Túrmezei Erzsébet: A vándorember kis szolgája
Egyszer volt, hol nem volt, élet valahol egy szegény ember. Volt egy kicsi háza, négy fia, három lánya. Földet nem adott neki Isten, favágással kereste a kenyerét. De annak is vége lett, amikor ágynak esett egy szomorú napon, és olyan gyöngének érezte magát, mint egy esztendős gyermek. No, volt sírás-rívás a szegény ember házában. Mi lesz most velük? Odahívatta a szegény ember legöregebb fiát.
- Eredj, fiam Péter, keress valamilyen szolgálatot, ne pusztuljatok éhen! Majd csak megsegít az Isten.
Péternek se kellett kétszer mondani. Édesanyja tett a tarisznyájába egy karéj kenyeret, s nagy könnyhullatások közt útnak bocsátotta.
Ment, mendegélt a fiú hegyen, völgyön. Estére kelve nagy falu tornyát pillantotta meg messziről. S a faluszéli domboldalon ott pihent egy kopott öltözetű vándor.
- Adj’ Isten, bátyám uram! – köszönt tisztességtudóan Péter.
- Fogadj Isten, fiam! Mi járatban errefelé?
Szóból szó lett. Mire továbbindultak, Péter már a vándorember szolgája volt. A nagy faluban kértek éjszakai szállást. Először egy hatökrös gaza házánál, de az nem adott. Aztán egy özvegyasszony házánál. Az szíves szeretettel vendégelte meg őket azzal, ami szegénységéből tellett. A vándorember elbeszélgetett vele a falu sorsáról, Péter meg eljátszott az apró gyerekekkel. Aztán nyugovóra tértek. De csak eláll Péter szeme-szája, amikor a vándorember a holdvilágnál egy marék aranyat tesz ki az asztalra.
- Hej, ha az enyém lenne, – sóhajtozott a gyerek. – De majd megsegít az Isten.
A vándorember csak próbára akarta tenni kis szolgáját, s reggel elégedetten indult tovább vele. De néhány aranyat ottfelejtett a jószívű özvegyasszonynak. Így ment ez néhány nap, a vándorember megszerette kis szolgáját, mert szorgalmas, szíves, becsületes volt, és segített máson, ahol csak tudott. De egyik reggel nagyon szomorúnak találta.
- Mi lelt, Péter fiam?
- Jaj, édes gazd’uram, otthon jártam álmomban, és édesapám láttam kiterítve, a kis testvéreim meg kenyér után sírtak.
- Haza kellene nézned, fiam. De menj be útközben a király városába, menj föl a palotába, van ott nekem egy jó emberem, attól kérd el a béredet.
Levelet írt a vándorember, odaadta a fiúnak. Elbúcsúztak szépen, s abban maradtak, hogyha odahaza Péter mindent eligazított, a palotánál újra találkoznak.
Csak azon aggódott a gyerek, hogyan eresztik őt be abba a fényes palotába. De bezzeg elámult, amikor az úr még tisztelgett is, amint a levelet meglátta. Leültették egy csillogó, ragyogó teremben, elvették a levelet. Aztán csak sürögtek-forogtak körülötte, s azon vette magát észre, hogy új csizma a lábán, új gúnya rajta. Úgy felöltöztették, hogy a bíró fiát se szebben. Hát még a tarisznyájába mennyi jót beletettek. Meg is itatták, etették. S tíz arany volt a ráadás, hogy arra csak vigyázzon, azon hívjon doktort az édesapjához, lássa el a testvéreit mindennel, ami kell.
- De szép lettél, kis legény! – csodálkozott rá az őrálló vitéz, amikor a kapuban viszont látta.
- Hát ki nevében jártam én? – tört ki Péterből a kérdés.
- Ej, öcsém, hát a királyfi nevében! Az járja most az országot szegény vándor ruhájában, hogy megismerje a népét, megtudja, hol vannak bajok, hol kell segíteni.
Meséljem tovább? Úgyis kitaláljátok. Meggyógyult a szegény ember. Nem is szegény ember már, van szép háza, földje. A legöregebb fia ott vitézkedik a királyfi szolgálatában. Megkérdi tőle néha a gazdája:
- Hej, Péter, emlékszel még arra, amikor vándorember voltam? Hát amikor először küldtelek el a palotába?
- Emlékszem, – mosolyog Péter. – Nem tudtam, mért nyílik meg előttem minden kapu, mért látnak el minden jóval, mért öltöztetnek új ruhába, mért húznak új csizmát a lábamra. Aztán tudtam meg, hogy azért, mert a király fiának a nevében jártam.
Ugye gyerekek, nem is utolsó dolog a király fiának a nevében járni! És higgyétek el, mindnyájatoknak ilyen dolga lehet, ha elszegődtök a legnagyobb Király Fiának, Jézus Krisztusnak a szolgálatába!