Komáromi János: Harangszó Volhiniában

Az ősz közeledett felénk, mert a Hármashatárhegy irányából elvétve hűvösebb légáram húzott el a pesti Duna-parton. A nap lecsúszott már, a Svábhegy fölött két apró felhő mendegélt valamerre. Odafent szél játszhatott.

    Esteledett.

    Oszonnánál ültünk hárman a dunai kávéház teraszán: festőbarátom, a felesége és magam. Mivel alkonyati színek kezdtek összeverődni a folyam fölött, feltűrtem kabátom gallérját s cigarettára gyújtottam. A fiatalasszony szintén. Férje ugyanakkor előkotorta zsebéből a fapipáját, megtömte s rágyújtott ugyancsak.

    Hallgattunk egy darabkát.

    Hallgattunk, mivel mintha megtaláltunk volna illetődni mind a hárman. Ez a kis meghatottságunk a miatt való lehetett, mert megéreztük: ősz lesz s megint egy esztendő merül a hátunk mögé. Folyik a Duna vize szünet nélkül; Vándorolnak a felhők, hullnak a levelek és sem a Duna vize, sem a mostani felhők, sem a mostani falevelek soha-soha nem fognak visszatérni hozzánk.

    Mindez az elfogódottságunk azonban alig tartott néhány futó pillanatig. Akkor rám emelte vonzó arcát a fiatalasszony:

    - Hát arra emlékszik-e, mikor a hóból mentett ki egyszer a kertek alatt?

    - Emlékszem – bólintottam jóleső érzéssel.

    Mert ugyanegy faluban valók voltunk, csakhogy ő elemista kislány volt mindössze, amikor én a főgimnázium legfelső osztályát végeztem már. És míg a fiatalasszony csillogó szemmel, hálásan tekintett rám, eszembe jutott egy régi-régi alkonyat falunk kertjei alatt… Én a puskámmal csatangoltam a határban s éppen hazafelé tapostam a magas hóban, mikor a kertek alatt észrevettem az apró földbirtokos-kisasszonyt, amint keservesen sírdogált nagy elhagyatottságában. Ahogy rábukkantam a téli szürkületben, elpityeregte potyogó könnyek között, hogy a kis barátnőjéhez indult el látogatóba, a negyedik szomszédba. Otthon nem szólt egyetlen szót sem, hogy azon a rövidebb utat válassza, a kertek alatt vágott neki. De elvétette az irányt, belékeveredett a hóba, azalatt szürkület kezdett aláereszkedni a tájra s ezért sírdogált annyira. Attól remegett ugyanis, hgoy valami éhes farkas talál elcsatangolni a kertek alá s félpercen belül megeszi…

    Ötéveske lehetett akkor.

    Én kiemeltem akkor a kisasszonyt a térdig érő hóból s hazavezettem. Épp a legutolsó pillanatban, mert odahaza kétségbeesett kapkodás volt már az egész család a ház nyomatűnt szemefénye miatt.

    Most itt ült, szemközt velem s oldalán a férje, a festő, aki szórakozottan szívogatta e közben a pipáját.

    - Emlékszem, – fogtam bele másodszor is – hogy először kézenfogva vezettem a házuk felé, amikor azonban kurta lábaival nem győzte a sok havat, ölembe emeltem föl s úgy vittem a szüleihez…

    - Igaz, igaz – mosolygott a fiatalasszony. – Ha nem jön akkor, talán ott pusztultam volna el s ezt soha nem fogom elfelejteni magának…

    - Régen volt – mondtam rá elgondolkodva.

    Férje hallgatagon pipázgatott.

    A festőről, aki futólagos barátom volt, annyit tudtam csupán, hogy nagyothalló és hogy süketségét az északi harctéren szerezte, különös körülmények között. De az eset részleteit nem ismertem.

    Félhangon beszélgettünk tovább a fiatalasszonnyal, amikor rám emelte szemét a férje:

    - Miről van szó?

    Az asszonyka nyomban magyarázni kezdte, hogy lehanyatlott emlékeinket költögetjük ketten. Csengő hangon magyarázta ezt, hisz nagyothall volt az ura, s ezért hangosan kellett lehajolni a füléhez. Ám ugyanabban a pillanatban mintha megrebbent volna a csinos teremtés, férje a festő viszont izgatott mozdulatot tett a jobbkarjával s idegesen szólt felénk:

    - Kis csöndet kérnék!

    Esti hét óra lehetett ekkor.

    A festő félkönyökre támaszkodott hirtelen az asztal lapjára, jobbtenyerét meg a füle kagylójához homorította, mintha csordultig telt, fájdalmas elvágyakozással hallgatott volna valamit. Mintha megfoghatatlan hangok szűrődtek volna hozzá földöntúli messzeségből. A közben úgy ült oldalvást, kissé megfeledkezett szájjal, mintha egy más világba került volna át meglepetésszerűen.

    Nem tudtam mi történik itten s éreztem, hogy fokonkint zavar fog el. S ezzel a kis zavarral pillantottam a fiatalasszonyra, aki annyit súgott felém:

    - Vladimir-Volinszkij harangjait hallgatja…

    - Mit, nagyságos asszonyom? – s izgatott lett a hangom.

    Kissé hangosabban szól most az asszonyka:

    - Tizenhat év óta minden este hét órakor Vldimir-Volinszkij harangjai zúgnak szegény uram felé…

    Ingerült mozdulatot tettem az érthetetlen magyarázatra, mire hirtelen elhárító mozdulattal felelt a férje, mintha védekezni akart volna:

    - Csitt!…

    S utána gyönyörködve jegyezte meg:

    - Istenem, de szép!

    Szorongó szívvel ültem ott, a takaros teremtéssel, akinek szemét titkolt bú fátyolozta be. Ültem ott tehetetlenül s mégis égő kíváncsisággal. Így múlhatott el három-négy perc, amikor megszólalt a férj:

    - Vége az első harangszónak… Öt perc múlva következik a második zúgás, amikor Vladimir-Volinszkij összes harangjai kezdenek csengeni, bongani és zúgni felém olyan mennyeien, mintha hajnali álmomban hallanám…

    Ültem ott még zavartabban. De mert a fiatalasszony leengedte kissé a fejét s nem shzólt egyetlen szót, barátomhoz, a festőhöz hajoltam s valósággal belekiáltottam a fülébe:

    - Mi történik itten?

    A festő lankadt mozdulatra ejtette a karját:

    - Hallom, amit kérdezel s tüstént megadom a felvilágosítást… Mint érthetetlen csoda maradtam vissza a háborúból: minden este pontosan hét órakor először s néhány perccel rá másodízben kondulnak meg fülemben a volhin főváros összes harangjai…

    - Ezt már hallottam egyszer, pajtás, – mondtam elfogódott szívvel – de őszintén szólva, sehogysem értem.

    Bólintott, hogy hallja a szavamat s akkor belefogott:

    - Figyelj ide hát, nem hétköznapi dolgot fogok vázolni előtted röviden…

    Rágyújtott időközben kialudt pipájára s míg a fiatalasszony szótlan bánkódással tekintett hol az urára hol énrám, festő barátom így kezdett beszélni:

    - Kissé messzebbre megyek vissza, az 1915-ös nyárutóba, amikor élt még I. Ferenc József s életben volt a Minden Oroszok Cárja is feleségével, az összes feleségek eszményképével, törékeny fiacskájával, szépséges négy leányával, akik közül különösen Tatjána alakjától remegett össze minden legény orosz földön, a Balti-tengertől a Japán-tengerig… Oly vonzó teremtés volt, amíg e földön élt szegény.

    Ezredünk frontvonala Volhinián húzódott keresztül akkor, olyanképpen, hogy szemközt velünk, úgy hatszáz lépésre, az ellenséges hadállások nyúltak ki s azok megett újabb hét-nyolcezer lépésre Vladimir-Volinszkij kupolái és keresztjei vetettek lángot a nyárutói verőfényben.

    Feledhetetlen emlékű ölelkezése volt ez a takarodó nyárnak és a Szarmata-fennsík felől előrenyomuló ősznek!

    Hetek óta égi csönd táborozott a két szemközt leselkedő harcvonal fölött s kivárhatatlan napok teltek belé, amíg egy gazdátlan puskaszó csergett végig a táj fölött, mintha mindkét részről beleuntak volna már a kilátástalan acsarkodásba… Nagy lelki-békétől környezve szívtuk pipáinkat a lövésárokban és sütkéreztünk a délnek távozó napocska gyenge fényében. Mert szinte zuhogott reánk a bágyadt verőfény s csodálatos fehérben villódzott minden a másodszor zöldbeborult volhin térségek és a messzebbről bánkódó füzesek fölött, mialatt soha nem hallott tömegekben szálltak és ereszkedtek a pókhálók, melyek a vénkisasszonyok nyarának közeledését jelentették számunkra. Olyan idő volt ez, mikor I. Ferenc József gondoktól ellepve, meghajtott fejjel sétálgatott a schönbrunni parkban s talán azon elmélkedett éppen, hogy ágyúink füstjétől második esztendeje kormos már az éghatár pereme, a cár viszont hűséges feleségével, beteges kisfiával s négy megcsodált hajadonleányával a Krímben nyaralhatott éppen. És míg jaltai kertjének egy magasabb pontjáról merengve nézte az Azovi-tenger messzi szegélyét, dehogy is jutott volna eszébe, hogy alig három esztendőn belül a felzendült csőcselék kezébe jut s véres henteslegények fogják lemészárolni mindnyájukat…

    Itt megállt kissé az előadásban barátom, a festő, egyszerre az asztalra könyökölt le, jobbtenyerét a füle kagylójához homorította s izgatottan suttogott fel:

    - Most kezdődik a második harangzúgás!

    Az asszonyka szorongva hallgatott, magam is hallgattam. Festő barátom e közben átszellemült arccal fülelgetett az elmondhatatlan messzeségbe s csak itt-ott sóhajtott egyet:

    - Teremtőm, de szép!

    A Duna fölött az alkonyat színei sorakoztak sebesen, a két parton s távolabb, a hegyek oldalain lámpások csillantak meg… Csodálatos este volt!

    Meddig ülhettünk így: meghatottan és fájdalmas érzéssel, nem tudom. De arra emlékszem, hogy később megmozdult a festő s ugyanakkor, mintha megkönnyebbült volna. Fesztelenül folytatta az abbamaradt beszédet.

    - Ott hagytam abba, hogy tündéri fényben úszott egész Volhinia s fölötte valóságos felhők lengtek pókhálókból… Magam a lövészárok mellvédjének könyököltem s rég nem érzett ujjongással lelkesedtem a tájban… Lemenőben volt a nap, előttünk, távolabb Vladimir-Voliszkij aranyozott templomkupolái csillogtak hívogatóan s keresztjeik szikráztak a napban… Ebben az elmélyült csendben próbált fölibénk ereszkedni az alkony s ekkor egyszerre megkondultak a volhin főváros harangjai… Csengtek a kisebbek, bongtak a nagyobbak s zúgva dübörögtek a legnagyobbak… Nagy megindultsággal hallgattam a harangok tengerzúgását és összekulcsoltam a két kezemet… Akkor némi szünet állt be, ámde úgy öt perc múlva, mialatt ideát is, odaát is különös gondoatok közt hallgattak a két harcvonal heverésző katonái, másodszor is megindult a csengés, bongás, és a tompa dörgés s ez a megrendítő zene annyira a szívemre ment, hogy csaknem a könnyem buggyant ki…

    De akkor történt valami!

    Mialatt ugyanis Volninia fele zengett a harangzúgásban, a felénk özönlő alkonyat leple alatt egyetlenegy gazdátlan ágyú dördült meg. Szemközt és messze-messze valahol. Alig két-három gondolattal rá valami feketeség suhant le, éppen az orrom előtt, a mellvéd föltúrt földjébe s mielőtt még lélegzethez juthattam volna, égnekzengő vörös fényt láttam, utána rémületes robbanás, utána nagy feketeség tárult ki előttem… Belehanyatlottam ebbe a feketeségbe.

    Itt megállt kissé a barátom, szippantott kettőt a fapipán s beszélni kezdett megint, de már lehalkult hangon:

    - Nem nyújtom feleslegesen, azért csak a legszükségesebbeket… Utána úgyis el lehet tűnődözni tetszés szerint. Tehát: öt nap múlt bele, amire magamhoz tudtak téríteni az orvosprofesszorok. Lehetett pedig félhat óra vacsora előtt, ahogy magamhoz tértem. Csak suttogva tudtam szót váltani a doktorokkal, amikor – úgy másfélóra múlva – egyszerre harangozni kezdtek a fülemben. Ráismertem nyomban a volhiniai harangok zúgására.

    Másik tenyerébe csüggesztette a fejét:

    - Tizenhat esztendeje múlt ennek az idén, de én még mindig tisztán hallom a kettős harangzúgást, úgy ötperces szünetekkel a kettő között… Azóta meghordoztak a világ összes csodadoktorai előtt, de valamennyi tehetetlenül állt a hihetetlen tünemény előtt… Úgylátszik, a magányos gránát örökre agyamba verte ama régi harangzúgást!… Azóta süket vagyok s mégis éles-tisztán hallom a harangszót.

    Kurta szünet következett. A festő hátradőlt székében:

    - Mégsem vagyok boldogtalan… Csak estetájt kezdek nyugtalankodni nem egyszer, annyira vágyom a hét órát, amikor megkondulnak fülemben Vladimir-Volinszkij harangjai, amelyeket azóta régen ócskavasnak adtak el a bolsevisták. Mihelyt megkondulnak, újból ott állok a mellvédnek támaszkodva, köröttem az elmondhatatlan nyárutói fények özöne s messzebbről felémvillognak a régi volhin főváros retekfejű tornyai… Isteni hangok lengnek felém a tengerzúgásben!… Tudom, hogy él még a cár, él a feleség, élnek a leányai, I. Ferenc József viszont mély aggodalmaktól ellepve járkálgat a schönbrunni parkban… Atlantisz zúg felém a harangjaival!

    Itt abbahagyta a festő és megint pipára gyújtott. Ne volt több mondanivalója.

    Akaratlanul a fiatalasszonyra néztem, aki imára kulcsolt kézzel suttogta felém:

    - Sokszor szerencsétlennek érzem magamat…

    - Nincs igaza, nagyságos asszonyom, – szóltam vissza félhangon. – Jobb így.

    Hallgattunk utána sokáig. Mintha mindegyikünk egy elmerült világ emlékeivel viaskodott volna. Akkor már este feküdt a Duna fölött, fönt pedig gyulladozni kezdtek a csillagok.

    Később egy tengerfényben úszó hajó siklott lefelé a folyamon. Üresen és nesztelenül.