Lakatos István: Vörösmarty
A napfényes reményeket
felváltja végül szürke alkony,
aztán az éj… és életed
sötét lesz, mint az eukarbon;
kinek nem hallotta füle
csak az igazság drága hangját,
az alvilág ördögtüze
vágja végül arcodba hamvát,
s a remény helyén sírhalom,
az domborul – nincs irgalom.
Ki életed dobtad bele
az igazság serpenyőjébe,
hogy süllyedj, bukj, zuhanj te le,
csak az igazság föl az égbe:
hát hitted, győzni a hamis
harcban vélt igazad elég lesz,
s ha tisztán szóltál, magad is
jog és törvény szerint ítéltetsz?
Ugyan! „Becsület és a hon”,
csak szó, nem több – nincs irgalom.
Nincs irgalom annak, ki az
igazságért indult csatázni;
megfeddheti minden pimasz,
büntetlen gyalázhatja bárki,
s mi zsarnokság, képmutatás,
gyávaság, butaság tenyészik,
hitvány csel, orv kígyómarás:
mind őt, csak őt, csak őt emésztik,
s akikért küzdött, mind barom
élnek tovább – nincs irgalom.
S nincs részvét és nincs szánalom,
s feledtető jótékony évek,
csak könny van, gyász és fájdalom –
magad maradsz, magányos lélek!
De szűnjék bár lassan, ami
kínzott önkény, gőg lankadatlan,
önnönmagad démonai
nem szűnnek meg dúlni agyadban,
s bármit teszel: kínpadon,
ott pusztulsz el – nincs irgalom.
Mert meghátrálnod nem lehet,
állsz, míg sorsod, hogy hullj, feláldoz;
de addig – földbe gyökerek –
kötözve vagy az igazsághoz.
Bíró fel nem ment, másvilág
meg nem vált ez alól. Hiába.
Nagy, ismeretlen Ázsiák
nyílnak szívemben a halálra,
s oda boldogság, hír, vagyon,
minden oda – nincs irgalom.
1957