Komáromi János: Mikes egyedül marad

Mikes Kelemen olajkép    I.

    Kint zúgott a tenger.

    Az idén hosszú lesz s a rodostói dombokra hetek óta ezüstzuhatagba szakadt le a búcsúzkodó napfény. Köröskörül pedig, a szemhatár szunnyadó vonaláig, aranyszínben égtek a szőlőskertek.

    Mikes Kelemen hatvannyolc éves múlt ebben az időtájban.

    Daliás alakja a réginek maradt még, csak kicsit meghajolt vállban, a szakálla kender lett s legutóbb, ha valami után magánosan keresgélt a szobában, különösen úgy szürkület felé, már az ujjaival is tapogatóznia kellett. Mert azóta,hogy 22-ik Octobris Zay urat is kivette Isten a hosszas bujdosásból, a szeme rohamosan nehezült a zágoni deáknak…

    A kétszázhatodik levelét másolgatta Mikes úr. A toll akadozva járt a kezében, le is tette nemsokára, aztán az ablak mellé botorkált s kinézett a tengerre…

    A tenger hánykolódott s a tenger messzi távolában, a habok mögött, egyszer eltűnt a Márvány-sziget, másszor visszabukkant fehérben villogó partszegélye. Az ég kupolája ibolyakékben mosolygott le az emeletes parti házakra és a nyugtalan vízre. Mikes egy darabig eltűnődött a habok játékán s megint eszébe jutott az emberi sorsok forgandósága. Ó, hányadszor már a hasztalan bujdosás negyven s egynéhány esztendeje óta!

    A nap szikrázva ereszkedett a déli éghatáron s fejével már-már elérte a tenger messzi szegélyét. Mikes most megrezzent, kihajolt az ablakon s halkan leszólt a kiskertbe:

    - Rozgonyi uram…

    Rozgonyi úr morogni kezdett alulról, mint egy kiszolgált, álmos szelindek:

    - Nono, megyek már, Kelemen úrfi, csak megtisztítom a másik félcsizmát is. Kis türelmet Kelemen úrfi, addig írogasson még keveskét… Úgyse tart sokáig, penészes lesz maholnap a kalamáris. Mertha egyszer Rozgonyi András is a másik oldalára fordul s itt hagyja a siralmak völgyét,azaz ha utána megy a többi bujdosónak, ki fogja majd azontúl megfaragni a lúdtollat, Kelemen úrfi? He? No, de indulok már, békességgel…

    Mikes akkor már visszahajolt az ablakból. Rozgonyi úr azonban nem indult, hanem egyelőre a térdére kapta a Mikes úr másik csizmáját is, serényen vakargatni kezdte róla a konstantinápolyi sarat s aközben szokása szerint sajátmagával vitatkozott:

    - Reggeltől fogvást délig, déltől fogvást napestig irkálgat. A nyáron is egy hónaljpapírost hoztam át a zsidótól: ma már alig tart ebben is. Hányszor intettem pedig: hagyjuk már a haszontalan írásokat, Kelemen úrfi, elvénült már a szemünk s úgyse fogják olvasni aztat senki a hazából. No és mit mondott akkor? Azt mondta, mindjárt Rozgonyi uram, csak még három levelemet írogatom le s akkor pontot csinálok, ámen. S csinált pontot? Nem!

    Óvatosan, öreg kézzel bajlódott a csizma szárával. Később maga mögé nyúlt, butykost kapart elő a szőlőtőke mögül, egyet húzott belőle s visszarejtvén a butykost, tovább diskurált magához:

    - Bizony, mennyi nagy urakat temettünk már el, kit egy, kit más esztendőbe. Bercsényi generálist, a vén Rákóczit, aztán a fiatalt, aztán volt gazdámat, Csáky urat, idei esztendőben Zay úrfit s ma már ketten maradtunk magunkra… Indulok már Kelemen úrfi, csak egy jóízűt köpök még a csizma orrára, mert ott szertelenül maszatos… Ketten vagyunk immár, hallgatjuk a vizek feneketlen zúgását és nem fogunk innét soha Erdélybe megtérni, mert a királyasszony nem engedi a nyomorult bujdosókat. Hej-hej!

    Nagyot sóhajtott s dúdolni kezdett hozzá reszkető hangon, sajátszerű dallamban:

    Német sas vert fészket már Sümeg várában.

    Berdót kiáltanak Vég-Simontornyában…

    Szomorkodva ingatta hozzá a fejét, az utolsó napsugár végigrezdült a kert puszta lugasán s megcsillan a Rozgonyi András gubancos, fehér üstökén, ahogy csizmát tisztogatván, száz mérföldre a honi havasok hátátó, félszázad esztendő után ébresztgette a világgá-züllött sereg emlékeit, a fejedelem utolsó daliáiét, kiknek testéből régen hamu lett már s csontjaik temetetlenül fehérlettek a trencséni mezőn, Patak dombjai alatt és a Verhovina út-vesztő rengetegében. Dalolgatott Rozgonyi András, közben kétszer is megszopta a borocskát, a nap eltűnt már, Rodostó utcáin még ijesztőbben hallgatott a csönd s az ablakból másodszor is lehajolt a vén Mikes:

    - Rozgonyi uram…

    - Nono, szakasztott indulok már, – s fölkapván az egypár csizmát, az emeletre dohogott föl a lépcsőn.

    Ahogy belépett, a küszöbnél letette a csizmát:

    - Itt van, Kelemen úrfi, elvégeztem.

    Mikes az ablaknál állt, háttal Rozgonyinak s hosszan nézett ki a tenger felé, hol árnyékok üldözték egymást. Szél nem járt, de a víz szünet nélkül zúgott s hányta magát a hab. Rozgonyi visszafojtott lélegzettel figyelt, de sötét lett, mire megmozdult Mikes:

    - Rozgonyi uram…

    - Hallom Kelemen úrfi, – s köhécselni kezdett.

    Mikes hozzálépett s kezét rátette a vén vitéz vállára:

    - Rozgonyi uram, úgy-e, hűséges emberem maga énnekem?

    - Csakis…

    Szinte megijedt a kérdéstől, mert sejtelme nem volt, mit akar tőle a borzasztó nagyeszű úrfi.

    Az úrfi a szemébe nézett s e pillanatban szokatlanul leesett a hangja:

    - Arról lenne szó, hogy hírt vinne tőlem Zágonba…

    Hej, pattant erre Rozgonyi András, mintha tüzes üszköt vágtak volna a hátához! Úgy ordítozott:

    - Hová? A hazába? Hogy én, Rozgonyi András? A megveszett és hazátlan Rozgonyi? Jaj, Kelemen úrfi, Isten ne vegye bűnömnek, talán zavart lett az eszméletje! Hogy kínzópadon törjenek kerékbe! Hát azt hiszi, úrfi, hogy Bécsben elfelejtették már nekem, mennyi kárt idéztem elő valamikor a császári csapatokban, én, Rozgonyi András első személyemben? Hogy a romhányi verekedésben a balöklömmel szakasztottam be a fejét egy vallon hadnagynak? Be vagyon írva az én nevem alaposan abba a nagy könyvbe, a császár városába’, hogy száz esztendő múlva is kutatni fognak utánam! Jaj, Kelemen úrfi, hiszen ha áttenném lábomat a székely hegyeken, a császári portyázók nyomban megrohannának s fojtogatni kezdenének a ködmönöm gallérján: na, csakhogy megkerültél, éppen negyvenhat esztendeje lesünk rád, te kutya! Jaj, Kelemen úrfi, ott helybe felmadzagolnának az első gallyra, de fejjel lefelé, aztán tüzet raknának nyomorult testem alá s úgy pirítanának szalonnát alattam. Dehogy is megyek innét!

    Mikes bánatos szemében mosoly rezdült fel egy szünetre s csitítani próbálta a háborgó öreget:

    - Figyeljen rám, Rozgonyi uram. Nem fogják megpirítani. Hallgasson végig s türtőztesse magát. Az elébb üzenet jött a portától…

    Rozgonyi András fölvágta a borzas szemöldökét:

    - Mit üzentek?

    - Azt üzenték, – s itt megint fakult a szava, – hogy szabad már írni az erdélyországi rokonmaradékoknak. Levélbeni üzenet lenne tehát Zágonba. Hány esztendős most Rozgonyi uram? – s a szeme közé nézett.

    Rozgonyi számolni kezdett az ujján s aközben sajátmagának helyeselgetett:

    - Úgy gondolom, hetven múltam harmadéve őszön, tekintetes úrfi.

    - S nekivágna a hosszadalmas útnak?

    Rozgonyi gondolkozott:

    - Hátha igaz a hír és ha úgy szeretné, tekintetes úrfi, akkor én mégegyszer megnyergelném ezt a két öreg lábomat. Hányszor voltam hírnök a jaroszlói portán! – s itt már öröm csillant meg a szeme fehér üvegén. – Micsoda újság lesz, mennybéli Isten, ha a vén Rozgonyi betoppan a zágoni faluvégen! Összeütöm a rozsdált sarkantyút, úrfi s megforgatom jókedvembe a vászonnépet. Itt van az iszákos Rozgonyi, feljött a sírjából, hogy egy jót igyon utoljára! Indulok már, úrfi!

    Mikes leintette, jóakarattal:

    - Rozgonyi uram, csillapuljon… Ki emlékszik már miránk Majtény óta? A sírba szálltak sokan, akik ösmertek minket: ma alig van belőlük kettő-három, aki vissza fog emlékezni, hogy legénykorunkban elhagytuk egyszer Zágont, s hogy többet sohasem mentünk vissza. Nyugodjon meg, Rozgonyi úr. Éngem kesergő édesanyám, árva Torma Éva régen por lett, mert porrá kell lennünk valamennyiünknek. Féltestvérem, Boér József úr s atyámfia, Mikes István talán élnek még… Mit tudom? Iszonyú esztendeink múltak el a rettenetes bujdosásban…

    Itt fölemelte fejét s kis szünet után közömbös lett megint:

    - Gyújtson mécset, Rozgonyi úr. A levelet én megírom s ha rászánja magát az útra…

    - Rá én, Kelemen úrfi! – ujjongott most már az öreg. – Karácsony ünnepére meg is teszem a fordulót. Holnap fölszállok a pérai hajóra, két nap az út Konstantinápolyig, onnét meg nekivágok a télnek, Havasalföld felé… Ne keseredjen el, Kelemen úrfi! Igaz hitemre mondom, megtérek ebben az esztendőben!

    A mécses fölcsillant, a tenger felől beragyogott a csillag. Rozgonyi kiment, dudorászva, tenyerét illegetni próbálta a füle körül, Mikes úr pedig leült a lámpás mellé, kiterítette a papirost, kezébe fogta kiszáradt tollát s ráhajolt a félkönyökére.              

    II.

    Majdnem két hónap múlt el.

    Ekkor már tél volt, kint fergeteg zúgott, az ablakot félig hóval temette el, a másik felén meg jégvirág fakadt. Azalatt pedig szünet nélkül csapkodott a tenger.

    A fejedelem néhai testőreiből csak egy szolga maradt meg a háznál. Azt is kegyelemből hagyta meg a nagyvezér az utolsóul maradt, csendes szavú magyarnak.

    A szolga hasábfát hozott be, tüzet élesztett és kiment. A mai délutánra nem is volt aztán egyéb tennivalója.

    Mikes a két könyökére borulva hajolt az asztal fölé, a két kezét összekulcsolta a homlokán, előtte nyitott könyv feküdt s délidő óta halkan mormogott a szakállába, mely a mellét verte.

    Imádkozott…

    Hálát rebegett annak a nagy cselédes gazdának, aki kihozván őket a bujdosásba, nem feledkezett meg a rakás kenyérről, melyet meg kell enni, míg csak benne tart s adott neki hajlékot is, mert az egész föld az övé. Ne is kívánjunk egyebet az ő akaratjánál! S hogy mit rendel felőlünk? Az ő kezében vagyunk mindannyian. Mert porból hozott létre bennünket és porrá kell lennünk. Áldassék érte dicsőséges neve!

    S keresztet vetvén magára, bezárta a könyvet. Aztán fölvette az alacsony lócaszéket, a tűzhely mellé vitte, hol sírdogálva piszmogott a tűz, ráült a lócára, a lábát átfogta térdben s maga elé szomorkodott.

