Keresztury Dezső: Balatoni pásztor

Egry Józsefnek

Halkan cseveg a lomb, és a karcsú nyárfán
fennakad a felhő könnyű lebegéssel;
az aszu fű tövén tücsök cirpel árván,
áll, csak áll a barom a déli verőben.
Lágyan ing a nádas és a berkes rét fölött
némán, mint az idő, lomha szárnyú gém köröz.

Odaát, a zömök hegyek közt fehéren
pincék szeme villan; a szőlők nótája,
az erdők s a kertek illata a szélben
sejlik csak, a könnyű párán átszitálva.
Ringva pihen a táj; felszakad a messze tér,
s forró özönével mindent egybemos a fény.

Bő kévékben ömlik magasán az égnek
s elárad a tágas, zengő végtelenben;
önfeledten játszik a fény ünnepének
izzó pompájában elem az elemmel.
Mintha emlék lenne, úgy fürdik az égi kék,
fényből s párából szőtt délibábban a vidék.

Sűrűsödik, süllyed, oszlik, száll a pára,
hajtja, hömpölygeti örök áradatban
a mindenség csendes, szilárd körforgása.
Napok, holdak útján kering öntudatlan,
s millió nyelvével a világnak rengeteg
oszlopait mosva, vásva hullik cseppre csepp.

Az ég s a víz fátylas tükre közt, a boldog
sűrű levegőben gyors sirály cikázik;
lengve nyújtóznak a fénylő körbe oldott
felhők, hosszú árnyék hull a szemhatárig,
s a kagylószín égen, a fellengő alkonyat
ködében, mint órjás, tüzes hal suhan a nap.

Hull a harmat, halk szél bujdosik a lombban;
hab simul a habra, a föveny felissza;
fényes halak teste pattan s visszacsobban;
szárcsa rikolt, a csend burkát felhasítva,
s készül, mintha szólni vágynék a táj, de a víz
hűs leheletével már lezárja ajkait.

Huny a fény, az élet hallgat; már csupán a
víz csobog. A világ meginogva süllyed;
elönti a csend, mint majd az idők árja
lomha örvényébe nyeli mindenünket,
ahol minden élet, minden álom, minden fény
síkos habbá omlik az időtlen éj ölén.