Németh László: Kosztolányi Dezső

Kosztolányi DezsőI.

    Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat s vigyázol rá, hogy a világ „fontos” dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te „fontos” dolgod nem érdekli, sőt mintha programszerűen csak a „nem fontos” dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta; még a gondolatai is milyen haszontalanok: az embert minden pillanatba elütheti egy autó, fejére eshet egy tégla, örök halálveszedelem mélysége fölött libeg s leggondtalanabb sétáló is.

    Vannak emberek, akik elé odazúdíthatod keservesen kiizzadt eszméidet, ők a cipőd orrát nézik, a gesztikuláló vékony ujjaidat kísérik a szavaid helyett. Te a hindu-mozgalomról beszélsz, s őt váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt. Kosztolányi ilyenfajta ember. Egyik író a nyolcmilliós magyar élet akaratává fújja magát, a másik a paraszt és kispolgár természetrajzát akarja adni, a harmadik egy új, egyháztalan kereszténység delejével vonzza a kósza lelkeket. Kosztolányi meghatódik a gépírókisasszonyon, aki csak kopog és maga is gép már, elgondolkozik a szegényeken, akik számontartják, hogy öt éve megsimogattad a boldogult kisfiúk szőke fejét s regényt ír, mert az íróasztalában maradt egy gyűrött cselédkönyv.

    Amikor mindenki a felhőkbe tör, a költő járjon a földön, ilyesformán írta valahol. A felhők: a nagy vállalkozás, a fajmentés, a jambus-dráma, a szovjet, a világháború. A föld: a mozi-reklámok előtt támolygó józsefvárosi nép. a patikája üvegablakán furulyázó patikuslegény, a vénleány, akit a szülei dacos szeretettel, de belül szégyenkezve sétáltatnak, hisz az udvarias köszöntések mögött gúny és sajnálkozás lakik. Kosztolányi tudatosan kerüli a „fontos” dolgokat, talán ez a megmakacsodás a „nem-fontos”-ban az ő világnézete, ahogy a szakálladra figyelő úr is bizonyára világnézeti makacsságból szakítja meg a Gandhiról szóló fejtegetésedet. Neki fontosabb az, akinek erre a szakállra volt szüksége, mint az, aki Gandhiról nyilatkozik.

    S talán igaz van. A „fontos” dolgoknak persze könnyű, egyedül ők vannak abban a helyzetben, hogy a politikus csizmadiák s a hamis költők az ajkukra vegyék. De valóban a „fontos” dolgok-e az élet fontosabbik fele? Az eszméin át szeretünk-e meg valakit, a nagy cselekedetek oldják meg, vagy zavarják össze az ember dolgát? Nem hordunk-e magunkon apró jeleket, nem burkol-e mindnyájunkat egy titkos atmoszféra, melyből elég az elédkerülőnek egyet szippantania s szimata után lódult a lelke, megszeretett, vagy megutált. Minek van mélyebb gyökere, annak, hogy hogyan ápold a körmeidet, vagy annak, hogy mi a véleményed a mexikói mozgalmakról? Különös kigőzölgése van mindennek, ami él; különös párák ülik meg a helyzeteket, s a tárgyak is élőlények s a szobák is tájak és helyzetek. Rejtett áramok, nyűgöző kölcsönhatások kóvályganak a világban s az ember gondolatai véletlen virágai a lelkében keringő nedveknek. Az az élet, melyet lelked csápjaival körültapogatsz, elenyésző ahhoz, amelyre nincsenek csápjaid s kerülő úton mégis belédszivárog s átitat.

    Kosztolányi költészete a pszichoanalízissel párhuzamos jelenség. Jön egy tudós, aki lenyúl a tudat alá s azt mondja, a tudat vékony és csillogó olajréteg a tudattalan mérhetetlen vizei fölött. Idegbaj, egészség, szentség, perverzitás ott terem, ahová magad sem érsz le. Freud ehhez a lelki mély réteghez az apró imponderabiliák, a „nem-fontos” gondos elemzésével jutott. Ugyanez a Kosztolányi módszere. A fontos dolgokban a felület rikoltoz, a nem-fontosakban azonban a lélekmély üzen. Azért halkult el ez az üzenet, mert nehéz rétegeken szűrődött át. Kosztolányi azonban edzi a fülét, megsiketíti a kiáltásra s ráélesíti a suttogásra. Odahajol az életre s a jelentéktelen dolgok alig hallható bányász-kopogtatását figyeli.        

II.

    Nem túlzunk? Író, aki új világot fedezett fel a látszat-világ mögött, bizonyára mélyebb rétegében, indokai sűrűbb szövevényiben ábrázolja az életet. Ember ő, akinek az elektromos és mágneses hullámok számára is van szeme, a világ dúsabb sarjadzás neki, mint másnak, az anyag több tulajdonságával izgatja s a lélek több leplét szórja le elé. Kosztolányi azonban nem tartozik az életet sűrűbben és dúsabban ábrázoló írók, a Dosztojevszkijek és Proustok közé. Sajátságosan párolt a művészete. Olyan, mint a sarkított fény, amely az izlandi mészpát kristályán átszaladva elvesztette százirányúságát, egyirányú már, az egyetemes fény egyféle hajlamát jelenti, az élet egyféle értelmét szuggerálja. Irodalmi specialista, aki az egyéniség természetes szűrőjén túl még egyszer megszűri a világot. Inkább a stilizált felé hajlik, mint a túlrészletezés felé.

    Mi ennek az ellentmondásnak az oka? Nem a „nem-fontos”-nak ezt a bonyolult, mitologikus rétegét keresi Kosztolányi? Vagy e mitologikus réteg ábrázolása nem jár okvetlenül azzal a szövevénnyel, amely Proustra, Dosztojevszkijre jellemző? Bizonyára az utóbbi az igaz. Kosztolányi a mély rétegek felé tör, de nem azért, hogy egészükben feltárja őket, hanem hogy lejusson hozzájuk s egy pillanatra beléjük világítson.

    Kosztolányi szellemes író. A szellemesség nem élc és nem ötlet. Nem élc, azaz nem a tudattalannak átengedett gondolat, amelyen a tudat felismeri a primitívebb feldolgozásmód hibáját s nevet rajta; nem is a véletlen kitérője, mint az ötlet, amely egy váratlan asszociációs út csábításának enged. A szellemesség előre tudja, mit akar, de jelenetezi a mondanivalóját. Azokra a modern drámákra emlékeztet, amelyek egy mindent megvilágító jelenetükért vannak, gondoljunk például Pirandellóra. A „szellemesség” elsősorban forma. Ugyanazt a tényt felfűzhetnéd más, hasonló tények gyöngysorára, de te be akarod foglalni, ki akarod emelni, épp azért, hogy ne vesszen el a többi gyöngy közt. A szellemesség talán időpocsékolás. A kifejtés ideje alatt tíz más, hasonló értékű gondolatot közölhetnél. Mindenesetre nagy lemondás a hatáskeltés javára. Mindenekelőtt azonban önfegyelmezés. Nem zavarja fölösleges kapkodással a pontosan végrehajtott mutatvány sikerét.

    Olvasd el Kosztolányi legapróbb írásait. Az érdeklődése a „nem fontos” összeszőtt bozótjának szól, de a megjelenítés módja: a szellemesség ott áll s vigyáz, nehogy túl sok tóduljon föl e bozótból. Őneki a túl sok semmi. A túl sok őt megállítja, eltömeszti. Csak a kevésből csinálhat jelentőset. Az ő feldolgozásmódjában több az egy, mint a kettő. Ahogy egy szép asszony is szebb magában, mint egy másik, hasonló szép asszony mellett.

    A Kosztolányi-írás ilyesformán egy különválasztott nem-fontos dolognak a kifejezése, szimbolikus jelentőségűvé növesztése a szellemesség törvénye szerint. Azok közé a nálunk ritka művészek közé tartozik, akikben a világ szövevényes látása rendkívüli mód megszigorított előadási formával párosul. Nem mondom, hogy nála ez az egyensúly mindig szerencsés. A forma sokszor hitelét veszi a mély leletnek, ahogy a trencséni kút mélyén is alig látni a megcsillanó vizet. Máskor a szellemesség üres vödröt hoz s van-e bosszantóbb, mint egy meglepetésre beállított ajak, amelyről a kellő pillanatban nem száll el, amit beígért. Mégis: gazdag intuícióinak s formai fegyelmezettségének ez az összeházasodása sok értéket adott már s adhat még a magyar irodalomnak.  

III.

    Melyik ennek a léleknek az ősi hajlama? Kosztolányi első túlnyomóan lírikus korában melyik uralkodik? Előre megmondhatjuk. A „nem-fontos dolgok” mitológiájára szegzett figyelem: Kosztolányi képzelete. Gondolat-sorakoztatásának a módja a „szellemesség”: komponáló ereje. Melyik volt előbb: az erő, vagy a zabla? A tehetség, vagy a fegyelem?

    Kosztolányi nagyon hamar felismerte képzelete irányát s természetét. A Négy fal között emlékező versei rávezetik őt, hogy milyen hatásosan rejtőzködhet el sajátos képzelete a gyermek szemléletmódja mögött. Hisz a gyermek még nem ismeri a „fontos” világát. Őt még nem tépte ki a „nem fontos” mítoszából az életben-helytállás kötelezettsége. Nem tanulta meg a dolgok szociális jelentőségét s azokon az apró jegyeken át ismerkedik velük, amelyeket a felnőtt ember, aki mindent a társadalmi viszonylatokon át értékel, bátran elhanyagolhat. A gyermeknek a doktor bácsi még zúzmarás bajusz, a háton kopogó ujj, sokféle ízű medicina, titokzatos nagy nyugalom. A színes tinták megannyi színű világ, a vonat után rohanó napraforgó bolond lotyó, aki a fejére kapta sárga szoknyáját s úgy szalad. A gyermekben még tudatos az a mitológia, amelyet bennünk a hasznos, a fontos, a nem-szabad, a tudattalanba nyomtak, hogy onnét színezzék életünket, értelmetlen indulatokban, makacs előítéletekben burjánozzanak a szociális lény hivalkodó tudatára. Húzódunk az orvostól, akiben nem ismerünk első gyermekkori orvosunkra, s más néven, de tovább kápráztatnak bennünket a csodálatos színes tinták. Apró elfogultságok rabjai vagyunk, bizonyos fajta papíron gyorsabban fogalmazok, s legszebbnek indult versed is csődbe jut, ha a lámpafény nem úgy éri a papírt, ahogy te kívánod.

    De Kosztolányi épp ezeket az apró liliput-köteleket keresi, amelyek a nagy Gulliver fejét mégis lekötve tartják. Beszélhet-e szabadabban róluk, mintha a gyermek világra ocsúdó szeme mögé rejtőzködik. A szegény kisgyermek panaszai Kosztolányi korai, de soha meg nem haladt verseskönyve. Csakugyan a tulajdon gyermekemlékeit fosztotta ki benne, ahogy ő maga mondta egyik nosztalgikus cikkecskéjében? Valóban a gyermekkor érzései újulnak föl ebben a kötetben? A gyermek bizonyára nem így néz szét a világban, de mindannyian emlékszünk rá, hogy abban a korban a „nem-fontos” dolgok is „fontosak” voltak, más volt a jellemző s más a tovább álmodható. Talán honvágyunk is van e paradicsomi állapot után s ez a honvágy az, amivel Kosztolányi megfog, ez a homályos emlék az, amint át az ő mai szemléletét ránkerőlteti. Ürügy a kis gyermek s egy fölfedező áll mögötte, aki a felnőttség lelki szegénységeiről s költőség gazdagságára, a „fontosról” a „nem-fontosra” fellebbez s a felület kiabáló jelentéktelensége mögött az örök mozgató erők halk állandóságát keresi.

    Voltaképp nem igazi lírai kötet ez A szegény kisgyermek panaszai. Nem a napok fáján kigyantázódott versek, nem lírai életstációk. Ciklus, ha úgy tetszik pszichológiai regény, mégis egy életben megismételhetetlen, nagyszerű könyv, amely az író legörökösebb könyve lesz. A Mák, Mágia, Kenyér és bor versei fél lábukkal a jelenben, fél lábukkal a múltban, megható, de reménytelen idézgetései egy régi ihletömlésnek. Kosztolányi úgy érzi, hogy az emlékezés költője ő. A múlt az az égbeszállt föld, amelyben otthonos. Csak a régiről tud énekelni, az újban csetlő-botló idegen. Ha megismételhetné hőskorát! Húsz évesen a gyermekről énekelt, nem énekelhetne túl a harmincon a húsz évesről? Talán ez az ő poéta-hivatása: egy-két évtizednyire tallóztatni a költőt az ember mögött. A nagy ihletnek ezeket az új idézéseit gyűjti össze A bús férfi panaszai-ban. Ez a ciklus azonban nem olyan friss, nem olyan lenyűgöző, mint volt a hajdani. Nem beszélhet többé a gyermek felelőtlenségivel s az elkoptatott formák sem ingerlik ellenállásukkal. A világ-líra fordításában virtuózzá nőtt író játszva hajlongatja ezeket a meghaladt, befelé el nem mélyített formákat. Unja őket, mint a nőt, aki úgyis megtesz mindent, minek kényszeríteni.

    A Kosztolányi-líra természetes medre eldugult. Feltöltötte a belső unalom iszapja, kívülről, erőszakos módon kell medret csinálni neki. Kosztolányi egy új árkot duzzaszt folyóvá. Nem a tegnapi lírája felől folytatja a mait, hanem egy más, közben kialakult műfaját nevezi ki egyik napról a másikra lírájává.

    Kosztolányi első verseiben is kimutatható a gondolatok egymásra állításának jellegzetes módja. A tárgyát óvatosan elszigeteli, lehánt róla minden idegen elemet s gondosan vezeti egy messze-nyilalló pointe felé. Ez a technika azonban nem feltűnő. Az újságírás azonban odafanyalította Kosztolányit a vasárnapi számok ablak-cikkeihez, ahol pont egy hasábon szabad kihajolnia. Igazi művész-szívóssággal, amely a legképtelenebb műfajt is megokolja, a legmesterségesebb keretet is természetes keretté varázsolja, Kosztolányi megtanult tökéletesen hajolni ki ezen az ablakon, a gondolatok egymásra állításának csodálatos virtuóza lett, a szellemesség módszerével szonett-szerű, zárt formává alakította ezt az ablak-cikket. Innét csak egy lépés s fölfedezte az új Kosztolányi-verset. Fokozott fegyelem, az egyes asszociációs tagok közt kissé nagyobb hézagok, szaggatottabb előadás, a vers-épület strófás emeletezése s kész a Meztelenül kötet szabadverse, amelyet nem is annyira a szabadsága jellemez, mint az, hogy ritmus és rím külsőségei helyett a szerkezet, az asszociáció szigorított menete csinálja a versét.

    Mi lesz ennek a versnek a sorsa? Nehéz jósolgatni. Amennyire vérfrissítő volt a Kosztolányi-líra számára, épp oly kevéssé jelent új utat a magyar lírában. Könnyen eltanulható s egy-két év alatt iskolát nevelt. Meg tudjuk okolni, hogy mért vers, de nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy csakugyan vers-e?    

IV.

    Úgy látjuk, hogy Kosztolányi egyre kevésbé lírikus s egyre inkább regényíró. Lírikus korát kísérő elbeszéléskötetei (Bolondok, Béla, a buta, Káin) kiadósabb regényekbe szélesednek. Nem mintha a szó köznapi értelmében vett regényíró-tehetség lenne. Nem az, ahogy ebben az értelemben lírikus se volt. De csodálatosképp az ő sajátos komponáló módja nem szorítja meg annyira a regényt, mint a lírát. Ez valószínűtlenül hangzik, hisz a regény amorfabb műfaj s mégis így van. Megértjük, ha megnézünk, milyen is egy Kosztolányi-regény.

    Nem túlozunk: az Édes Anna, A véres költő, Pacsirta s a Pesti Hírlap ablak-cikkei közt csak méretbeli különbségek vannak. Nagy regényei ugyanolyan mechanizmus szerint peregnek le, mint apró cikkei. A Kosztolányi-regény pszichológiai regény. Ne gondoljunk azonban lelki állapotok Dosztojevszkij, vagy Flaubert-szerű feltárására. Kosztokányi nem bogoz mélyre az embereibe s gyakran megmarad a típusoknál. De a regény fókuszában mégis egy lélektani tétel, igazság, megérzés áll (nehéz a megfelelő szót eltalálni) s az egész regény egyetlen ilyen tétel szívós elkészítése és érzékeltetése. Regényei kis terjedelműek s mégis bőven elmond bennük mindent, amit a tárgyra tartozik, annyira egy elemre szorította ezt a tárgyat, annyira egy tétel körül csoportosít a szerkezet. A „szellemesség”mechanizmusa ez: gondos szigetelés, alapos előkészítés s a mondanivaló meglepő messzeható kicsendítése.

    Legkevésbbé áll ez a jellemzés A véres költőre. Néró császár, a véres költő, császárnak azért véres, mert költőnek dilettáns. A tétel itt az a gyakori, bőrünkre menő tapasztalat, hogy a tehetségtelenség föltétlenül gyalázatosság is, a rossz költő gyilkol, ha lehet. Ennek a regénynek az értelemadó jelenete: Britannicus és Néró csendes szótusája. Britannicus igazi költő. Fuvallatszerű, alig rögzíthető semmiségeket szed versbe s ezek a semmiségek mégis poézis. Néró kongatja a hasonlatait, lecibálja a mitológia isteneit, mennydörög, erőszakoskodik, s mégsem költő, minden császársága sem juttatja el egy épkézláb versig. Meg kell ölnie Britannicust, mert a megérzett, de megfoghatatlan költő elviselhetetlen gyűlöletet szít, Nérónak el kell őt pusztítania, ahogy a társadalom is elpusztítja. Ez a döntő, mindent megragadó jelenet azonban a könyv elejére került, holott a regény itt lényeg szerint véget is ért. A történelem véres bonyodalmai azonban túlbeszéltetik a természetes szerkezetet, a miliő frappáns, a százados távoloknak fittyet hányó és sokszor már frivolan közelhozó jellemzése, párhuzamos sorsok (Seneca) érzékeltetése elfedi a tipikus Kosztolányi-regény építés-módját.

    A másik három regény azonban dinamikájában feltűnően hasonlít, minden erőltetés nélkül egyöntetűen jellemezhető. Mind a három a tudattalan regénye. A tudatos ember mögött az ellentétes tudattalan lepleződik le, a homlokzat „fontos” jelenségei mögött az épület belsejében detonációvá összegeződő „nem-fontos” semmiségek.

    A rossz orvos tétele majdnem freudi, maliciózusan így is fogalmazható: semmit sem csinálsz véletlenül. Egy váló-félben levő házaspárt már csak gyermekük sorsa tart össze. Menne mindenik a maga útján, de a gyerek miatt, akit nagyon szeretnek, nem tudnak egészen szakítani. A gyerek megbetegszik, ők orvost hívnak, a rossz orvost, mert hisz az van a legközelebb. A rossz orvos nem veszi észre a diftériát, a gyermek meghal, a szülők szétmehetnek, élik a maguk életét. Egy idő múlva azonban lelkiismeretfurdalást éreznek. Keresik egymást, homályos bűntudat bilincseli őket össze. Miért hívták a rossz orvost? Igazán csak azért, mert kéznél volt? Vagy mert épp a rossz orvosra volt szükségük? A tudat elveti ezt a gyanúsítást, de nem a tudattalanban feszengő gyilkos befolyásolja-e a tudatot? Talán annak kellett a véletlen, amelyen át borzalmas reménykedése levegőhöz jutott.

    Nem vagyok méltánytalan, ha ezt a kis regényt épp a pszichológiai valószerűség felől utasítom vissza. Rossz értelemben vett pszichológiai szellemesség, amelynek nincs igazi aranyfedezete. Édes Anná-ban viszont a művészi feldolgozást érzem túlságosan kihegyezettnek. Az engedelmes, baromin türelmes cselédleányban a sok apró bántalom a tudattalanban gazdái életébe kerülő gyilkossággá összegeződik. Ez az összegeződés bizonyára elképzelhető. De szabad volt-e ennyire a sötétben hagyni azt a lelki réteget, amelyben a regény voltaképp történik, elhallgatni az összeadást s egyszerre az összeggel robbanni ki. A lány lelkének csak a baromi, sima homlokzatát mutatja s csak egy pillanatra merül fel a homlokzat mögül a gyilkossá vált tudattalan. Így talán frappánsabb, élesebb, de ha a bántódások visszhangját kissé mélyebb rétegig követi, megsejteti a summákat, amelyeket a tudattalan összead, a meglepetés nem olyan kínos, majdnem megfoghatatlan. Pedig ebben a regényében a legmeggyőzőbb az emberábrázolás, a legpompásabbak az apró részletmegfigyelések, itt rendeződik a regény legművészibben értelemadó fókusza köré.

    A maga nemében a Pacsirta a legtökéletesebb. Erről a regényről keveset beszélnek. Talán nem is nagyon érdekes, ábrázolásmódja gyakran sablonos, de a tudat alól sehol sem fejlik ki olyan meggyőzően a tudattalan, minden erőltetés nélkül mondja el, amit mondani akar. A Kosztolányi-regény műfaji követeléseire ez a leghibátlanabb válasz. Pacsirta elkerülhetetlenül vénlány marad, oda az utolsó remény, nem fog férjhez menni. A szülei, különösen az apja, annál jobban bálványozzák s csak nehezen engedik el tanyai rokonaikhoz. A két öreg otthon marad, nem érdemes főzniök, a városban étkeznek, belesodródnak a régi társaságba, színházba mennek, fölelevenedik bennük az élet régi íze s az apa, amikor egy „kanmuri” után pityókosan tér haza, kitálal a feleségének, ő igenis, gyűlöli Pacsirtát, aki rút s rútságával őket is száműzte az emberek közül. Reggelre kijózanodik, helyrebeszélik valahogy a borzalmas és önmaguk előtt is idegen igazságot s boldogan ölelik meg a hazaérkező Pacsirtát. A szerető szülőkben megláttuk a gyűlölködő és szégyenkező szülőt s megértettük, hogy ez a nagy szeretet épp a nagy gyűlölet ellen termelt erkölcsi ellenerő. A meggyőzés teljesen sikerült s nem éreztünk semmi erőszakot.        

V.

    Kosztolányi Dezső aligha tartozik e század legkiválóbb öt magyar lírikusa közé, mint műfordító minőségben Tóth és Babits mögött marad, regényei már célkitűzésük, s viszonylagos életszegénységük miatt se állíthatók Móricz, Babits, vagy akár Kassák, Kaffka legjobb regénye mellé. Mégis egyike ő e kor elmoshatatlan klasszikusainak. Nem egyes műveivel, de munkássága egészében nagy. Babitson kívül senki sem jött ilyen elődtelenül és váratlanul. Egyike azoknak a magyar íróknak, akiknek a színét a magyar géniusz apriori csinált színképéből bizonyára kihagytuk volna. Az első franciás értelemben szellemes magyar író. Ha valaki, ő érdemelné meg a rubant. Pedig nem franciáskodik, s az sem biztos, hogy kialakulásához a pallérozó francia kultúra okvetlenül szükséges lett volna. Újfajta embertípus tűnt fel benne a magyar irodalomban, aki véletlenül a franciákra emlékeztet. Embert adott a Bácska, akinek páratlan érzéke van az előadás meglepetései, a stílus klasszikus világossága, a könnyed mélység iránt. Intuícióját biztos formaérzék fegyelmezi, előkelő, sima és fölényes. Irodalmunkban talán az első született, vérbeli világpolgár.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf