Gombos Gyula: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc 682x960A költészet külön ország, ezt már a régi görögök is valahogy így képzelték. Szép, igazi, ritka lakói a mélyén élnek, a sűrűben. Mennél nagyobb egy költő, annál nagyobb a sűrűje.

    Szabó Lőrinc ebből az országból kifelé fut.

    Mert a sűrű, a bozót kell. Csak ennek alja ad annyi homályt, meleget és magányosságot, ahol pőrén heverni nem botrány, ahol sírni, nevetni, énekelni a saját szívünk tanít és nem az irodalomtörténet.

    Az ősi, egyszerű, kezdetleges világban az egész élet egy bozót volt s a benne meztelenül, hagyománytalanul járó lélek még ha kisebb és gyengébb is volt, könnyebben és a maga mozdulataival tudta kitáncolni a magáét. Mennél kiműveltebb és civilizáltabb egy kor, annál nehezebb nagy és eredeti költőnek lenni. A civilizáció nemcsak a hegyoldalakat parkírozza, az embereket is. Irtja a bozótot, a termő homályt, a külön zugot. Itt a költőnek vagy sikerül maga köré Árkádiát növeszteni, vagy menthetetlenül elveszett. A játszó, könnyű párát, ami az ember legalján lebeg, ami külön voltát őrzi s ami mégis a legősemberibb mélyből kapja a melegségét és erejét, ezt öli meg a civilizáció pusztító világosságával és keménységével. A művet a gondolkozás, a mesterség és a kifejezés konvenciói fabrikálják és nem a lélekalja homály dobja fel.

    Ez történt Szabó Lőrinccel is.

    Írónál, költőnél a korai hajlékonyság és intelligencia rossza jel. A lélek ezen az úton gyorsan, könnyen, fáradság nélkül szerzi be szerszámait és nem kell a maga műhelyében ügyetlen kezdő kalapálással vergődnie. Így, ha még oly fölényesen kezeli is eszközeit, örökre lemondott arról, hogy igazán az övéi legyenek. Fiatal költők kezdő versei között soka az esetlen, nehézkes, lármás, rikító, sok a törött, az erőlködő. Szabó Lőrincet legfiatalabb verseiben sem lehet ilyesmin érni. Huszonhárom éves korában fölényes, egyenrangú társa Babits Mihálynak és Tóth Árpádnak a Baudelaire-fordításban. Fiatal verseiben is már minden a helyén van; finom, ízléses, elegáns, csak éppen íz nincs az egésznek.

    Van valami ijesztőkorszerű abban, ahogy Szabó Lőrinc verset ír. Más költőknél a nyelvben, a kifejezésben van valami virágszerű. Nála a nyelv üzemanyag: benzin és olaj. hajt, fűt vele, hol gyorsan, hol lassan, ahogy éppen kell. És érzik, ezt ő így találta helyesnek. Huszonhárom éves korában, amikor az ember leginkább vall eszményeiről, ezt írja:

A vas! a vas! megint vaskorban élünk…
Vas lelkek, izmok… Vas legyen a vers is.

És később ugyanebben a versben: »nincs arany és nincs csillogás«. Valóban ilyen az ő verse: szürke, kopár, kemény és erős szerkezet. A városi beszéd, a huszadik századi élet, az újság ízetlen, zörgő kifejezéseivel van sokszor tele a vers. Sértő Kálmán is csinálja ezt, de nála ez mindig bukfenc, Szabó Lőrincnél ez a tárgyilagosságot, az egyszerűséget és a közvetlenséget szolgálja.

    Nyelvében mégis erő van. De az nem sűrű, vagy hő, hanem lendület. Az előadás lendülete. Verseinek legtöbbször nem szuggessziója van, hanem svádája. Félre ne értessünk, ez nem retorika. Hamis kifejezésen, dagályosságon sohasem lehet őt kapni. De mégis ez a sima erő és lendület a legjellemzőbb verseire. Egyik-másik verse valósággal robog. Valami állandó motorzúgást hall az ember, ami sokszor olyan erős, hogy mögötte a lélek szívverését alig hallani.

    Nyelvének ez a készsége, hajlékonysága, egyénietlensége, mindig könnyen szárnyra kelthető röpülése teszi igen alkalmassá a műfordításokra Szabó Lőrincet. Fordításai legnagyobbrészt kifejezők, hűek és élvezetesek. Ez a könnyed, erős, hajlékony, de mélynélküli nyelv, csak olyan esetekben jelent némi hátrányt és veszélyt, mint például Shakespeare. Itt annyi irracionális buggyanás, nyelvi és költői ötlet, játék zsúfolódik, aminek a magyar nyelvbe való maradéktalan átemelésére Szabó Lőrinc hálója szűk.

    Minden nagy alkotáshoz hinni kell valamiben. Akár az égben, akár egy ügyben, akár csak magunkban, de hinni kell. Szabó Lőrincnél az értelem lerombolta feje fölül az eget és ereje elől a jövőt; így a lélek távlat nélkül kis, szűk világba szorul. »Az igazság idegállapot« – mondja egy helyen Szabó Lőrinc. Így természetesen nincsen olyan ügy a világon, amiért harcolni érdemes. Ez az ügytelenség, amivel Szabó Lőrinc élesen elüt nemzedékétől.

    Így Isten, jövő, nép, társ nélkül mi marad az ember. Polgár. Ez látszólag nem talál Szabó Lőrincre, hisz verseinek nagy részével éppen a polgári morál és kicsinyes előítéletek ellen hadakozik. De minden polgár lelke legmélyén anarchista: a társadalom és a morál közmegegyezéseit csak másokra tartja kötelezőnek, magára nem. Hogy miért nem lázad? Mert gyávasága nagyobb, mint az elégedetlensége. Szabó Lőrinc éppen a bátorsága, a megvallás bátorsága, emeli a többi polgár fölé és teszi költőjükké. Az ő életében ez a lázongás a legnagyobb nyugtalanság, ami verset fűthet. A másik kettő a pénz és az lemúlás. Mi az, amin ez a lélek mégis megpihen? Ez mutatja igazán polgár voltát. Villakertek virágai, madarak az ablak alatt, eső utáni tócsák ragyogása a kertben, behavazott bokor, leánder fa, a szomszéd utas a villamoson – s ezekben találja meg szimbólumait is. És a gyermek. De ahogy örül neki, az a polgári szülők öröme: milyen eszes, milyen eleven, milyen talpraesett a mi gyerekünk. Költészetének legmelegebb, legbensőségesebb darabjai ezek a Lóci-versek.

    A minőségből kihántott ember mégis nagyon szomorú ember. Ez a szomorúság egyre nemesebbé érik Szabó Lőrincben. Ebből születtek legutolsó és legjobb versei, mint például a Magam ügyében és az Ima a gyerekekért. Itt már a vers motorjai is elcsendesedtek. Hihető, hogy Szabó Lőrinc legszebb verseit még ezután fogja megírni és ez a szelíd, megbékélt szomorúság lesz a múzsájuk.

    Ha Szabó Lőrinc általános jelenség lenne irodalmunkban, elkeseredhetnénk: ez a magyar irodalom elsorvadását jelentené. De tudjuk, nem így van. Így Szabó Lőrinc is öröm, mert egy hang a sok között, egy típus a sok között. Nyereség, hogy van egy ilyen költőnk is. Így irodalmunk nem hanyatlott vele, hanem gazdagodott.    

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf