Szenczei László: Málékalács és főtt tojás

Nem volt elég pénzem, hogy kiköltözködjem a kaszárnyából, s így önkéntes sorsom alig különbözött az egyszerű közlegényétől. Velük súroltam a század hálótermét, sepertem az udvart, pucoltam a lovakat, szóval végeztem a napi robotot, amit a kaszárnyai élet ró az egyszerű bakára. Csak éppen pénzem volt jóval több, mint a parasztfiúknak, akik hónapokig nem láttak hazulról egy árva krajcárt és szegényes zsoldjukból még a napi dohányra sem telt.

    A jobbindulatú parasztfiúkkal hamar összebarátkoztam és jóban-rosszban együtt voltunk. Különösen egy Ionica nevű, értelmes, jószívű legényt kedveltem, aki nehéz sorsa miatt is megérdemelte a rokonszenvet. Ionica nem akart tisztiszolgának menni s ezért büntetésből sohasem kapott szabadságot. A többi legény annál bővebben kapott, karácsonykor két hetet, húsvétkor megint kettőt, nyáron egy egész hónapot s aki a szomszéd falvakban lakott, az minden szombat este hazamehetett, ha hétfőn reggel hat órakor pontosan jelentkezett a századirodában. Ionica egyszerű, jó lélek volt, semmiért sem tudott haragudni, megadással viselte sanyarú sorsát, még engem is vígasztalt olykor, ha nagyon elkeseredtem. Az Isten is tisztiszolgának teremtette s hiába lázadt fel a végzet ellen, csak beteljesült rajta, ha nem egyszerre, hát apránként. Az őrmestertől kezdve az őrnagyig mindenki a Ionica nyakába varrta az alkalmi munkákat. Alig múlt nap, hogy ne robotolt volna valakinél. Hol az őrmester vágatta fel vele a fáját, hol a hadnagy rendelte a lakására, hogy segítsen a háziasszonyának, hol az őrnagy ásatta fel vele a kertjét. Többnyire vasárnaponként is dolgozott. Jóval vacsora után tért vissza a kaszárnyába, fáradtan, gyűrötten, s éhes mosollyal esett neki a kihűlt levesnek meg puliszkának, amit a napos félretett számára.

    - Ionica – kérdeztem halkan a fiútól – az őrmester nem adott neked vacsorát?

    Ioncia legyintett a kezével.

    - Aztán mit dolgoztál, Ionica?

    - Reggeltől estig fát vágtam – felelte Ionica félénken mosolyogva – amikor megláttam a fásszínben azt a rengeteg fát, keresztet vetettem. Higgye el, önkéntes úr, úgy fájt már a derekam, hogy nem tudtam egyenesen állni, olyan fáradt voltam, hogy szerettem volna leheveredni a fűrészporra; az volt a legrosszabb, hogy az őrmester úr figyelt az ablakból és folyvást integetett, hogy miért nem dolgozom gyorsabban. Úgy el voltam már keseredve, hogy szerettem volna a fogammal is tépni a fát, csakhogy hamarabb elkészüljek.

    Teltek-múltak a hetek, beköszöntött a karácsony, a szabadságosok kurjantva tolongtak ki a kaszárnyából az állomás felé. Ionica és én a tűz mellett kuksoltunk a században és szomorúan bámultunk ki az ablakon. Önkéntes voltam, az önkénteseknek pedig nem járt szabadság, úgyis csak egy évet katonáskodnak, legalább szolgálják le az utolsó napig. Ez alatt a két hét alatt mintha a tél is hidegebb és a kiképzés is fárasztóbb lett volna. Kora reggeltől késő estig gyakorlatoztunk a szabad mezőn, talpunk alatt ropogott a hó és a fagyos szél pillatra sem hagyta el a menetelő szakaszt. Az ég tiszta kék volt, beláthatatlan mély és hideg és a nap aranykorongja csak leplezte ragyogásával az élők nyomorúságát.

    Vízkereszt után egy napon, amikor már az utolsó szabadságos is visszaszállingózott, Ionica ragyogó arccal félrehívott. Levelet kapott a feleségétől. Falusi írástudónak mondhatta tollba az asszony, mert ketten is alig tudtuk kiböngészni:

    «Édes bátyám Ionica elmúlt már egy év, hogy nem láttalak, amióta katonának mentél, a disznó szépen megnőtt kevés a fánk nagy a hideg mikor jössz édes bátyám haza?»

    A gyermek és az egyszerű ember számára az írás hitele és szemléltető ereje sokkal nagyobb. Szinte közvetlen kapcsolatba hozza a valósággal. Ionica olyan szemléletesen élhette át a levél tartalmát, arcára oly frissen és melegen rajzolódott ki minden, hogy szinte bennem is felgerjedt a kép és az érzés:

    «Aki veled vonult be már mind hazajött szabadságra csak téged nem enged a Voda a csirkéket viszik a görény csapdát állítottam neki megfogta a kislányod már tud járni sokat játszik a macskával anyád mos rá gondozza amíg én bejárok a zárdába kolivát sütni a tisztelendő apácákhoz csak a télnek lenne már vége, hogy ne fázzunk annyit a sógor nem adja vissza a pénzedet pedig eleget járok a nyakára egye meg a fene ott ahol van csókollak édes bátyám Marioara.»

    Ionica megírta az asszonynak, hogy legyen türelemmel, elmúlt már a szolgálat nagyobbik fele, őszire kiszabadul, akkor megint minden jó lesz.

    Egy hideg téli vasárnap kis barna fehérnép állított be a kaszárnyába és Ionica felől kérdezősködött. Látszatra alig múlhatott tizenhat éves, szegényesen, de tisztán volt öltözve, hosszú kék rokolyája fölött nyúlbőrrel szegett ujjast viselt, s amikor félénken lekapta kis kucsmáját, tiszta gyermekes homlok fehérlett ügyetlen kis kontyba tűzött sima, fekete haja alatt.

    Ionica persze megint az őrmesternél dolgozott.

    A kis asszony félénken letelepedett a férje ládájára és óvakodott bármihez hozzúnyúlni, ami nem a Ionicáé. Áhítatosan nézte az ágy fehér lepedőjét meg a szigorúan összehajtogatott pokrócot és a tenyerével olykor gondosan elegyengette. Kétórai várakozás után végre hazatért Ionica és a kis asszony alig mert ránézni, olyan szép volt a feszes egyenruhában.

    Szegény Ionicát nagyon meglepte a váratlan látogatás. Bosszankodott egy kicsit, hogy idejön a felesége a kaszárnyába és megszégyeníti a többi előtt, de persze sokkal nagyobb volt az öröme. Az asszonyka valami galici vásárosokkal jött, akik egy húszasért behozták a városba, így is majd megvette az úton az Isten hidege.

    Lementek a havas udvarra s egy jó óra hosszat sétáltak a csikorgó hidegben, tisztes távolságban egymástól. Amikor a kürtösök vacsorára fújtak, a kis asszony átadta a férjének az elemózsiás batyut és szótlanul elváltak.

    - Legalább megcsókoltak a feleségedet, Ionica? – kérdeztem tréfásan a fiútól és ingerkedve a szeme közé néztem. Ionica felpillantott és keskeny, sápadt arcában, gyermekes kék szemében annyi szomorúság és lemondás tükröződött, hogy összeszorult a szívem. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, s eszembe ötlött egy édes szerep – a szerelmi mecénás szerepe.

    - Mikor megy a felséged vissza, Ionica? – kérdeztem zavartan a fiútól.

    - Hajnalban, önkéntes úr.

    - Hol marad addig?

    - A galici vásárosokkal, vannak ott asszonyok, majd átbóviskolják a kocsmapadon az éjszakát.

    Ötletem egyre jobban izgatott és ösztönzött.

    - Ionica, menj a feleséged után, adok neked két húszast, van itt sok kis olcsó vendégfogadó, megszálltok éjszakára.

    Ionica elpirult örömében és hitetlenkedve dadogta.

    - Olyan jó lenne az önkéntes úr?

    Markába nyomtam a két húszast, Ionica pedig ragyogó arccal felállt és kisompolygott a szobából.

    Álmodozva végighevertem az ágyon és nagyon boldognak éreztem magma, sohasem hittem volna, hogy más szerelme ilyen tiszta és magasztos örömöt tudjon okozni. Személyes boldogság? – megvetően legyintettem.

    Alig telt bele egy félóra, Ionica már vissza is jött. Csalódottan kérdeztem tőle:

    - Nem találtad meg az asszonyt, Ionica?

    - De megtaláltam, önkéntes úr –felelte komolyan, torkát köszörülgetve – csakhogy nem mentünk ám vendégfogadóba…

    - Hanem?

    - Nagy pénz ám két húszas… – mondta szemlesütve Ionica.

    - Hiszen talán egyből is futotta volna!

    - Nagy pénz ám egy húszas is… én és a feleségem úgy határoztunk (ez a szó már a kaszárnyában ragadt a fiúra), hogy megspóroljuk a két húszast, már mint hazaviszi a felségem, hogy legyen egy kis pénz otthon… Nem haragszik érte önkéntes úr ugyebár?

    Zavartan nyeltem egyet, aztán nem állhattam meg, hogy el ne kacagjam magam.

    Ionica előszedte a batyuját és megkínált engesztelésképpen málékaláccsal és főtt tojással.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf