Komócsy József: Mámoros dal, Mert szerettél, Te szereted a mámort…

Komócsy József:

Mámoros dal

             Dithyrambok ciklusból

/1/

Mámoros dal
Részegíti lelkemet!
Szívem százszor
Visszhangozza nevedet!

Nappal az égő
Rózsákat kérdezem,
S a szikrázó
Csillagokat éjjelen:

Mondjátok meg
Ti rózsák, ti csillagok:
Honnét jönnek,
Hogy támadnak e dalok?

Rózsa mondja:
A lány testvérem nekem!
Csillag mondja:
Én szépségét hirdetem!


Komócsy József:

Mert szerettél

       Fény és árny ciklusból

Mi lesz egykor e világból,
E gyönyörű szép világból,
Ha az ég, föld tűzbe borul,
Az egész mindenség lángol, –
Megharsan a trombitaszó,
    A tornyok leomlanak,
Láng, füst, por-oszlop kél ott, hol
    Ma oly büszkék e falak?

A hold, csillagok elmúlnak,
Szétoszlik a ragyogó nap, –
Az óra fövenye elfogy:
Nem lesz tegnap, nem lesz holnap!
Szörnyű fényt áraszt az éjben
    Az Igazság sugara,
Nem marad elrejtve semmi:
    Igazság az Úr maga!

Megnyílik a sírok odva,
A halottak mind kikelnek:
A koldusok, a királyok –
Egymás mellett megjelennek;
Deli szüzek, vén bűnösök
    Egymást ott megismerik.
És az Úrnak színe előtt –
    Remegve áll mindenik!

Én is elmegyek majd akkor
A Józafát mély völgyébe,
S odaállok a vádlóknak
Véghetetlen seregébe, –
És szívem sebét föltárva,
    A Bírónak mutatom, –
És hideg csontkezed fogva,
    Így teszem meg panaszom:

Uram! e kéz egykor más volt:
Hófehér hab, lágy patyolat,
Szirász rózsalevélkéi
Nyíltak a kis körme alatt!
Megcsalá a pillangókat:
    Rászálltak virág helyett –
Érintésén részegítő
    Kéj fogta el szívemet!

E csont-koponyából hajdan
Két égő csillag sugárzott,
Melynek lángja felgyújtotta
A szívekben a világot:
Véremet is lángra gyújtá,
    Szívemet megégeté…
Tekintete lángörvény volt
    S én vágyva vesztem belé!

Mily varázsló emlékezet!
E penészlő csontváz felett –
Hindosztán édes virányát
Hintette szét a kikelet:
Mosolygása rózsaméz volt,
    Csókja szédítő gyönyör…
Ah, e csóknak íze, lángja,
    Engem még ma is gyötör!

Szavában bűbájos dal volt,
Lélekfogó édes ének:
Angyalid így nem dalolnak,
Így – nem ama vad szirének,
Kik elveszik a hajósnak
    Megmaradt kevés eszét…
Hajós voltam, s ő szavával
    Hívő lelkem tépte szét!

Nézd csontjait uram! – ezek
Báji alatt meghajoltak,
Mint a liljom kecses szára,
Pedig harmat, illat volt csak!
Mozdulása lebbenés volt:
    Érte megtagadtalak…
Ítélj uram, ím előtted
    Áll e rút csontváz alak!…

Kárhozatom szép forrása,
Így vádollak én majd téged,
Kinek bűbájos emléke
Lelkemen örökre éget!
És ha az Úr elítél majd,
Nem kérek csak egy kegyet:
    Mert – bár csak egy pillanatra –
De szerettél: – én rám adja
    A te büntetésedet!…


Komócsy József:

Te szereted a mámort…

         Fény és árny ciklusból

Te szereted a mámort, mely a zajból
Lelkedre száll s aztán elkábít;
Én a csöndnek vagyok barátja:
Folytatni lelkem álmodásit.

Te szomjazod a fényt, hívságod
Határt nem ismer, csapongsz szerte;
Nekem árny kell, hogy vizsgálhassam
Szívemet a bús, méla csendbe’.

Hagyd el a fényt, hagyd el a zajt most:
Jöjj, elmélkedjünk pillanatra,
Mielőtt szívünk édes lángja
Végsőt lobbanva, kiapadna!

Jöjj, még egyszer szárnyaljon szívünk
A mérhetetlen múltba vissza,
Hol emlékeink serlegéből
Lelkünk a bűvös italt issza!…

Oh, ne hidd, hogy elméd szikrája
Gyújtotta egykor szívem lángra,
S bár szép valál, mint istenasszony,
Szívemnek nem voltál bálványa!

Szerettelek… szeretlek most is,
Mert asszony vagy, ki örül, szenved;
S mert szemedben ragyogni láttam
S arcodon égni a szerelmet.

Leszálltam szíved mélységébe,
Lángodtól én is lángra gyúltam,
És élni kezdtem, mint egy bűvölt,
Ábrándban, ifjan, megújultan.

Aranyidők! Valóban álom!
És álomnál édesb valóság:
A tó, melyen suhanunk, Moeris,
Hullámai keblünk csókdossák.

A boldogság szigete úgy vonz!
És mi kikötünk tündérpartján.
Csodás virágok, fák, gyümölcsök!
– S a legédesbet leszakajtám.

«Jó- s gonosztudás» fája volt az,
Melyen ez édes gyümölcs termett:
Izében a menny minden üdve
S a pokol minden kínja rejlett.

De szívünk csak az üdvöt érzé,
Hisz’ egy világ volt birtokunkba’!
S napfényes délben sötét éjre,
Hol a szív, mely gondolni tudna!

És mily szép volt a mi világunk!
Nincs olyan ragyogó nagy elme,
Aki ahhoz hasonlót még csak
Képzelni is – nem: tudni – merne!

Emlékszel-e? Hát elmúlt mindez!
Hol a pillangó hímes szárnya?
Csak menj: selyemruhád uszályát
Hordozd meg az utcák porába’!

Te szereted a mámort, mely a zajból
Lelkedre száll s aztán elkábít!
Menj utadon. Én nem követlek.
Folytatom lelkem álmodásit.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf