Juhász Gyula: Tömörkény utcáján

A régi utcán lassan ballagok.
Fölöttem békés esti csillagok.

Mély nyugalom lágy szőnyege terül
Végig az utcán, s a csönd hegedül.

Az ablakok, mint hű öreg szemek,
S a régi házak is öregszenek.

Oly egyedül, oly bánatos vagyok,
Mint akit minden álma otthagyott.

S a csendben, estben, árnyban, mintha csak
Hozzám suhanna egy szelíd alak.

S én halkkal, loppal suttogok vele,
Mint hervadt hársak hulló levele.

A magyar bánat mély zenéje zeng,
Bús hangfogóval vén szívembe bent.

Én sírok, vallok, panaszom zokog,
S ő mosolyog, miként boldogok.

A hangja, mint a távol cimbalom,
Szívembe zöng nyugalmas bíztatón.

Szemén megcsillan egy tisztább világ,
Mint jegenyéken túl a délibáb.

Ó drága árnyék, holt, hű cimbora,
Bíztass, vezess, és el ne hagyj soha!