Fülöp Áron: Bodolai Márton

                 /töredék/
- Ily kora hajnalban hová, édes férjem?
- Felnézek a bércre, hites feleségem!
Valamely vén mackó zavarja a nyájat,
Elhozom a talpát izes kocsonyának.
Ha vissza nem térnék delelő ebédre,
Megjövök bizonnyal vacsora-estére,
Ha késném, nem késem göncöl-szekerin túl -
- Bodolai Márton vadászatra indul.

Pihen a madár még szunnyadó lomb alatt,
Lomha, nedves ködtől szürke a pitymallatt;
Csak ritkán ha lebben egy-egy szellő szárnya,
Rá felsír a fenyves, mintha szíve fájna,
S távol siráma míg átzokog a tájon,
Mintha így beszélne: Bodolai Márton!
Tégedet siratlak, egyedül csak téged,
Siratom elsülyedt lelki üdvösséged;
Mikor hitet adtál, hiteszegő voltál,
Megtagad a kereszt, kiátkoz az oltár,
A földön, az égben jaj neked, jaj neked -
Nem a feleséged, - azt a lányt szereted!

Foltokra szakadt köd ide-oda térül -
- Igazad van erdő, szeretem vég nélkül!
Nem kérdem közötte s köztem pokol ég-e?
Szeretem az oltár s Isten ellenére.
Bünhödjem, hogyha kell, égben avagy földön,
Időkön-időkig kárhozat gyötörjön,
Égesse gyehenna lelkem izre-porra:
Csak egyszer legyünk egy csókban összeforrva!

Áttör a kelő nap a ködön, homályon -
- Keserű csók lesz az Bodolai Márton!
Méze helyett méreg, lángja helyett hamva;
Mikor üdvét érzed, átok vegyül abba.

Amikor melenget az újra gyúlt tűzhely,
Fagyos sírházából egy halott majd fölkel,
Ajtódon besurran, oda lép elédbe,
Csontkezét rányomja hűséges szívére,
Nagy sebét elrejti, nem zokog, nem jajgat,
Jóságos két szemét pihentetve rajtad,
Szeretőn - mint régen - némán kérdez téged:
Ismersz-e? Én vagyok - első feleséged!...

Gelicemadár búg erdő-mélyen távul -
Bodolai Márton maga elé bámul,
Hideges borzongás végig ömlik rajta,
Büszke daccal aztán szögfejét felkapja:
Hátha ezer ördög, ha sírból, ha égbül
Vacogó csontvázzal rémítni elém gyül!?
Az riaszt, ez üldöz marcangolva, tépve:
Hahotázva nézek a pokol szemébe!

Csacska rigó füttyent rejtett, titkos ágon -
Rút hahota lesz az, Bodolai Márton!
Már csendül előtted, már harsog utánad
Mindentudó nyelvén a csúfos világnak,
Mely a mai útad gonosz célját látja:
Mégy, hogy a bálványod letaposd a sárba;
Hogy ami százszor szent, a szemétre dobjad;
Patyolat-fátyolát összetépjed rongynak;
Első édes álmát, vágyait megölve
Lelke tiszta hamvát letörüld előre;
Hogy tanú legyen rá egykép' a föld s égbolt:
Hahogy feleséged, - szeretőd elébb volt!

Átsuhan az erdőn kósza bagoly árnya -
Bodolai Márton visszadöbben hátra;
Néz iszonyu hosszan mereven egy pontba:
- Patyolat-fátyolát összetépjem rongyra?
- Hogy ami százszor szent dobjam a szemétbe?
- Hogy ne legyen tiszta a világ szemébe?
- Soha ilyen árért, soha ily gonoszúl -
És remegő vállán a fegyver megmozdul.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hahotáz sírjánál gúnyos világ szája:
Gyáva öngyilkos lett, gyehennára vála.