Gombos Gyula: Erdélyi József

Valami nagy és végső harcra készülődik az álom, mert az égiek soha nem látott gonddal és szívósággal toboroznak. Ady Endre és Szabó Dezső a nehéz vértesek, őket a múlt fegyverezte fel és küldte a zászló alá. Nem sokkal azután, hogy Kun Béla és társai elmondták hazug és kenetes búcsúztatóikat Ady Endre fölött és Szabó Dezső a forrongó országon át poggyászában az Elsodort falu kéziratával Budapestre utazik, egy új, másfajta vitéz érkezik a táborba: Erdélyi József, a mezei hadak tüzes és gyermeki kapitánya.

    Ezidőtájt az irodalom igen zavarosan habzik. Az idősebb írónemzedékből akik átvészelték a háborút, formálgatják az új és egészen más akusztikájú helyzethez a hangjukat. Az új nemzedék meg, helyesebben, akik akkor új nemzedéknek látszottak, az új európai bazár sípjait próbálgatják, az új lármás, sokféle izmusokat. Hangjuk így messziről hallgatva vársári móka, de akkor s közelről fülsiketítő lehetett.

    Erdélyi József egy ilyen irodalmú Budapestre érkezik, zsebében némi kuporgatott pénzzel, hogy beiratkozzék a főiskolása. De valahogy úgy alakul a dolog, hogy nem a Múzeum körút 8 alá tér be, hanem a túloldalon végigjárja az antikváriumokat és a beíratási díjon összevásárolja az akkoriban kapható összes népköltési gyűjteményeket. Ez lett az ő főiskolája.

    Itt vagyunk hát a népnél, a népi gondolatnál, az utolsó húsz év irodalmának magjánál. Sok szép virág és sok burján nőtt belőle. Éltek vele és visszaéltek. Magasztalták, esküdtek rá és csúfolódtak fölötte. A kor varázsvize ez. De valahogy ezzel is úgy vagyunk, mint az Isten országával: nem mindenki, aki mondja: Uram, Uram, megyen be a mennyeknek országába. Hát itt is vannak, akik belébocsátkozva megszépülten léptek ki a vizéből, s vannak, kik sántábbak lettek, mint voltak valaha.

    A Nyugat volt még az egyetlen jó irodalmi nyilvánosság. Szerkesztői be-beengedték Erdélyi Józsefet is lapjaira, nem mintha különösebben becsülték volna, inkább csak érdekességnek tartották. Sűrített ítéletük az volt: Petőfi epigon.

    Erdélyi József tudatosan lett népi költő. Erre két dolog indította: az ízlése és az igazságérzete. Erdélyi József a népből származik, de a népből kikerülő tehetségeink útja akkor is, ma is csak úgy vitt föl, ha el is vitt. Az emelkedés mindig távolodás is volt. Távolodás nemcsak kapcsolatokban, de érzelemben, gondolkodásban, ízlésben, szolidaritásban egyképpen. Erdélyi József, amikor belépett a középiskola kapuján, erre az emelkedve távolodó útra lépett rá. Úgy, hogy az antikváriumi népköltési gyűjtemények összevásárlása visszakanyarodás volt erről az útról, egy kicsit hazatérés. Egyrészt ízlése és költői ösztöne jól érezte, hogy az ő másfajta költőisége nem tud mit kezdeni Ady költői örökségével; másrészt mindjobban megnyíló szeme látta, hogy ebben az országban csak egy igaz ügy van, ami mellé költő odaállhat: annak a néhány milliónak az ügye, akikből származik. Így az Erdélyi-harc, a kiállás másokért van, a többiekért, a lennmaradottakért, a szegényekért. A nyomaték nem azon van, hogy akikért harcol, az övéi, hanem azon, hogy igazságtalanság érte őket és akkor is harcolni kéne érettük, ha nem lenne közülök való. Erdélyi sohasem a rokonság, a vér, hanem az igazság, az emberség nevében emeli fel érettük a szavát. Így népisége nemcsak költészet, de erkölcs is.

    Erdélyiben nincs semmi intellektuális. Költészete ezért egyszerű, tiszta, áttetsző, mint a friss víz. A lélek még primitív ősi mozdulattal fogja a világot. Erdélyi nem küzd a kifejezésért. Amihez hozzányúl, azonnal befutja a vers ezüstje. A kopott mindennapi közbeszéd szavai is fényt kapnak nála a versben. A közlés, a megmutatkozás nála épp úgy, mint Petőfinél, valahogy epikus: előad és nem kifejez. Nála nincs külön ember és külön költői matéria, amibe bele kell mintázni az embert. Ady faragta a verseit, Erdélyi eregeti. Adynál minden versszak külön tömb s így tömbről tömbre rakodva épül monumentálisság a vers. Erdélyinél nő a vers, sarjad, kibomlik s a végén virágba borul az egész, mint egy bokor. Ezért van, hogy Adynál egy-egy kifejezés, sőt sokszor csupán egy szó is külön költői alkotás, aminek önmagában is van szépsége és ereje. Erdélyinél mindig csak az egész vers hat. Az Ady-versből az indulat kidöng, mint egy nehézléptű csizma, Erdélyiéből fú, süvít. Az Ady-versnek súlya van, plasztikai formája, mint egy szobornak, az Erdélyi-versnek füstje és illata.

    Mikor az Emlék című gyűjteményes kötete megjelent, azt gondolhatta az ember, Erdélyi életműve kész. Mi újat hozhat még a költő ezzel az emberi természettel s ezen a költői hangon – forgattuk, méregettük. Néhány szelíd derűvel az öregségbe néző verset.

    Hogy egy költő vagy író növekedésben van még, mindig az mutatja legjobban, hogy általa még érintetlen, szűz területeket tud kolonizálni. Először a maga megáporodását érző ember tör friss levegő felé, utána a költő is megmunkálja az új tartományt. Az induló Erdélyi-versekhez csak annyi élményanyag kellett az emberből, amennyi egy népdalnyi versben népdalhangon belefér.

Hulldogál a makk a fáról, –
el kell futni már e tájról.
Búcsúzz, legény, a hazádtól,
mint lehulló makk az ágtól.

Víg dal ide, ne kesergő, –
makkból lesz a lombos erdő.
Csudák tölgyerdeje lészek,
minden fámon ezer fészek.

Álmomban is égre kelnek
rengetegek s énekelnek
sereg rigók, fülemülék…
Ez mindenem. Nekem elég!

    Ebben a még több a népdalt figyelő játék, mint az ember megnyilatkozása. Az ember belülről lassan mosta ezt a forma megszabta zárt, idilli világot, míg a meggyűlt keserűség a rapszódiákkal teljesen és végérvényesen át nem töri a gátat. A rapszódiák ömlésével meghódított új világban a költő már nagy levegőben egész emberi mozdulatokkal élhet. A rapszódiák és az emlék közti időben ezt a területet műveli meg és éli föl. Gyöngéd ellágyulástól a sötét tűzű villogásig mindenre van hang, s mindenre van emberi fedezet.

Láttad a költőt, a fegyvertelen hőst,
ki választott már kard és lant között,
s akit keresztény és zsidó irigység
Bakonyba és Pilisbe üldözött,
kinek nincs háza, földje, nem parancsol
senkinek, ám maga had és vezér.
Vasvári békét köthetnek fölötte,
áll, mint vasék, küzd és övé a tér.

Övé a tér, az idő, a jövendő,
a népé, melynek képét viseli,
a szolganépé, melynek tengerében
szolgáltak és szenvedtek ősei,
dolgoztak és harcoltak és daloltak,
születtek és meghaltak névtelen,
és gyermeket csókoltak a világra,
hogy ne legyen utánuk néptelen.

    A hang ilyen magas röpülésével s üldözöttségében is ennyi méltósággal csak Ady és Petőfi tudott magyarul szembefordulni a világgal.

    Erdélyi legutolsó kötetével a Villám és virág-gal újra gátat szakított. Ha több figyelemmel nézzük, láthattuk volna, hogy míg az Emlék teljes megmunkálásán dolgozott a költő, az ember már új csapásokon szaglászott: nyelvészkedett. Az ösztön jobban tudja, mit kell őrzeni, mint az értelem: a nyelvész ösvényeken szökik most ki a költő az Emlék zárt és kész világából. Ahogy a népdal formálta egyszerűvé és világossá költői hangját és nemessé és egyensúlyozottá kedélyvilágát, most is a nép tanította meg gondolkozni és az élet titkait keresni. Egy-egy zseniális szófejtésének tudományos bizonyítására nem voltak elég exakt eszközei, de ahogy versség, csudálatos látomásokká tudta oldani – egyszerre megdönthetetlenek lettek. A halál = hal áll szófejtésben talán sokfelől belé lehet kötni, de ahogy ennek az ürügyén tizenkéténekes verset írft a halevőkről, az ellen már minden vita és érv gyönge pálca csak: nincs többé igénye tudományos hitelre, mert megbízhatóbbat és maradandóbbat kapott: emberi és költői hitelt.

    A Villám és virág, azt hisszük, csak az áttörés pillanata még, ahogy a rapszódiák voltak. Az új tartomány feltárásának még nagy lehetőségei lehetnek.

    Németh László egy kisebb tanulmányában ízt írta Erdélyi Józsefről, hogy benne nem a nép felé fordulás a fontos, hanem a költői kvalitás. Ez annyiban igaz csak, hogy ha nem lett volna nagy költő, nép felé fordulása is jelentéktelen dolog lenne. Ma már tudjuk, hogy az utolsó húsz év e nép felé fordulás és költészetében való megmerítkezés jegyében telt el. Igaz, hogy ez már régebbről és messzebbi zúgással készülődött, de Erdélyi József új oldalról, új, másfajta erőkkel emelte meg az ügyet. Ha sok mindenben kevés is, amit ez az utolsó húsz év adott, Erdélyi József ügye mégis egy külön kis diadal. Az ifjú kapitány mögött, ki ezelőtt húsz évvel még magányosan, idegenként járt-kelt a fővárosban s csak szívében hordozta seregeit, valóságban is ott áll, mintha csak földből nőtt volna ki, a sűrű, szapora mezei had. S ez van olyan nagy dolog, mint nagy költőnek lenni.