    Azóta, hogy a vén Rozgonyi elhagyta a bujdosók hosszú stációját s ócska buzogányával Zágon havasainak vevé útját, Mikes hirtelenül megrokkant. A szeme elrévült, fehér pillája szüntelenül rebegett, bajusza a szakállába folyt, homlokán három új ránc született s a lépése bizonytalanra vált. Visszakerül-e valaha az öreg talpas? Hiszen égignyúlók a háromszéki hegyek, farkas ordít bennük s Rozgonyi András egymagában vágott neki az istentkísértő havasoknak!

    S ahogy ott gubbasztott most Mikes úr a tűzhelynél, fáradt tekintete az ablakra tévedt, hol karikába táncolt a hó. Aztán fület hegyezett, mert úgy rémlett neki, hogy odakint zörgés támad, valami egészen szokatlan, mintha láncot csörgetnének. Valami olyas, aminőt csak a jenikői gályán hallott, amely idevonta őket virágzó ifjúságukban és a gályán kétszáz rab rángatta a lapátot… Jaj, az a lánccsörgés!

    Egy szünetig leselkedve figyelt, de aztán rájött, hogy csak a szél jár s csak a víz háborog az ablak alatt.

    Az emlékein révedezett Mikes úr.

    …A jenikői gálya! A gályán ötvenkét lapátot húztak meg egyszerre a rabok s olyankor nagyon szomorú zörgést hallott az ember… Két magyar is volt közöttük, a padra láncolva s meztelen hátukat égette a nap… Aztán jött Rodostó, harmincnyolc évvel ezelőtt… Azidőben hitte még, hogy visszaviszi Zágonba Isten, csak akkor lőn jajgatás, mikor a pohos Bercsényi meghalt, miután előbb két kupa vizet csapoltak ki lábából a borbélyok… Aztán kenderhajú, pösze-arc bukkant föl a Mikes úr szürkülő emlékei közül, de olyan haloványan, hogy gondolatban alig-alig bírta már összehozni azt a kedves arcot… A kis Kőszeghy Zsuzsi!… Elment innét Lengyelországba, de milyen régen, teremtő Isten! Nyolc éve lett, hogy ő is elpihent Jaroszlóban… Hát édesanyja, árva Torma Éva, milyen siratva kérte Kolozsvárról idejuttatott üzenetében!… „Az ő felsége hűségére igyekezzél bejönni, kedves fiam, ifjúságodnak virágát mihaszna ott töltened – egy emberbe reménységed vetned, – ha meghal, mit csinálsz?”… Harminchat esztendős már ez a levél, írója por lett azóta valamelyik temetőben, de por lett az a másik ember is, aki miatt lemondott édesanyjáról… A jóságos fejedelem nem hallgatja többé a tenger zúgását, mert huszonhárom tavasz óta nagyságos anyja oldalán fekszik a galatai kriptában… Ez a ritka nagy ember, mikor egyszer megbántotta őt, átölelte az íródeákot s azt mondta neki akkor:

    - Fiam, sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok. Sokszor megemlegetsz még engemet, de akkor késő lesz már…

    Bizony, azóta ezerszer gondolt sírva a fejedelem szavára… Huszonhárom esztendeje már ennek! Azóta sorba mentek áldozatra a bujdosók, azóta csak a tenger csapkodását hallani, s ha most fordulna vissza többé Rozgonyi András, Mikes úr magára maradna akkor Törökországban s egyedül enné meg azt a kevés kenyeret, ami megmaradt még számára a nagy rakásból…

    S ahogy révedezésében ideáigért Mikes úr, kívülről újabb zörej ütötte meg, demost már határozottabban.

