Dukai Takács Judit: Döbrentei Gábor barátomhoz

Haszontalan! Többé már el nem fojthatom
Lángba hozó tüzét, melytől indíttatom,
    Édes érzésemnek.
Nem titkolhatom el örömkönnyeimet,
Elfogták árjai érzékeny szívemet
    Mély tiszteletemnek.

Szólnék, de nem lelek hangokat nyelvemre,
Némán tekintek fel a magos egekre,
    S el-elragadtatom,
Ragyognak szemeim, hogy éltem fényes napját,
Melynek gyakran bús köd futá meg hajnalát,
    Derülni láthatom.

Eddig, ha egy barát megnyitá kebelét
Erántam, már sokan a viperák szelét
    Mérgesen hajták rám.
Nemesen lángoló virtusom tapodni
S a zengő dal hangját kezdték kárhoztatni.
    (Oh, hogy ne fájlalnám!)

De a szívszaggató fellegek eltűntek,
A zajgó szélvészek már lecsendesültek
    Életem tengerén.
Érzem, hogy emberek s angyalok közt élek,
Megnyíltak szemeim, szent sugárt szemlélek
    Sorsom volt bús egén.

Már te is deríted szelíd napfényemet,
Mosolyogva éleszted kis tehetségemet
    Útmutatásiddal.
Erre jöttél onnen, hol narancsok érnek,
S festetted mívelt a szépmesterségnek
    Hív úti társiddal.

A legszebb érzéssel barátnédnak hívtál,
S ösvényemen, melyért égtem, bátorítál
    Merészséggel járni.
Megmondád, hogy aki hazáját szereti,
Nemesnek, dicsőnek útjait követi,
    Mi fogja azt várni?

Nem elég az soha a nemes léleknek,
Hogy csak fényljen a szép érdemeknek
    Tündöklő sorában.
Ha szemléli az ész pislogó lámpását,
A nyughatatlan szív s éllek vágyódását
    Mint habot magában.

Barátságos kezet mindjárt kész nyújtani,
A parányi szikrát lángokra gyújtani
    Legfőbb dicsősége.
Azért nem szűn szívem téged üdvözleni,
S tántoríthatlan követőd fog lenni
    Barátnéd hívsége.