Tóth Bálint: Rosszkedvű karácsonyi vers
Kecskési Tollas Tibor hetvenedik születésnapjára
Emlékszel? 54, Karácsony,
perjel Labancz Medárd misézett,
s bévül őrtornyon, falon, rácson:
Mennyből az angyal – szállt az ének.
Dehogyis ének, csak zümmögtünk,
még akkor is vigyázni kellett,
levett sapkával állt két őrünk
ajtónkban, hogy ne lepjenek meg.
S azt éreztük: Magunkra hagytak,
még nem tudtuk, hogy két év múlva
majd mennyire magunkra hagynak,
miként rajzolta azt Kokoschka.
Az „urak” Szuezra figyeltek,
s Budapest önvérébe fulladt.
Bankok! Diplomaták! Hadtestek!
Elnök! Meg sem mozdítád ujjad.
Hát hiába kélt minden szent szó:
Camus, Cummings, Madariaga,
Supervielle és Ibarborou –
üres szózat volt, holt pusztában?
Van gyakorlatunk a halálban,
szétszóratásban, rettegésben,
egyek lettünk a zsidósággal:
minket is rossz sors-szél fútt széjjel.
De erőnk is szétszóratásunk,
ott vagyunk bárhol a világban,
s otthon vagyunk és protestálunk,
verssel, zenével és újsággal.
Magunkért és nem csak magunkért,
Kelet- és Közép-Európa
ébred s követel pénzt és új fényt,
s „vitéz bús nagyapáink óta.”
S ha Nyugat Bagdadra figyelget,
őrzi bukszáját, majd meglátja,
újra, mint hullik s nem egy nemzet
önszabadsága káoszába.
1990. december