Tóth Eszter: Holló-ábra

Társaságban egy szép este, sorsomtól nyugalmat esdve,
reméltem, majd pohár szesz elzsongít, s a rózsa nyár
étereiben s a táncdal-csattogásban szívem áthall
oly derűbe, hogy nem átall gyásztól könnyebbedni már,
csak egy kissé, csak egy semmi percre könnyebbedni már,
véglegesen úgyse bár.

Ám a könnyedség színében koccintásra kelve éppen,
mint nagyított moziképen, a fölemelt víg pohár
kinagyítva s megállítva, – hirtelen sokk: hogyha itt ma
nem én, hanem ki a sírba zárva por vagy, hamu, sár,
nem én innék, hanem míg én volnék por és hamu, sár,
itt ma te koccintanál?

Váratlan e fordulatba gyors erővel elragadva,
mintha nem is képzeletben, rivalltam rád: Csapodár!
Most, hogy testeddel becézett testem egy csupor enyészet:
emlékedből is kivérzek? Gaz lator vagy! Lupanár
korhelye! Mert bárhol tűröd halálomat: lupanár,
bordély az, torz Dovre-vár!

S bár a megrázkódtatásnak hossza pillanat csupáncsak,
mélye kígyót-békát föl a feneketlenből dobál:
Így vagyunk hát? Kámalóka-tűzben lelkem szörnyű lobra-
lob gyullad el, te meg lopva azt lesed: hol áll a bál?
Míg én kínban kilangallok, néked úri-muri bál,
dáridó kell, karnevál!

Itt egyszerre helycserénk oly élesen, ahogy csak téboly
valósít, – a Tér meghitt ácsolataiból kizár
engem a vad világaljba, honnét hiába is hallja
szavam az idegen fajta: nem értesz, kutya tatár!
mert kik egy-test, egymásnak mind csak kutyafejű tatár,
mihelyt közül a halál.

De miközben tombolásom ráng, döng, vérzik még a rácson,
mellyel a Föld kirekeszt, – az egész zenebona-bár
egyre messzibb… Már temérdek vonzásai alig érnek…
Dereng másvalami érdek, húz másvalami határ,
az izgat már: más uralmak felé nyílózó határ,
nem kezedben a pohár.

Kezedben?! S ocsúdva ennen kezemre: a Túl és Innen
horror-játékai ellen fölemelt, a sötét pár-
felelgetőst abbahagyni, bárha csak egy jó konyaknyi
percre szívem elkapatni, élni fölemelt pohár
lecsattant, s egyre csörömpöl-folyik szét az a pohár,
nem iszom ki soha már.