Jókai Anna: Kezdet vagy folytatás

Megint Szilveszter van. Ismét vége egy nehéz évnek. De volt-e nekünk könnyű évünk? A háború vége felé tobzódó, „úgyis mindegy” haláltánc, a „Csak egy nap a világ” divatos dallamára. 1944–45 szilveszterén ágyúdörgés, rom rom hátán, életveszély. Utána tápászkodás, éhség s hamar szárnyukat vesztett remények. Kedvetlen, sótlan szilveszterek. 1956–57 fordulóján dermedt némaság, félelem. Azután a hatvanas-hetvenes évek áleufóriája, a kollektív nemzeti memóriazavar, tudatszűkülés terméke: az össznépi utcai banzáj. Éjfél után ellepték a közutakat az emberek, hömpölygött a tömeg, a közvetítő kamerák előtt összecsókolózott Jancsi-Juliska és a vasorrú bába, gonosz óriás a hét kicsi törpével, jaj de jó, hogy élünk, hogy valahogy mindig meg lehet úszni, hurrá, van felettünk fedél, van mit ennünk, s ami még fontosabb, van mit innunk, olcsó sör, házi bor, szovjet pezsgő, Lánchíd brandy… Nagy a feje, búsuljon a ló! Rikácsoltak a trombiták, a színes papírkígyókat egymás arcába fújtuk, ihaj-csuhaj, sose halunk meg! Csak nem töprengeni, csak nem gondolkozni, nehogy szégyellni kelljen magunkat, hogy belenyugodtunk: inkább a közeli egytállencse, minthogy az üdvösséget sirassuk, hiszen véleményszabadság, nemzeti önállóság, saját létfilozófia úgyis elérhetetlen, akkor hát miért ne örüljünk legalább annak, ami van… Aki ezeken a szilveszter éjszakákon körülnézett az országban, csupa boldog embert látott; csupa boldogembermaszkot. A rideg januári hétköznapokban aztán szemétre kerültek a nevető álarcok, az összelapított trombiták, a papundekli keménykalap; kipukkadtak a luftballonok, leszakadtak a lampionfüzérek, a konfetti pöttyöcskéit a rongyszőnyegből kikefélték. Folytatódott a sivár élet, a napi küzdelem, a szürkeség. Én a kötelező vigasságtól mindig is viszolyogtam; a szilveszter inkább az elmúlásra emlékeztetett, és a belső számvetés ideje volt. Nem kívántam a masszába vegyülni. Egyetlen szokásra gondolok csak némi nosztalgiával vissza. Az uniformizált lakótelepeken a tizenkettedik óraütés után, a Himnusz elúszó hangjainál kinyíltak az ablakok, erkélyajtók, és égő csillagszórók repültek a sötét éjben; emelettől földszintig, s csak lassan hamvadtak el a sziporkák a fagyos földön vagy a vastag hóban. Ebben a gesztusban még élt valami szeretet; zajtalan szépség, összekötő üzenet, gyermeki bizakodás.

    Ha semmi más jel nem lett volna arra, hogy az ország Csipkerózsika-kábulatából mégis kezd ébredezni, s már nem örvendezik olyan felhőtlenül a jövőtlen jelennek – hát a nyolcvanas évek szilveszter éjszakái, a hirtelen hangulatváltozás figyelmeztethette volna az önelégült illetékeseket. Először a csillagszóró-dobálás szűnt meg – magától, épp olyan titokzatosan, mint ahogy keletkezett. Azután elnéptelenedett a körút. Az emberek behúzódtak a vackaikba. A kamera már nem pásztázhatott semmiféle sokadalomban. Kisebb társaságok zártkörűen mulattak. Szénfekete sötétség, bokáig érő hulladék, a nappal és koraeste hordaléka borította a várost. Egy-két petárda robbant, egy-két részeg kamasz kurjongatott. És meglepetésünkre, a kilencvenes évek Budapestjére a rendszerváltozás sem hozott harsogó vigasságot. Az év utolsó éjszakáján bizony napjainkban sem árasztják el az utcákat ujjongó magyarok. A gondolkodás szabadsága, a beszéd szabadsága nagy vívmány; de a létbizonytalanság keserves szerzemény. A dajdajra a fáradt polgárnak ma már nincs energiája. Lehetne csend, pihenés, eszmélkedés és erőgyűjtés a december harmincegyedike, mint ahogy sokunknak az. Ehelyett egyre inkább a rémület éjszakája. Bandák garázdálkodása, kocsitörés, nyílt sebeket ejtő patronőrület. Százszor is meggondoljuk, kimozduljunk-e, füldugóval alszunk, s reggel szitkozódva mérjük fel a környezetben esett károkat. Mondják, világszerte így van. Valami állati szabadul el; szabadság ürügyén a részvétlen szabadosság, a hamis eszmét vesztett, de egyúttal a magasabb eszményt is tagadó létformában. Nincs kezdet és nincs folytatás, egybefolyik minden. A személyi lélekszférában azonban szerencsére még van késztetés – kell, hogy legyen! – a szembenézésre: mi történt velünk, veled, velem, egy év alatt – s mi történhet, szabad akaratból, más, jobb a következőben?

    A végletek mindenképpen veszélyesek. Mert naiv a fogadkozás: holnaptól új életet kezdek. És bénító a beletörődés is: én már ilyen vagyok, s ilyen is maradok, holtomig. Hiszen lehet-e egyik napról a másikra teljesen új életet kezdeni? A tegnap bizonyos mértékig meghatározza a mát, s a ma holnapunkat is befolyásolja. Aludni térünk, számos tervvel, szép gondolatokkal – de reggelre kelve csak azt tudjuk realizálni, amit előzőleg a múltban mintegy előkészítettünk magunknak. Hiába akarunk makulátlanok lenni, egy csapásra: előző tetteink, szavaink okozatként megtalálnak, a következmények elől nem menekülhetünk el, nem dughatjuk a fejünket struccként a homokba – a bűneink, hibáink, undok szokásaink megismernek bennünket, ránk köszönnek gúnyosan, hohó, te vagy az a nagy legény, nézd csak meg, mit míveltél, cselekedeteid, szavaid kiben-mivé lettek? S nézd meg azt is, hogy roncsoltad, fogyasztottad önmagadat is, miféle utálatosságokba keveredtél? Nem hagyhatjuk ott a tegnapunkat, könnyedén, mint kutya a piszkát. De megbánhatjuk a gyöngeségeinket, és próbát tehetünk, többé nem elkövetni, amit eddig sorozatosan elkövettünk. Fölismerni, hogy akire irigykedtünk, voltaképpen szánandó. Akit gyűlöltünk, arra legalább semleges közönnyel tekinteni. Ahol ütöttünk, ott kötözni. Ahol ártottunk, ott használni. Megbocsátani és bocsánatot kérni – mert a megbocsátás és a bocsánatkérés ikerpár, kézen fogva jár. Egyszóval: ha valami valóban újat akarunk kezdeni, előbb a régit kell jóvátenni. Legalábbis szüntelenül megkísérelni ezt a jóvátételt. S bizony, az sem árt, ha kívánságainkban szétválasztjuk, mi a beteges illúzió és mi az egészséges vágyakozás. Hogy a gyakorlatban is maradjunk: aki száz kiló, hiába sóvárog a darázsderék után, aki megöregedett, hiába epekedik az örök ifjúságra, aki szegény, lottó-telitalálatra ne számítson, akinek nincs tehetsége, ne kívánkozzon dobogóra, mert eredeti állapotát a csalódás csak rontja. De mindez nem jelenti azt, hogy a kövér egyáltalán ne fogyjon, az öreg a külsejét ne ápolja figyelmesebben, a pénztelen ne igyekezzen pénzt teremteni, s az ember képességeit ne fejlessze tovább. Vagyis a vállrándító „úgyis mindegy”, a megadás, a belesüppedés a felismert rosszba, a másik véglet sem vezet semmire. Ami segít: az önismeret. Ilyenkor, év végén, s immár egy új évezredhez közeledve, hasznos dolog lelki tükörbe nézni. Ami jó bennünk, szilárdítani, dúsítani. Ami akadályoz, kigyomlálni. A politika is megtehetné, némi távolságtartással, rátekintve az esztendő mérlegére; a kormányzó pártok bevallhatnák, legalább önmaguknak, mi volt az ígéretekben megtévesztés, egyes ellenzékiek pedig felmérhetnék, tiltakozásaikban mi volt a tag-toborzási demagógia, s mikor szóltak valóban az igazság, a haza, és a kiszolgáltatott honfitársaik védelmében?

    Az időfolyam gyors sodrású. Még fel sem ocsúdtunk a gyermekkorból, s máris felnőttek vagyunk. Még meg sem valósítottuk feladatainkat, s máris itt az öregség. Még át sem gondoltuk életünket, s lám, közel a halál. Elrepült kilencvenöt, de gondjait kilencvenhat rebbenő szárnyára tette. Együtt kell élnünk az egyéni és közös kudarcokkal, a gyér eredménnyel. Ködvárakat ne építsünk, de ne is rendezkedjünk be egy testi-szellemi komfort nélküli, albérleti létezésben. A sötétség már december huszonegyedikén oszlani kezd; a Napforduló a reményt már meghozta. Ismét közelebb a fény. Egyetlen megfontolt lépés jó irányba több, mint a téves úton a versenyfutás. A természet ritmusa mértéket szab: ideje van a sarjadásnak, ideje a virágzásnak, a gyümölcsök is idejükben teremnek. Most, tél közepén, az átgondolás a dolgunk. A bátor elindulás – nem mindegy, hogy merre. Ami letehetetlen, cipelni kell tovább. Ami felesleg, hullajtsuk el az árokparton. De tudjunk róla: minden kezdetben van egy csipetnyi folytatás, s minden folytatásban ott él a csírája az újnak. A gyökeres újjászületés, a ritka megvilágosodás viszont minden pillanatban, váratlanul is megtörténhet, nincs kapcsolata dátumokkal. A kegyelem egy csapásra emeli ki szentjeit a sokaságból. Nekünk azonban, a jelen egyszerű embereinek, szinte önerőből kell fokozatosan emelkedni. Január elsején már a márciusi füvet várni – de március idusán is emlékezni a januári fagyra. Az elcsépelt jókívánság nem áll a számra. Nem boldog új évet kívánok – hanem kinek-kinek testre szabottan viselhetőt. Legyen kenyér a kosárban, legyen Ige a szívben. Együtt. De egyik sem a másik helyett.

1996. január

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf