Bács Jancsi

– Székely ballada –

Csütörtökön jó hajnalba,
Készülék fel a havasra.
Befogám a jó négy ökröt,
Jó négy ökröt, jó szekérbe
S elindulék az erdőre,
Ki Firicsko tetejére.
    Hogy kiértem az erdőre,
Egy cserefát vevék szemre.
Gondolám, hogy azt levágom
S az ökrök után felrakom.
    Jó gazdámnak kicsi fija
Jöve velem – halálomra,
Ő vala a segítségem,
Ő egyedül ott mindenem.
    A hogy vágni kezdém a fát,
Nem es gondolám a halált,
Pedig a mán hátomnál állt
S várá, hogy levágjam a fát.
    Vágom, vágom szép csendesen,
A halálra rá sem nézek,
Míg a fa a törzsökétől
Szakad a fészim* élétől.
    Még egy nihány vágás fára…
«Készü’j Jancsi a halálra! – »
Bács Jancsinak sóhajtása
Felhallék a mennyországba…
    Kettőt vág ő még az fára
S ráesik az fa reája.
Szökött vóna ki előle,
De az halál nem engedé.
Odanyomá őt a nagy fa,
Nem búhata ki alóla.
Nem vala ott senki jelen,
Ki segítségire legyen.
    Katona Sámuel küs fija
Vala mindennek tanúja,
Ki a mezőre béfuta,
A pásztoroknak hírt ada.
    Pásztorok kiszabadíták,
De már későn szabadíták
Kevés élet vót még benne:
Mett csak nihány órát éle.

        *

    «Nyisd ki asszonyom kapudot:
Viszik a jámbor szógádot;
Nem csattogtassa kapudot.
Nem sepri az estálodot.
    Szász Anikó, hű szeretőm!
Már megengedj mindenekről.
Megnyughatol csókjaimtól
S ölelgető karjaimtól…»

* Fejszém