    Kint erősen szürkült s a tenger felől táltoslábakon gomolygott előre a sötétség…

    Az íródeák fölállt a tűzhely mellől s az ajtó felé indult, mert nyugtalan lett az idegen zajra, de ugyanakkor apró gubacsember gurult befelé az ajtón. Háttal jött, láncosbot volt a jobb kezében, ritkás bajuszáról jégcsapokban lógott a lehelet s kurta ködmönére erdélyi virágok voltak kivarrva. A hirtelen betoppant jövevényemberke végigmérte a meglepett Mikest:

    - Jó helyt járok-e, dicsértessék a Krisztus? Mert levelet hozék Boér József úrtól mostohabátyjának, egy Mikes Kelemen nevezetű úrnak, aki kimene egykor Erdélyországból, mert ő vala az esze Rákóczi ő szent felségének, nyugtassa meg az Isten! Hét életben van-e még az az okos ember?

    A hazai hangra megrezdült a Mikes feje s hirtelenében alig lelte hangját. Aztán előrelépett és kezet nyújtott a messziről érkezett vándornak:

    - Életben va, hogyne. Én vagyok az.

    A gubacsemberke módfelett megörült:

    - Jaj, de jó, szentséges Atyám! Már azt hívém, itt pusztulok el ebben a pogány idegenben. Én meg Szörnyeghy Mózes vagyok s mert dolgaimban járék a pérai vásáron, Boér úrék meg Mikes István úrék általam üzenének minden jót kegyelmednek, tekintetes úr.

    Mikes arcán pillanatra átsuhan az öröm színe, zavarában ügyetlenül topogott, szíve mélyéig meg volt indulva e szokatlan órában, mely hirtelen eléjevarázsolta százszor visszaálmodott tündérhazája képét, később a tűzhely mellé tessékelte a ritka vendéget, maga is visszatelepedett a lócára, de ugyanakkor sajátszerű sejtelem remegtette össze?

    - Ó, én nagy hálával vagyok adósa kendnek, Szörnyeghy uram…

    - Nono, – hökkent bele Szörnyeghy, – szót se érdemel az s örömest is tekinték be ide, hol nagy fejedelmünk utolsó szolgája lakozik egymagában… De imé ni, majd elfelejtém, – s itt levelet húzott ki a ködmönke ujjából, – Boér uram felelete a hazai földről.

    Mikes átvette az összeenyvezett borítékot, ránézett, nagyon sokáig, aztán letette maga mellé s homlokán másodszor is átfelhőzött a sejtelmes borongás:

    - Ó, én nagy hálával vagyok adósa, Szörnyeghy uram. De mi lett Rozgonyi Andrással?

    Az apró székely megvakarta a nyakát:

    - Már mint Rozgonyi András urammal?

    - Igenis, – sürgette Mikes.

    - Hát azzal, úgy véljük, baj esék… – vakarózott tovább Szörnyeghy.

    Mikes itt már megijedt…

    - Igenis, – sürgette Mikes.

    - Úgy véljük meghalálozék …  

    - Rozgonyi! A szegény Rozgonyi András!

    Szörnyeghy ráhagyta:

    - Igenis hogy, minekutána megevé egynéhány farkas.

    Mikes visszahőkölt, a szája meredten maradt s elszürkülve nézte az apró erdélyi hírnököt. Így maradt pár szünetis s aztán, ahogy föleszmélt, keresztet hányt magára, Istennek ajánlotta elpusztult bujdosótársa lelkét s lecsüggedt fejjel mormogott maga elé:

    - Rozgonyi… András…

    Szörnyeghy azalatt fél-lélegzetre leközölte a részleteket:

    - A letűnt hónap végén háromszéki favágók menének föl a havasokba, a Laposbérc alá. Aztán ott, a Laposbérc táján nem lelének egyebet a havon, csupán egy rend csizmát, egy báránysüveget, egy vasbuzogányt, a buzogány mellett két agyonvágott farkast, mert véres vala a buzogány. Ott vala még egy ködmön is, a ködmönbe levél, akit tekintetes uram írt, aztat elolvasák ott helyben s így megtudták legott, hogy Rozgonyi András vala neve a levélvivőnek, akit megeve a többi farkas. Hát így vala. Ne bocsásson olyan sóhajtásokat, tekintetes uram, ő most már nem bujdosik többet, hanem sajnáljuk inkább azokat, akiket itt hagya maga után.

    Mikes kezébe bocsátotta a fejét:

    - Most hát egyedül maradtam, Szörnyeghy uram…

    A tengeren tombolt az orkán s a szél zörgetni kezdte az egyetlen ablakot… Szörnyeghy Mózes szótlanul hunyorgatott…

    - Most hát egyedül maradtam… – suttogta maga elé Mikes.

