapó mosolyog, hogy a sok-sok ránc összeszalad öreg arcán. Igen, ő itt van és él, és neki ne meséljen senki az életről, mert ő tudja, mi az élet, és mi a háború. Ő megélte azt most huszonöt éve, akkor katona volt négy évig, no, és lám, most ezen is átesett.

    Anya elfordul, összehúzza a szemét, és nézi tovább a pusztulást. De nagyapa hamar szalad a kecskéért, mert itt a fejés ideje. A gyerekeknek mindjárt lesz egy-egy bögre tej, és még marad is annyi, hogy vacsorára kását főzzenek. Mert egy fél zsák köleskása is van, igen, hála Isten, az nem kellett nekik.

    És este ott feküsznek a kicsinyek a jó szénaágyon, és a picikét, azt beleteszi anya a jászolba, mert ott fekszik a legbiztosabban, s mikor föléje hajol, könnyek gyűlnek a szemébe, mert a pici olyan szőke és olyan rózsás, mintha igazán a kicsi Jézus lenne.

    És azután elkezdődik a munka, és anya kijár a földekre, mert már nagyon halad a tavasz, és valamit mégiscsak kell majd vetni. Egy kevés vetőmagot is osztanak a faluban a hatóságok. Este fáradt és meggyötört, és ott meredezik a félig romba dőlt otthon, akárhogy vesződik nagyapa, hogy lassan elhordja az üszkös gerendákat és beomlott falakat.

    Egyszer délben azonban, ahogy hazaér a földekről leül az udvaron az egyik gerendára a kis konyhakert megdőlt sövénye mellett, hogy ölébe vegye a kisbabát, és megszoptassa. A nap jó melegen süt, és anya ott ül csendesen, odajön a borzas, hűséges kutyus, és odafekszik a lába elé. A kerítésen óvatosan lépdelve, odasomfordál a cica, és egyszerre érzi, hogy odatörleszkedik a könyökéhez. A kisfiú és a leányka is ott játszadozik előtte, a gyaluforgácsot szedegetik boldogan, melyek nagyapa serény munkája nyomán, szép sárga kunkorokban hevernek a földön. Nagyapa dolgozik, néha megáll, letörli ingujjával a homlokát, és újra hozzálát a gyaluláshoz.

    Anya most egyszerre látja, hogy innen is, onnan is tünedeznek lassan az üszkök, hogy íme, a szerha új szerkezete kezd kialakulni. – Nagyapa ezermester – gondolja, s érzi, hogy szívéből elszállt a keserűség, mely akkor támadt benne, mikor megjött, és látta, hogy nagyapa még itt van, s a fiatal, a fia, az halott. És így, mikor nagyapa megint megáll, hogy kifújja magát, odaszól neki:

    - Sokat dolgozott ma, nagyapa.

    És az öreg arca mosolyra húzódik, s feje búbjára löki a kalapját, s mert jólesik neki a dicséret, vidáman mondja:

    - Egykettőre meglesz a szerha, és beköltözhetünk! – s megint kettőzött buzgalommal lát neki az ácsolásnak.

    Anya tovább ül a tavaszi napfényben, s jóleső bágyadtság önti el. A kicsi erősen szív, pici homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöznek az erőlködéstől, s anya érzi, hogyan áramlik át éltető ereje a tejjel a kicsi testbe. A szeme boldogan pihen a gyereken, majd odébb pillant, s egyszerre látja, hogy íme, a veteményeskertben bújnak már a rügyecskék. Szép, egyenes sorokban ütközik ki a borsó hamvas zöld levélkéje, a sóskán zöld csomókban állnak a friss levelek, s a petrezselyem vidám kis bodrocskái is már sorakoznak glédába. És amint feltekint a fára, látja, hogy az telis-teli van rózsaszínű bimbókkal, s amott a szilvafák olyanok, mint megannyi menyasszonyi csokor. És egyszerre valami kis csipogást hall ott a kerítés körül, és amikor odatekint, látja, hogy ott kárál a kendermagos tyúk néhány apró csibével.

    - Ejnye – mondja anya – megkerültél? – és hívja a tyúkot, s a megszokott hangra az jön is közelebb, és körülötte csipogva szalad hét picike, pelyhes csibe.

    - Nagyapa, nézze, itt a kendermagoskánk! – szól oda az öregnek –, nemhiába ez volt a legjobb kotlóm. Az idén nem tudta megvárni, míg megültetem.

    És aztán állnak, és örülnek, Bodri is feláll, és lassan csóválja a farkát, tudja, hogy itt valaminek örülnek, s abban neki okvetlenül részt kell vennie. A cica is oda-oda pislant, de őt idegesítik a szaladgáló csibék, inkább elfordul, nehogy közibük találjon kapni. A kecske is mekegni kezd a szilvafák alól, ő is szeretne ott lenni, ahol együtt van az egész család.

    S ahogy így állnak együtt, anya egyszerre nagyon erősen érzi, hogy itt ő az, aki köré minden gyámolításra szoruló élet odasereglik, érzi azt, hogy erős, hogy fiatal, hogy minden feléje hajlik, s az ő dolgos, anyai kezétől várja a jót. Egyszerre érzi, hogy a nap ereje, mely millió rügyet és életet indít meg körülötte, az ő ereiben is megindította ismét az élet igenlését. Mosolyog, és megsimítja a gyermekek fejét, és erősen magához szorítja a picit – és szavakba talán nem is tudná foglalni, de ekkor érzi igazán, hogy mégis mindig az élet győz minden halál és pusztulás felett.