Komáromi János: Harangszó Volhiniában

Az ősz közeledett felénk, mert a Hármashatárhegy irányából elvétve hűvösebb légáram húzott el a pesti Duna-parton. A nap lecsúszott már, a Svábhegy fölött két apró felhő mendegélt valamerre. Odafent szél játszhatott.

    Esteledett.

    Oszonnánál ültünk hárman a dunai kávéház teraszán: festőbarátom, a felesége és magam. Mivel alkonyati színek kezdtek összeverődni a folyam fölött, feltűrtem kabátom gallérját s cigarettára gyújtottam. A fiatalasszony szintén. Férje ugyanakkor előkotorta zsebéből a fapipáját, megtömte s rágyújtott ugyancsak.

    Hallgattunk egy darabkát.

    Hallgattunk, mivel mintha megtaláltunk volna illetődni mind a hárman. Ez a kis meghatottságunk a miatt való lehetett, mert megéreztük: ősz lesz s megint egy esztendő merül a hátunk mögé. Folyik a Duna vize szünet nélkül; Vándorolnak a felhők, hullnak a levelek és sem a Duna vize, sem a mostani felhők, sem a mostani falevelek soha-soha nem fognak visszatérni hozzánk.

    Mindez az elfogódottságunk azonban alig tartott néhány futó pillanatig. Akkor rám emelte vonzó arcát a fiatalasszony:

    - Hát arra emlékszik-e, mikor a hóból mentett ki egyszer a kertek alatt?

    - Emlékszem – bólintottam jóleső érzéssel.

    Mert ugyanegy faluban valók voltunk, csakhogy ő elemista kislány volt mindössze, amikor én a főgimnázium legfelső osztályát végeztem már. És míg a fiatalasszony csillogó szemmel, hálásan tekintett rám, eszembe jutott egy régi-régi alkonyat falunk kertjei alatt… Én a puskámmal csatangoltam a határban s éppen hazafelé tapostam a magas hóban, mikor a kertek alatt észrevettem az apró földbirtokos-kisasszonyt, amint keservesen sírdogált nagy elhagyatottságában. Ahogy rábukkantam a téli szürkületben, elpityeregte potyogó könnyek között, hogy a kis barátnőjéhez indult el látogatóba, a negyedik szomszédba. Otthon nem szólt egyetlen szót sem, hogy azon a rövidebb utat válassza, a kertek alatt vágott neki. De elvétette az irányt, belékeveredett a hóba, azalatt szürkület kezdett aláereszkedni a tájra s ezért sírdogált annyira. Attól remegett ugyanis, hgoy valami éhes farkas talál elcsatangolni a kertek alá s félpercen belül megeszi…

    Ötéveske lehetett akkor.

    Én kiemeltem akkor a kisasszonyt a térdig érő hóból s hazavezettem. Épp a legutolsó pillanatban, mert odahaza kétségbeesett kapkodás volt már az egész család a ház nyomatűnt szemefénye miatt.

    Most itt ült, szemközt velem s oldalán a férje, a festő, aki szórakozottan szívogatta e közben a pipáját.

    - Emlékszem, – fogtam bele másodszor is – hogy először kézenfogva vezettem a házuk felé, amikor azonban kurta lábaival nem győzte a sok havat, ölembe emeltem föl s úgy vittem a szüleihez…

    - Igaz, igaz – mosolygott a fiatalasszony. – Ha nem jön akkor, talán ott pusztultam volna el s ezt soha nem fogom elfelejteni magának…

    - Régen volt – mondtam rá elgondolkodva.

    Férje hallgatagon pipázgatott.

    A festőről, aki futólagos barátom volt, annyit tudtam csupán, hogy nagyothalló és hogy süketségét az északi harctéren szerezte, különös körülmények között. De az eset részleteit nem ismertem.

    Félhangon beszélgettünk tovább a fiatalasszonnyal, amikor rám emelte szemét a férje:

    - Miről van szó?

    Az asszonyka nyomban magyarázni kezdte, hogy lehanyatlott emlékeinket költögetjük ketten. Csengő hangon magyarázta ezt, hisz nagyothall volt az ura, s ezért hangosan kellett lehajolni a füléhez. Ám ugyanabban a pillanatban mintha megrebbent volna a csinos teremtés, férje a festő viszont izgatott mozdulatot tett a jobbkarjával s idegesen szólt felénk:

    - Kis csöndet kérnék!

    Esti hét óra lehetett ekkor.

    A festő félkönyökre támaszkodott hirtelen az asztal lapjára, jobbtenyerét meg a füle kagylójához homorította, mintha csordultig telt, fájdalmas elvágyakozással hallgatott volna valamit. Mintha megfoghatatlan hangok szűrődtek volna hozzá földöntúli messzeségből. A közben úgy ült oldalvást, kissé megfeledkezett szájjal, mintha egy más világba került volna át meglepetésszerűen.

    Nem tudtam mi történik itten s éreztem, hogy fokonkint zavar fog el. S ezzel a kis zavarral pillantottam a fiatalasszonyra, aki annyit súgott felém:

    - Vladimir-Volinszkij harangjait hallgatja…

    - Mit, nagyságos asszonyom? – s izgatott lett a hangom.

    Kissé hangosabban szól most az asszonyka:

    - Tizenhat év óta minden este hét órakor Vldimir-Volinszkij harangjai zúgnak szegény uram felé…

    Ingerült mozdulatot tettem az érthetetlen magyarázatra, mire hirtelen elhárító mozdulattal felelt a férje, mintha védekezni akart volna:

    - Csitt!…

    S utána gyönyörködve jegyezte meg:

    - Istenem, de szép!

    Szorongó szívvel ültem ott, a takaros teremtéssel, akinek szemét titkolt bú fátyolozta be. Ültem ott tehetetlenül s mégis égő kíváncsisággal. Így múlhatott el három-négy perc, amikor megszólalt a férj:

    - Vége az első harangszónak… Öt perc múlva következik a második zúgás, amikor Vladimir-Volinszkij összes harangjai kezdenek csengeni, bongani és zúgni felém olyan mennyeien, mintha hajnali álmomban hallanám…

    Ültem ott még zavartabban. De mert a fiatalasszony leengedte kissé a fejét s nem shzólt egyetlen szót, barátomhoz, a festőhöz hajoltam s valósággal belekiáltottam a fülébe:

    - Mi történik itten?

    A festő lankadt mozdulatra ejtette a karját:

    - Hallom, amit kérdezel s tüstént megadom a felvilágosítást… Mint érthetetlen csoda maradtam vissza a háborúból: minden este pontosan hét órakor először s néhány perccel rá másodízben kondulnak meg fülemben a volhin főváros összes harangjai…

    - Ezt már hallottam egyszer, pajtás, – mondtam elfogódott szívvel – de őszintén szólva, sehogysem értem.

    Bólintott, hogy hallja a szavamat s akkor belefogott:

    - Figyelj ide hát, nem hétköznapi dolgot fogok vázolni előtted röviden…

    Rágyújtott időközben kialudt pipájára s míg a fiatalasszony szótlan bánkódással tekintett hol az urára hol énrám, festő barátom így kezdett beszélni:

    - Kissé messzebbre megyek vissza, az 1915-ös nyárutóba, amikor élt még I. Ferenc József s életben volt a Minden Oroszok Cárja is feleségével, az összes feleségek eszményképével, törékeny fiacskájával, szépséges négy leányával, akik közül különösen Tatjána alakjától remegett össze minden legény orosz földön, a Balti-tengertől a Japán-tengerig… Oly vonzó teremtés volt, amíg e földön élt szegény.

    Ezredünk frontvonala Volhinián húzódott keresztül akkor, olyanképpen, hogy szemközt velünk, úgy hatszáz lépésre, az ellenséges hadállások nyúltak ki s azok megett újabb hét-nyolcezer lépésre Vladimir-Volinszkij kupolái és keresztjei vetettek lángot a nyárutói verőfényben.

    Feledhetetlen emlékű ölelkezése volt ez a takarodó nyárnak és a Szarmata-fennsík felől előrenyomuló ősznek!

    Hetek óta égi csönd táborozott a két szemközt leselkedő harcvonal fölött s kivárhatatlan napok teltek belé, amíg egy gazdátlan puskaszó csergett végig a táj fölött, mintha mindkét részről beleuntak volna már a kilátástalan acsarkodásba… Nagy lelki-békétől környezve szívtuk pipáinkat a lövésárokban és sütkéreztünk a délnek távozó napocska gyenge fényében. Mert szinte zuhogott reánk a bágyadt verőfény s csodálatos fehérben villódzott minden a másodszor zöldbeborult volhin térségek és a messzebbről bánkódó füzesek fölött, mialatt soha nem hallott tömegekben szálltak és ereszkedtek a pókhálók, melyek a vénkisasszonyok nyarának közeledését jelentették számunkra. Olyan idő volt ez, mikor I. Ferenc József gondoktól ellepve, meghajtott fejjel sétálgatott a schönbrunni parkban s talán azon elmélkedett éppen, hogy ágyúink füstjétől második esztendeje kormos már az éghatár pereme, a cár viszont hűséges feleségével, beteges kisfiával s négy megcsodált hajadonleányával a Krímben nyaralhatott éppen. És míg jaltai kertjének egy magasabb pontjáról merengve nézte az Azovi-tenger messzi szegélyét, dehogy is jutott volna eszébe, hogy alig három esztendőn belül a felzendült csőcselék kezébe jut s véres henteslegények fogják lemészárolni mindnyájukat…

    Itt megállt kissé az előadásban barátom, a festő, egyszerre az asztalra könyökölt le, jobbtenyerét a füle kagylójához homorította s izgatottan suttogott fel:

    - Most kezdődik a második harangzúgás!

    Az asszonyka szorongva hallgatott, magam is hallgattam. Festő barátom e közben átszellemült arccal fülelgetett az elmondhatatlan messzeségbe s csak itt-ott sóhajtott egyet:

    - Teremtőm, de szép!

    A Duna fölött az alkonyat színei sorakoztak sebesen, a két parton s távolabb, a hegyek oldalain lámpások csillantak meg… Csodálatos este volt!

    Meddig ülhettünk így: meghatottan és fájdalmas érzéssel, nem tudom. De arra emlékszem, hogy később megmozdult a festő s ugyanakkor, mintha megkönnyebbült volna. Fesztelenül folytatta az abbamaradt beszédet.

    - Ott hagytam abba, hogy tündéri fényben úszott egész Volhinia s fölötte valóságos felhők lengtek pókhálókból… Magam a lövészárok mellvédjének könyököltem s rég nem érzett ujjongással lelkesedtem a tájban… Lemenőben volt a nap, előttünk, távolabb Vladimir-Voliszkij aranyozott templomkupolái csillogtak hívogatóan s keresztjeik szikráztak a napban… Ebben az elmélyült csendben próbált fölibénk ereszkedni az alkony s ekkor egyszerre megkondultak a volhin főváros harangjai… Csengtek a kisebbek, bongtak a nagyobbak s zúgva dübörögtek a legnagyobbak… Nagy megindultsággal hallgattam a harangok tengerzúgását és összekulcsoltam a két kezemet… Akkor némi szünet állt be, ámde úgy öt perc múlva, mialatt ideát is, odaát is különös gondoatok közt hallgattak a két harcvonal heverésző katonái, másodszor is megindult a csengés, bongás, és a tompa dörgés s ez a megrendítő zene annyira a szívemre ment, hogy csaknem a könnyem buggyant ki…

    De akkor történt valami!

    Mialatt ugyanis Volninia fele zengett a harangzúgásban, a felénk özönlő alkonyat leple alatt egyetlenegy gazdátlan ágyú dördült meg. Szemközt és messze-messze valahol. Alig két-három gondolattal rá valami feketeség suhant le, éppen az orrom előtt, a mellvéd föltúrt földjébe s mielőtt még lélegzethez juthattam volna, égnekzengő vörös fényt láttam, utána rémületes robbanás, utána nagy feketeség tárult ki előttem… Belehanyatlottam ebbe a feketeségbe.

    Itt megállt kissé a barátom, szippantott kettőt a fapipán s beszélni kezdett megint, de már lehalkult hangon:

    - Nem nyújtom feleslegesen, azért csak a legszükségesebbeket… Utána úgyis el lehet tűnődözni tetszés szerint. Tehát: öt nap múlt bele, amire magamhoz tudtak téríteni az orvosprofesszorok. Lehetett pedig félhat óra vacsora előtt, ahogy magamhoz tértem. Csak suttogva tudtam szót váltani a doktorokkal, amikor – úgy másfélóra múlva – egyszerre harangozni kezdtek a fülemben. Ráismertem nyomban a volhiniai harangok zúgására.

    Másik tenyerébe csüggesztette a fejét:

    - Tizenhat esztendeje múlt ennek az idén, de én még mindig tisztán hallom a kettős harangzúgást, úgy ötperces szünetekkel a kettő között… Azóta meghordoztak a világ összes csodadoktorai előtt, de valamennyi tehetetlenül állt a hihetetlen tünemény előtt… Úgylátszik, a magányos gránát örökre agyamba verte ama régi harangzúgást!… Azóta süket vagyok s mégis éles-tisztán hallom a harangszót.

    Kurta szünet következett. A festő hátradőlt székében:

    - Mégsem vagyok boldogtalan… Csak estetájt kezdek nyugtalankodni nem egyszer, annyira vágyom a hét órát, amikor megkondulnak fülemben Vladimir-Volinszkij harangjai, amelyeket azóta régen ócskavasnak adtak el a bolsevisták. Mihelyt megkondulnak, újból ott állok a mellvédnek támaszkodva, köröttem az elmondhatatlan nyárutói fények özöne s messzebbről felémvillognak a régi volhin főváros retekfejű tornyai… Isteni hangok lengnek felém a tengerzúgásben!… Tudom, hogy él még a cár, él a feleség, élnek a leányai, I. Ferenc József viszont mély aggodalmaktól ellepve járkálgat a schönbrunni parkban… Atlantisz zúg felém a harangjaival!

    Itt abbahagyta a festő és megint pipára gyújtott. Ne volt több mondanivalója.

    Akaratlanul a fiatalasszonyra néztem, aki imára kulcsolt kézzel suttogta felém:

    - Sokszor szerencsétlennek érzem magamat…

    - Nincs igaza, nagyságos asszonyom, – szóltam vissza félhangon. – Jobb így.

    Hallgattunk utána sokáig. Mintha mindegyikünk egy elmerült világ emlékeivel viaskodott volna. Akkor már este feküdt a Duna fölött, fönt pedig gyulladozni kezdtek a csillagok.

    Később egy tengerfényben úszó hajó siklott lefelé a folyamon. Üresen és nesztelenül.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf