Darkó István: Három dalos madár

A híd karfájához dűlve karban énekeltek a lányok. A másik oldalon apró legénykék titkosan sóhajtozva hallgatták őket. Nyári este felé tartó szürkület vette körül a lányokat. Az út felől permetező por és az apadt vízről gyengén csobogó hűsség. A gyarapodottabb legények ilyen látszó nappalon még másfelé jártak társaságosan. A lányok ezért virítottak keveretlen bokrétában a keskenyhosszú, faluközépi hídon.

    Lejjebb a vízparton, látatlanul, bent a kertek alatt Lépő Jani régtől hallgatta őket. Kilesett hozzájuk és meglátta, hogy egyszerre hazament a többje. Rá hamar majd az egész csapat. Jani ekkor közelebb vonult a hídhoz. Alóla fel is látott és a kettőt látta meg a híd fájához támaszkodva.

    Már éppen régen állott nagyobb határozat előtt. Ahogy gyakrabban előszámolta magában, hárman voltak olyanok, akikből egyre, de bármelyikre, rátudta volna mondani, hogy: „Téged kérlek!”

    Melyikre hát?

    Otthon a módos udvarban már halaszthatatlanul hiányzott a fiatalasszony.

    - Csak dőtsd el magadban, fiam, Jani, – így mondogatta anyja is – én félreállok, hogy te csak nyugalommal dőthesd, hát emiatt nem szólok a dologba.

    Felment a falhídra, mert ott épp az a kettő maradt, akik még egy harmadik, de távollevő társukkal együtt a kérdésben hármat kitették.

    - Mikor nősülsz, Jani? – Julika mindjárt így mondta feléje, a magasabb és idősebb lány, erősebb és gazdagabb. Tudták már mindenfelé, hogy Jani az elhatározásig jutott.

    - Nehezen lel gusztusa szerint, – így a kisebbik, a szegénykés, de szebb és izmosan fürge, miként a jólevő nyúl, Marika.

    - Lássalak csak titeket, – nekidőlt Jani szembe vélük a híd másik fájának. Megint dobogós lett a melle és a torka apadós, ahogy ezt a kettőt fehérben egymás mellett látta szemben.

    - Mit lát rajtunk? – Mondta a kicsi, a Marika. – Nem vagyunk vásárban.

    - Hadd őtet, – a nagyobb tovább ingerkedett, – ha akar, gusztáljon.

    - De mikor úgy néz, mint a téren a lovat. Ne mutassuk a fogunkat is, így la?!

    Rávicsorított Janira a gyöngyszem fogacskáival, hozzá pedig vékonyan nevetett.

    Jani ezt is tűrte, mert most valamiért ettől a kettőtől sokat elviselt.

    - Énekeltetek? – Szuszogta komolyan. – Oszt melyikőtök bírja jobb hanggal?

    - Ládd a kántort, vizsgát tart – és a két lány mozgó derékkal nevetgélt.

    - Hallgattalak titeket, de annyira daloltatok és annyi sokan, hogy nem tudtam benne különbözést tenni… Mer attól, akit magamnak akarok, azt elvárom, hogy úgy danoljon, akár a pacsirta.

    - Fülemile nem lesz jó?

    - Vagy a rigó? Sárgarépás rigómadár.

    Erre már Jani is vidámkodott cseppet.

    Merészen nézte szembe a kettőt és úgy kérdezte:

    - Úgy látom, ti nagyon tudtok. Igaz-e?

    - Tudunk, ha akarunk.

    A kisebb meg így:

    - Csak parancsszóra nem. Én például arra kuka vagyok.

    Nem is parancsolom én, – nekibátorodott Jani –, dehogy is. Csak kérem. Hátha olyat hallhatok, hogy attól egészen elbámulok.

    A nagyobb komolyra vált ettől és úgy legyintett.

    - Nem muszáj csúfoskodni.

    - Dehogyis csúfoskodok. Istenjézus uccse, csak kérem tőletek. Mutassátok hát!

    A kisebb még jobban tartotta magát.

    - Éppen majd itt fogunk magának koncertoznyi.

    Jani még feljebb srófolta eggyel:

    - Nem bánjátok meg, mellássátok. Annyi csak mettesztek, oszt mi van abba? Aki szépen danol, mit takargassa? Nem szégyen az, hanem épp hogy büszkeség.

    - Azt én jól tudom, – Marika is ellágxyult és kérdéssel nézett a nagyobbra.

    - Oszt, – mondta lassacskán Julika –, mit akar? Melyiket? Mitől?

    - Amelyiket te akarod. Mindegy nekem, csak szép hang, szép szó legyen benne. Csakhogy megértettél.

    - Az hát jó lesze-e? és már énekelte is:

„Amőre én járok, még a fák is sínak,

Gyenge ágaikról a levelek hullnak…”

    Végigdanolta, először csak dudolósan, de aztán a szavát is csak elkezdte és a végén rendesen kiengedte a hangját is. Olyan mélyeskés, altos hangja volt, nem teljesen lányos és nem is nagyon sima, amolyan kapás hang. Hanem nagyon igyekezett, hogy szépen danoljon, még magát is mozgatta hozzá, akár a műkedvelőzésnél.

    Jani nem szólt rá, még nem mondott egyet se, hanem Marikára intett.

    - No látod? Lehet az. Nem olyan nagy dolog… Most hát te!

    A kislány pirult egy sort, megforgott, a híd fájának fordult, a vizet nézte, de Julika is rábíztatta:

    - Mitől félsz, elég kicsi a publikum. Mutasd te is!

    Erre a kicsi is nekifogott.

„Mit danol a fecskemadár, mit csicsereg
olyan búsan az ágon,

Azt csicsergi, azt danolja, hogy én vagyok
legárvább a világon…”

    Cérnaszál hangon fújta, de igen komolyra, az eget is megtekintgette a közepén és végtére elállott a híd fájától, Jani elébe is tett lépést, meg megint visszament és a nyakát vékonyította. Cifrázni is tudta, amikor meg már azt lehetett hinni, hogy vékonyította. Míg olyan nem lett a hangja, mint az éles, vágós, acél pókháló.

    - Jó, – mondta Jani a végén, közel lépett a két lányhoz és kétfelől karolni akarta őket, de szétugrottak. – Jól fúttátok, de tudtok ti modernot is.

    Olyat csak Julika tudott. Neki is fogott egy kis biztatásra, hogy Soroksár, Soroksár, dalolta, ahol még a ló is villamoson jár.

    Jani csizmája orrát nézve hallgatta két sorig, akkor megállította:

    - Nálunk villanyos nincs, ezt már ne fújjad.

    - Hát azt tudja-e Jani? – A kisebb is rámelegült a nótázásra. Hirtelen elhagyta a húzódását és kilépett Julika elé –, azt, hogy no, hogy is van, hogy: „Akinek a szíííve faoj, meggyógyíjja ez a taoj…, akinek a szíííve veerzik…” és megint nekigombolyította a hangját ennek a valamilyenes nótának.

    Ezt Jani nem ismerte, nem helyeselte, meg már nem is figyelte.

    - Szerelemvel nótáztok, érzést is adtok bele, – mondta végül a két lány ringatózására –, de amikor közel megy az ember hozzátok, akkor meg mindjárt odébb rántjátok magatokat. Hogy van az?

    - Ne tessék hozzányúlni a kiállított tárgyakhoz, – nevetett Julika és a kicsi is véle.

    - No még majd afelől határozok, – elindult Jani, de még ott hagyta a véleményét.

    Megfordult és odamondta nekik:

    - Abból a te nagy vastag testedből, Julika, abból kéne olyan vékonyan gyönni a hangnak, aminő a Marikáé… Te meg, te csepp, te úgy vóná érdekesebb, ha az egyszál hurkádból akkora bölönbika dalok jönnének, aminő Julikából.

    Ott hagyta a megdanoltatott két lányt, akik szó és hang nélkül bámultak utána. Mi lelte ezt a lapuló Janit, mitől nyílt ekkora lepényelője?

    Egyvégtében, egyenesen a harmadikhoz ment Jani, Erzsi. Ahol vacsora után voltak, apjával, anyjával ült Erzsi a ház előtt.

    Köszönés után mindjárt ennyit mondott neki:

    - Danolj valamit, Erzsi. Valami szép dalt.

    A leány előbb nem tudta, hogy csak tréfára értse ezt, aztán meg sehogyse akart. Annyira húzódott, hogy anyja is kérlelte és még apja is szólt egyszer:

    - Na ne nyavalyáskodj, ha danolj valamit, csak tudsz. Látod, hogy mennyire akarja!

    De Erzsi nem és nem. Akkor Jani kézenfogta, az elsötétült udvaron hátravezette, a kút mellett, az eperfa alatt megállt vele és ennyit mondott:

    - No itt danolj.

    - Nem danolok, – mondta a lány –, nem tudok, minek erősködik, hagyjon, Jani.

    Jani nagyon fontos hanggal sürgette:

    - Nappal se énekelnél?

    - Akkor se.

    - Mások előtt?

    - Nem.

    - Úgy a hídon, ha elővenne valaki?

    - No éppen még a hídon.

    - Soha se danolsz?

    - Magamba néha.

    Nagyot fújt erre Lépő Jani és majd azon volt, hogy ordít egy nagyot. De helyette csak átkapta Erzsit, megszorította magához és alig tudta az erőfeszítéstől kinyögni:

    - Elgössz hozzám… feleségnek:

    - Ehhenn… – a lány is nyögött a szorítás alatt, vagy inkább, mert szólni igyekezett, mondott igent is, búgott szó nélkül, de csak egyetlenegy dallamos hanggal, mint a gerlemadár.

    - Se fülemile, se rigó, – rivalkodott Jani –, hanem gerle, te Erzsi – és bizonyosra tudta, hogy a három közül a legjobban nekivalót választotta.                      

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf