Reményik Sándor: Zavart hangok az ének mesteréhez

Halála 50 éves évfordulójára

1.

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok.
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany,
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak,
Rezzenve réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatóznak félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vad viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő,
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át –
S kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogózó disszonanciát.

2.

A múzeumi szép szobor előtt
A lábam sokszor, sokszor lett gyökér,
Elnéztelek, ahogy magasban ülsz
Mélán. Toldid és Piroskád felett.
Gondoltam: ülhetnél másképp is itt:
Mint egy isten a teremtményeit,
Nézhetnéd őket úgy.
Kemény gőggel, királyi diadallal.
Hiszen te gyúrtad őket
Ilosvaiból, sárból, semmiből,
S létre lehelted halk „legyen” szavaddal.
Mégsem úgy ülsz, mint diadalmas isten,
Művén örvendező.
Emberin ülsz, komolyan, szomorún,
Hiszen lábadnál a két érc-alak
Két gyermeked, kikbe szíved szakadt,
Véred növelte őket ily szép-szálnak,
Ha már egymásnak nem adhattad őket,
Adtad a magyar halhatatlanságnak.
Te nem úgy ülsz ott, mint az alkotó,
De ők tisztelnek teremtőjükképpen.
Ha soká nézem, Miklós vas kezében
Megrezzen a gerezdes buzogány –
S a láng Piroska fölvetett szemében
Feléd lobogja, rajongja: Atyám!

3.

Atyjuk vagy, s mégis milyen roppant úr vagy,
Teremtő, eleve-rendelő, kemény,
Még ott, szoborként, a Te lábaidnál,
Még ott a dicsőültség küszöbén,
Még ott sem egyek Toldi és Piroska.
Te szőtted sorsuk szép, szomorú szálát,
Nem változtat az örökkévalóság
Ezen az egyszer megszőtt fonalon.
Ülnek – közük a Rendelésnek szobra –
Egyik jobb-, másik baloldalon.

4.

Mi voltál voltaképpen? „Fájvirág”.
Falakkal vetted magadat körül.
Bástyát emeltél, futó-árkot ástál,
Toronyra tűztél harci lobogót,
A monda s a történet köveit
Illesztetted egymásba mesterin.
Vár épült, az epika büszke vára,
Felvonóhídján lovagok robogtak,
Zajlottak a magyar előidők,
S ki a várat barátként ostromolta,
S bevette végül gyújtó szeretettel, –
Túl bástyán, tornyon, felvonóhídon,
Túl az epika roppant kövein,
Belül a vár legbelső udvarán
A vár lelkét, tündérét lelte meg:
A lengő lírát, egy szál „fajvirágot”!

5.

Ki nem dobtad el végső lenge lepled,
Lelked mezítelen prédára nem adtad,
Ki sebeidre vontad a vasinget,
E könnyeidre sisakrostélyodat:
Ritka költő-erény, mélységes mély férfi-szemérem,
Irigyellek, áldalak, magasztallak.