    Szörnyeghy elhallgatott egy darabkát. Később mégis annyit kérdezett:

    - S nincs reménység rá, hogy hazatérhetne tekintetes uram?

    Mikes keserűen rázta a fejét:

    - Semmi reménység. A királyasszony megüzente, hogy Törökországból nincsen visszatérés. Már ezt így végezte felőlem a mindenható Isten. Örömest bemennék Zágonba, de az Úr béfödte előttem az odavivő utakat, mert az egész föld az övé. Én pedig hálaadással tartozom Isten ő felségének, aki olyan hosszú gondviseléssel volt hozzám és el nem fordította szent szemeit az ő szegény szolgájáról…

    Már későre járt s bent sötétség tanyázott. Szörnyeghy elszontyolodottan töprengett maga elé, néhányszor fejet vakart még s így tette hozzá: – hejnye! Egyszer aztán megmozdult Mikes, lehajolt, hasábfát keresett, a tűzre vetette s ahogy ismét lángra kapott a hasáb, Szörnyeghy sajnálkozva látta, hogy a tekintetes úrnak könny csillan meg szeme megőszült pilláján. Ahogy aztán megszólalt mégegyszer a tekintetes úr, a hangja mag-magakadt a fölindulásban:

    - Az Úr például teremtett bennünket egész nemzetünknek és boldogok, akik tanulni fognak mirajtunk és füsthöz hasonló okból el nem hagyják az országukat. Adja Isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, hanem irtózattal beszéljenek mindenkor a mi nyomorult bujdosásunkról…          

    III.

    Karácsony estéjén, későn, Mikes Kelemen mécsvilág nélkül üldögélt az asztalnál. Az asztalon kalamáris hevert, a kalamárisba lúdtoll volt bedugva s a kalamáris mellett foliáns papíros volt kiterítve.

    Kint sejtelmekkel-teli éjszaka hallgatózott, olyan különös, mint csak esztendőben ilyenkor-egyszer szokása. A tenger halkan zsongott s fönt-fönt, a menny lilaszínű kupoláján, elfanyalodott képpel himbálózott a fogyó hold csontos karimája.

    Mikes baltenyerébe hajtotta öreg fejét: most már csakugyan utolsónak maradt a Rákóczi nagy társai közül. Rozgonyi András hitére fogadta ugyan, hogy a szent ünnepre megteszi a fordulót, de Mikes tudta már, hogy Rozgonyi András soha többet nem fog bezörgetni a rodostói tanyán.

    Alkonyat előtt a kétszázhetedik levelét kezdte másolgatni Mikes úr, de fáradt kezéből hamar kiesett a toll… Most aztán, hogy asztala lapjára odavágott a hold ezüst színe, holdfénynél akarta befejezni ezt a legutolsó levelet… Régi álmok, vágyak tolultak föl benne s ezen az estén olyan elhagyatottnak érezte magát, mint egyszer se a negyvenhét esztendős hazátlanságában… Egyszer fölpislogott még: messze, a látóhatár fölött észrevett egy hunyorgó csillagot, a csillag alatt mozdulatlan, lomha felhőt s ezen elandalgott, nehéz szívvel de keserűség nélkül… A felhő ugyanis olyannak tetszett, mint a zágoni havasok köpönyege, a csillag meg mintha távoli hazája felé jelezte volna az utat…

    Ahogy merengésében idáig ért Mikes, egyszerre magára rezzent s egy nagyot sóhajtott:

    - Itt halok meg és soha ember nem fog rámtalálni azután…

    Hirtelen mozdulattal fölvette a pennát s a holdfénynék hozzálátott, hogy mégegyszer tudósítván kedves nénjét, befejezze, ahol abbahagyta alkonyttájban:

    Egyedül maradtam a bujdosók közül és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimenni az áldozatra…

     

    Közelhajolt a papír fölé? a tolla akadozva sercent. Kint szilajkodni kezdett a tenger s felhők repültek el a hold sarlója alatt. Véghetetlen sorban s nagyon sebesen.    

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf