Szenczei László: Málékalács és főtt tojás

Nem volt elég pénzem, hogy kiköltözködjem a kaszárnyából, s így önkéntes sorsom alig különbözött az egyszerű közlegényétől. Velük súroltam a század hálótermét, sepertem az udvart, pucoltam a lovakat, szóval végeztem a napi robotot, amit a kaszárnyai élet ró az egyszerű bakára. Csak éppen pénzem volt jóval több, mint a parasztfiúknak, akik hónapokig nem láttak hazulról egy árva krajcárt és szegényes zsoldjukból még a napi dohányra sem telt.

    A jobbindulatú parasztfiúkkal hamar összebarátkoztam és jóban-rosszban együtt voltunk. Különösen egy Ionica nevű, értelmes, jószívű legényt kedveltem, aki nehéz sorsa miatt is megérdemelte a rokonszenvet. Ionica nem akart tisztiszolgának menni s ezért büntetésből sohasem kapott szabadságot. A többi legény annál bővebben kapott, karácsonykor két hetet, húsvétkor megint kettőt, nyáron egy egész hónapot s aki a szomszéd falvakban lakott, az minden szombat este hazamehetett, ha hétfőn reggel hat órakor pontosan jelentkezett a századirodában. Ionica egyszerű, jó lélek volt, semmiért sem tudott haragudni, megadással viselte sanyarú sorsát, még engem is vígasztalt olykor, ha nagyon elkeseredtem. Az Isten is tisztiszolgának teremtette s hiába lázadt fel a végzet ellen, csak beteljesült rajta, ha nem egyszerre, hát apránként. Az őrmestertől kezdve az őrnagyig mindenki a Ionica nyakába varrta az alkalmi munkákat. Alig múlt nap, hogy ne robotolt volna valakinél. Hol az őrmester vágatta fel vele a fáját, hol a hadnagy rendelte a lakására, hogy segítsen a háziasszonyának, hol az őrnagy ásatta fel vele a kertjét. Többnyire vasárnaponként is dolgozott. Jóval vacsora után tért vissza a kaszárnyába, fáradtan, gyűrötten, s éhes mosollyal esett neki a kihűlt levesnek meg puliszkának, amit a napos félretett számára.

    - Ionica – kérdeztem halkan a fiútól – az őrmester nem adott neked vacsorát?

    Ioncia legyintett a kezével.

    - Aztán mit dolgoztál, Ionica?

    - Reggeltől estig fát vágtam – felelte Ionica félénken mosolyogva – amikor megláttam a fásszínben azt a rengeteg fát, keresztet vetettem. Higgye el, önkéntes úr, úgy fájt már a derekam, hogy nem tudtam egyenesen állni, olyan fáradt voltam, hogy szerettem volna leheveredni a fűrészporra; az volt a legrosszabb, hogy az őrmester úr figyelt az ablakból és folyvást integetett, hogy miért nem dolgozom gyorsabban. Úgy el voltam már keseredve, hogy szerettem volna a fogammal is tépni a fát, csakhogy hamarabb elkészüljek.

    Teltek-múltak a hetek, beköszöntött a karácsony, a szabadságosok kurjantva tolongtak ki a kaszárnyából az állomás felé. Ionica és én a tűz mellett kuksoltunk a században és szomorúan bámultunk ki az ablakon. Önkéntes voltam, az önkénteseknek pedig nem járt szabadság, úgyis csak egy évet katonáskodnak, legalább szolgálják le az utolsó napig. Ez alatt a két hét alatt mintha a tél is hidegebb és a kiképzés is fárasztóbb lett volna. Kora reggeltől késő estig gyakorlatoztunk a szabad mezőn, talpunk alatt ropogott a hó és a fagyos szél pillatra sem hagyta el a menetelő szakaszt. Az ég tiszta kék volt, beláthatatlan mély és hideg és a nap aranykorongja csak leplezte ragyogásával az élők nyomorúságát.

    Vízkereszt után egy napon, amikor már az utolsó szabadságos is visszaszállingózott, Ionica ragyogó arccal félrehívott. Levelet kapott a feleségétől. Falusi írástudónak mondhatta tollba az asszony, mert ketten is alig tudtuk kiböngészni:

    «Édes bátyám Ionica elmúlt már egy év, hogy nem láttalak, amióta katonának mentél, a disznó szépen megnőtt kevés a fánk nagy a hideg mikor jössz édes bátyám haza?»

    A gyermek és az egyszerű ember számára az írás hitele és szemléltető ereje sokkal nagyobb. Szinte közvetlen kapcsolatba hozza a valósággal. Ionica olyan szemléletesen élhette át a levél tartalmát, arcára oly frissen és melegen rajzolódott ki minden, hogy szinte bennem is felgerjedt a kép és az érzés:

    «Aki veled vonult be már mind hazajött szabadságra csak téged nem enged a Voda a csirkéket viszik a görény csapdát állítottam neki megfogta a kislányod már tud járni sokat játszik a macskával anyád mos rá gondozza amíg én bejárok a zárdába kolivát sütni a tisztelendő apácákhoz csak a télnek lenne már vége, hogy ne fázzunk annyit a sógor nem adja vissza a pénzedet pedig eleget járok a nyakára egye meg a fene ott ahol van csókollak édes bátyám Marioara.»

    Ionica megírta az asszonynak, hogy legyen türelemmel, elmúlt már a szolgálat nagyobbik fele, őszire kiszabadul, akkor megint minden jó lesz.

    Egy hideg téli vasárnap kis barna fehérnép állított be a kaszárnyába és Ionica felől kérdezősködött. Látszatra alig múlhatott tizenhat éves, szegényesen, de tisztán volt öltözve, hosszú kék rokolyája fölött nyúlbőrrel szegett ujjast viselt, s amikor félénken lekapta kis kucsmáját, tiszta gyermekes homlok fehérlett ügyetlen kis kontyba tűzött sima, fekete haja alatt.

    Ionica persze megint az őrmesternél dolgozott.

    A kis asszony félénken letelepedett a férje ládájára és óvakodott bármihez hozzúnyúlni, ami nem a Ionicáé. Áhítatosan nézte az ágy fehér lepedőjét meg a szigorúan összehajtogatott pokrócot és a tenyerével olykor gondosan elegyengette. Kétórai várakozás után végre hazatért Ionica és a kis asszony alig mert ránézni, olyan szép volt a feszes egyenruhában.

    Szegény Ionicát nagyon meglepte a váratlan látogatás. Bosszankodott egy kicsit, hogy idejön a felesége a kaszárnyába és megszégyeníti a többi előtt, de persze sokkal nagyobb volt az öröme. Az asszonyka valami galici vásárosokkal jött, akik egy húszasért behozták a városba, így is majd megvette az úton az Isten hidege.

    Lementek a havas udvarra s egy jó óra hosszat sétáltak a csikorgó hidegben, tisztes távolságban egymástól. Amikor a kürtösök vacsorára fújtak, a kis asszony átadta a férjének az elemózsiás batyut és szótlanul elváltak.

    - Legalább megcsókoltak a feleségedet, Ionica? – kérdeztem tréfásan a fiútól és ingerkedve a szeme közé néztem. Ionica felpillantott és keskeny, sápadt arcában, gyermekes kék szemében annyi szomorúság és lemondás tükröződött, hogy összeszorult a szívem. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat, s eszembe ötlött egy édes szerep – a szerelmi mecénás szerepe.

    - Mikor megy a felséged vissza, Ionica? – kérdeztem zavartan a fiútól.

    - Hajnalban, önkéntes úr.

    - Hol marad addig?

    - A galici vásárosokkal, vannak ott asszonyok, majd átbóviskolják a kocsmapadon az éjszakát.

    Ötletem egyre jobban izgatott és ösztönzött.

    - Ionica, menj a feleséged után, adok neked két húszast, van itt sok kis olcsó vendégfogadó, megszálltok éjszakára.

    Ionica elpirult örömében és hitetlenkedve dadogta.

    - Olyan jó lenne az önkéntes úr?

    Markába nyomtam a két húszast, Ionica pedig ragyogó arccal felállt és kisompolygott a szobából.

    Álmodozva végighevertem az ágyon és nagyon boldognak éreztem magma, sohasem hittem volna, hogy más szerelme ilyen tiszta és magasztos örömöt tudjon okozni. Személyes boldogság? – megvetően legyintettem.

    Alig telt bele egy félóra, Ionica már vissza is jött. Csalódottan kérdeztem tőle:

    - Nem találtad meg az asszonyt, Ionica?

    - De megtaláltam, önkéntes úr –felelte komolyan, torkát köszörülgetve – csakhogy nem mentünk ám vendégfogadóba…

    - Hanem?

    - Nagy pénz ám két húszas… – mondta szemlesütve Ionica.

    - Hiszen talán egyből is futotta volna!

    - Nagy pénz ám egy húszas is… én és a feleségem úgy határoztunk (ez a szó már a kaszárnyában ragadt a fiúra), hogy megspóroljuk a két húszast, már mint hazaviszi a felségem, hogy legyen egy kis pénz otthon… Nem haragszik érte önkéntes úr ugyebár?

    Zavartan nyeltem egyet, aztán nem állhattam meg, hogy el ne kacagjam magam.

    Ionica előszedte a batyuját és megkínált engesztelésképpen málékaláccsal és főtt tojással.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf