Márai Sándor: A bál

TabánR.-be éjfél után értünk; apám hajtotta a lovakat. A szán fekete fák és holdfénytől kékes, vakító és villogó, havas tisztások között siklott le a völgybe s a piactéren állott meg, a fogadó előtt, melynek cégére, – fehér bádogszarvas és a hideg szélben libegő-lobogó, vékonyra gyalult forgács-pántlikák, – különös nyikorgással fogadott, mintha e cinkosi hangon figyelmeztetne valamilyen veszélyre. A lovak megtorpantak, a szán csusszant és megakadt a jeges hórögökben; apám leugrott az ülésről, s vastag pokrócokkal takarta be a didergő, forró és fülledt gőzfelhőkkel párázó, áthevült állatokat. Azután egyedül hagyott a szánban, s eltűnt a fogadó üvegajtaja mögött.

    A piactéren, az éles és valószínűtlen éjszakai fényben, oly érzékelhető volt a csend, mintha üvegharang borítaná le a házakat, tereket és az emberi sorsokat is. Egyáltalán nem fáztam, anyám vastag, macskabőrrel bélelt lábzsákba bújtatott, fekete zsinóron nyakamba kötött szőrkarmantyúkba rejtette kezeimet, s nyakamba csavarta azt régi, foszlott, vörös selyemkendőt is, melyet dédapám hozott még Thüringiából, s melyet családunkban «bűvös kendőnek» neveztek; szentül hittünk varázserejében, hittük, hogy viselőjét megóvja a torokgyíktól, megfázástól, gonosz emberek pillantásától, s más ilyen köznapi nyavalyáktól. Így aztán, a lábzsák vad szőrzetében melegen elterpeszkedve – nyakam körül dédapa selyemkendőjével, nem féltem semmitől. Már az út is varázsos volt, érthetetlen; éjfél után keltett fel apám, félkézzel kiemelt a meleg ágyból; anyám sírt, hallgatott és szótlanul öltöztetett. Az éjféli órában szüleim egyetlen szót sem beszéltek. apám befogott, a szán a kapu elé hajtott, anyám, könnyektől nedves arccal, némán állott a hóban, fehéren és lányosan, bunda és kendő nélkül, fedetlen fővel, mint azon a képen, melyet apám íróasztalán láttam: ez a kép még leánykorában ábrázolta anyámat, tizennyolc évesen, fehér ruhában. Így nézett utánunk, mikor a szán csörömpölve elindult az erdő és R. felé.

    Nem féltem, csak annyit értettem, hogy süt a hold, elállt a hóesés, s általában történik most a világban és életünkben valami. Kissé szorongó volt ez az érzés, de csak annyira, mint ünnep előtt, mint mindig, mikor a felnőttek életében részt kellett venni. Mindebből annyit értettem csak, hogy anyám reggel korán elment, s nem jött haza délben, nem tért meg vacsorára sem. Apám egész nap hallgatag volt; délután dohányt szitált, aztán vadászfegyverét tisztogatta, estefelé írt valamit egy könyvbe. A ház naphosszat csendes volt, mint mikor beteg valaki. Korán lefeküdtem. Éjfél után apám felkeltett, s aztán útnak eredtünk. Apám gyorsan hajtotta a lovakat, – híres lovas volt, kocsiversenyeket is nyert, – a tisztáson, melynek havas és sima magaslatáról látni lehetett a kék völgyet és R.-t, magas, havas háztetőivel, lassított. Cigarettát keresett elő és tétova mozdulatokkal, nehézkesen kutatva zsebeiben, rágyújtott. A tűzszerszám fényének lobbanásánál egészen sötét volt az arca, mint a halott emberek a régi képeken.

    Aztán gyorsan siklottunk a völgybe és megálltunk a Fehér Szarvas előtt. Apám eltűnt az üvegajtó mögött. A csillagokat néztem és dobogott a szívem. A csöndben különös mozdulatlansággal állottak a házak, betámasztott, sötétkék és fekete ablaktábláikkal, mintha mindenki elhagyta volna ez éjszaka a kis várost. Csak a csillagok fénylettek. Óvatosan csavargattam nyakam, félkézzel kibontottam a lábzsák kötését, iparkodtam megérteni a csendet, a helyzetet. Egyáltalán nem féltem. Most valahol becsaptak egy ajtót, férfihang rikoltott, aztán megint elcsendesedett a világ. Sokáig maradtam így, a lovakkal, melyek elégedetten szuszogtak és kapartak a hóban.

    Az üvegajtó felnyílt és sárga fény esett a hóra, mintha egy vödörből égő olajat öntöttek volna a ház elé. A fényt alacsony ember hozta, nyomában lépkedett apám.

    - Esztelenek, – mondta apám. – Nem maradhatok a kapu előtt a gyerekkel és a lovakkal.

    Az ember magasra emelte a mécset és szótlanul nyitogatni kezdte a szárnyas, nagy kaput. Apám visszaült mellém a szánba és behajtottunk az udvarra. Nagy fészert láttam, alacsony épületet, melynek félig nyitott ajtaján át most ismerős nyihorászás, lovak nyerítése hallatszott ki. A mi lovaink is feleltek, megkönnyebbülten. A néma, alacsony ember egyetlen szót sem szólt. Becsukta a kaput, segített apámnak kifogni a lovakat.

    - És a gyerek? – kérdezte apám.

    - Mondtam, uram, – felelte szelíd és közömbös hangon az ember. – Bál van. Minden szobában laknak, öltöznek. De a kocsis szalmáján elalhat.

    Barátságosan ezt mondta még:

    - Ott meleg is van. Nem fázik a fiatalúr.

    Megértettem, hogy az istállóban kell aludnom, s ez a lehetőség egyáltalán nem ijesztett. Inkább boldog várakozást és izgalmat éreztem. Csakugyan, az istállóba léptem be, apám és a lovak nyomában, a langyos, alom- és állatillatú, olajmécses halvány, röpködő lepkelángjával homályosan megvilágított, alacsony pajtába, ahol két ló és egy fiatal tehén figyel fel érkezésünkre. Az alacsony ember, – kocsis, vagy csapos, nem tudtam meg soha, – otthonosan járt az alomszagú, meleg homályban. A lámpást egy bádogtartályban helyezte el, mely hosszú ércfonalon lógott le a mestergerendáról. Az állatok nagy és nedves fényű szemekkel bámultak reánk a gyenge világosságban. Apám bekötötte a lovakat a jászol mellé. Az istálló tiszta volt, a vakarókefe ott hevert a kis ablak párkányán, a padlót fölseperték este, s a vizes vödör színültig töltve vízzel, ott állott a bejárat mellett. A kocsis palánkokkal elkerített, szalmával meghintett szögletben aludt, ahol vidéken a frissiben megellett tehenet és a néhánynapos borjút szokás elkülöníteni. Lópokróccal leterített, keskeny deszkapadra fektetett le apám; a pokrócok nyers, erős, egyáltalán nem kellemetlen állatszagot árasztottak. Apám betakart a lábzsákkal és egy kockás útitakarót gyűrt a fejem alá. A köpcös, kis ember oly komolyan nézte a félhomályban apám mozdulatait, mint a ministráns, vagy sekrestyés nézheti a pap mindennapos, jólismert tevékenységét a szent szertartások közepette.

    - Nem félsz majd? – kérdezte apám és homlokomra tette hűvös, aranygyűrűs, finom kezét.

    - Nem, – mondtam és csakugyan nem féltem. – Miért félnék?

    - Nemsokára visszajövök, – mondta. – Beszélnem kell itt valakivel.

    - Igen, – mondtam. – De aztán visszajössz.

    - Egész biztosan visszajövök, – mondta apám.

    Hangja elmondhatatlanul szomorú és magányos volt e pillanatban. Megértettem, hogy számíthatok szavára, s megértettem azt is, hogy pám nagyon szomorú, mert bál van, anyám nincs itt, beszélni kell valakivel, s most már minden másképpen lesz, mint eddig volt. Nem is beszéltünk többet. Apám elment a köpcös emberrel, s én egyedül maradtam az állatokkal a langyos, kissé fülledt félhomályban. Nem voltam álmos. Az állatok figyeltek. A mi lovaink is némán és figyelmesen állottak a jászol előtt, nagyon fáradtan, mert apám alaposan meghajtotta őket az ideúton. A fogadós lovai és a tehén időnként felém fordultak, s nedvesfényű szemeikkel oly komolyan bámultak reám, mintha közös ügyünk lenne, a lovaknak, a tehénnek és az embereknek, mindennek és mindenkinek, aki él, ügyünk, melyet el kell viselni, s nem lehet tökéletesen megérteni. Éreztem pillantásukat és figyeltem a sötétbe. A lábzsákot lerúgtam, mert az istállóban meleg volt. Most, a nagy csendben, mely olyan sűrű és fülledt volt, mint az állatok párás lélegzetvétele, meghallottam a zenét.

    Megértettem, hogy ez a bál. Még soha nem voltam bálon. A malomból, ahol laktunk, néha bálra mentek a molnárlegények és a leányok is; ilyenkor ünnepi ruhákba öltöztek, s lányok titokzatosan nevettek és virágot tűztek hajzatukba. Aztán elmentek és csak reggel felé tértek haza, a malomba virág nélkül, gyűrött ruhákban, lesütött szemekkel, de erről nem beszélt senki. Most itt volt a bál, egészen közel. Iparkodtam elképzelni, milyen lehet. Már a zene nagyszerű és különös ünnepséggé avatta képzeletemben a bált. Nem tudtam pontosan, mit csinálnak ott, de nyilvánvaló volt, hogy az emberek egészen különös célból találkoznak a bálon, máskülönben apám nem keltett volna fel éjszaka, anyám nem sír, s nem vágtatunk ok nélkül havas erdőn át, hiszen apám szerette kímélni lovait. Valakivel beszélni kell, ennyit értettem. Délután dohányt szitált és írt egy könyvbe. Mindezt jól értettem, csak a zene volt érthetetlen és idegen. Nálunk, otthon, soha nem zenéltek. Kibontakoztam a szőrmékből, lekászálódtam a deszkapadról, s vastag gyapjúharisnyában, – mert apám így öltöztetett, s nem húzott reám a nagy sietségben cipőt, – az ajtóhoz siettem. Most reámnéztek az állatok, figyelték mozdulataim és lépteim. «Ez a bál», mondtam félhangosan, bizalmasan a lovaknak s dideregtem. Félig felnyitottam az ajtót. A zene édes, fájdalmas és nyugtalan kiáltásokkal hangzott fel a havas éjszakában. Hangos zene volt, szenvedélyes, mint mikor sikolt, vagy sír valaki, s ugyanakkor csodálatosan édes is volt, oly félelmes édességgel telt meg a levegő, mintha nyár lenne. De nem járt senki a hóban. A falak mögött sikoltozott a zene és léptek dübörögtek. Olyan volt a ház, mintha égne odalenn valami, egy szoba, terem, a bútorok és az emberek. De nem láttam lángokat sehol. Mégis, félreérthetetlenül érezni kellett, hogy a bál most már ott van a falak mögött, mint a láng, mint a veszély, mint a zene. Kik táncolnak ott? Nem tudhattam.

    Rejtekhelyemen álltam, a félignyitott ajtó mögött, s a hideg, jegesvíz-illatú szél néha átsüvített az istállón és meglobogtatta az olajmécses lángját. A kis tehén elbődült ilyenkor; de a lovak hallgattak, nagyon figyelmesen. Dideregtem, de nem mozdultam őrhelyemről. Nem féltem, csak éppen lúdbőrzött hátam a hidegtől, s mert szerettem volna megérteni, mi történik a házban, melynek ajtaja mögött eltűnt apám! Most egy ember lépett ki az ajtón, s a pillanatban, mikor felnyitotta a ház ajtaját, vastag csörömpölés, kurjongatás, édes, női kiáltás, dallamok, csuklás, nevetés hangjai keveredtek el a zene dallamával. Éreztem, hogy a zene iparkodik magába olvasztani e hangokat, feloldani e nevetséges és félelmes zörejeket abban az elragadó és bűvöletes ünnepélyességben, mely könnyeket kergetett szemembe, s melynek értelme valószínűleg a bál volt. A férfi megállott az ajtóban és karjait az ég felé nyújtotta. Most egy nő sietett utána, nyúlánkan, fehér ruhában, s két karral lágyan átfonta a férfi vállait. Egy pillanatig így álltak és egymás arcát nézték. Aztán, lassan, – a férfi nehézkesen, a nő lágy és könnyű léptekkel, – önfeledten táncolni kezdettek az udvaron, a hóban és a holdfényben. Néhány lépést táncoltak csak így; a nő nevetett, testét hátravetette, kiszabadult a férfi karjaiból, egy fátylat lobogtatott, s kiszaladt a piactérre. A férfi nem ment utána. Leült a küszöbre, fölemelt egy marék havat, homlokát dörzsölte a jeges morzsákkal, majd térdeire könyökölt és tenyerével elfödte homlokát. Sokáig ült így, mozdulatlanul. Megértettem, hogy ezek ketten a bálból érkeztek, s a férfi most sír. Fázni kezdtem.

    Mások is érkeztek, két suhanc, kik csörgősapkát viseltek, mint a bohócok a meséskönyvekben s egy nő, aki belekarolt a suhancokba és futva eltűnt velük a fészerek mögött. Mid nevettek, rekedten. Úgy látszott, kinevetik a férfit a küszöbön. A fehér nő nem érkezett vissza. A magányos férfi a nyitott ajtóban ült, de a táncolók, benn a teremben, már nem törődtek vele. Most láttam valamit a bálból: a teremben sok lámpa égett, s férfiak és nők összeölelkezve keringtek a falak mentén, oly görcsös szorítással, mintha életük múlna azon, elengedik-e idő előtt egymást? A zene most következetesen és ütemesen zengett, kissé gúnyosan, mintha kinevetné azokat, akik ily görcsösen és ijedten táncolnak. Nagy volt a lárma és a kavargás; de mindez nem zavarta a férfit, aki magányosan és mozdulatlanul ült a küszöbön. Most megértettem, hogy csakugyan ez a bál: ez a zene, ezek a forró férfi és női testek, ez a keringés, ez a kétségbeesett ölelkezés, megértettem, hogy ember vagyok és emberek között élek, akik néha bálba mennek. Megértettem és – azt hiszem, először életemben, – büszke voltam, s ugyanakkor féltem kissé.

    Sok idő telt el így, harisnyáim átnedvesedtek. Aztán megjelent apám; ketten támogatták, a köpcös, alacsony ember, aki ajtót nyitott nekünk, s egy idegen, magas és szigorú arcú férfi Apám átvetette karjait a kísérők vállán, feje mellére esett, s tűrte, hogy vezessék. A lovak most nyeríteni kezdtek. Benn a teremben elhallgatott a zene. Úgy látszik, – gondoltam, – vége a bálnak.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf