Féja Géza: Az ős-Toldi

Ilosvai Selymes Péter költeményét „A híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról” csak formája köti a históriás ének műfajához, amely tiszta népmonda, írója is annak vallja. Kutatói műfaji tévedésbe estek, históriás éneknek tartották, történelmi alapját kutatták. Kiderült, hogy a múltban nem egy Toldi Miklós élt; egyik derék méltóságokat is viselt Nagy Lajos korában, előkelő úr volt, de alig van köze a monda Toldijához, kinek végül is „szeméten tengődött a lova” a népi példabeszéd szerint. A kutatók később külföldi mondák lecsapódását keresték Ilosvai Selymes Péter költeményében, s nem gondoltak arra, hogy a különböző népmondák hőseinek rokonságából nem szükséges azonnal filológiai kérdést csinálnunk, hanem a hasonlóság okát minden kultúrában föllelhető közös emberi jegyekben is keresetjük. A Toldi-mondát tehát joggal visszaperelhetjük a magyarságnak.
    Ilosvai Selymes Péter énekében a monda költői hajlama jut szerephez. Félig érett mű; Ilosvai a mondát eléggé szárazon beszéli el, a monda elemeit olyan kezdetlegesen illeszti egymás mellé, mint a históriás ének az időrendben lefolyt eseményeket. Néha azonban csodálatosan átmelegszik a hangja, s magasrendű alakító és kifejező erő váltja fel az egyhangú, szürke sorokat. Költői ereje azonban többnyire csak sorokban és képekben nyilatkozik meg.
    A Toldi Miklósban jelentkező viruló, tömény erő irodalmunk egyik legjellegzetesebb „ősképe”. Stílusunkat eleitől fogva jellemzi, s érthető, hogy ez az élmény nemcsak nyelvünkben nyilatkozott meg, hanem testet, hőst is követelt. Mitológiai ízű a mi nagyerejű Toldink alakja, s gyökerét talán a világteremtés, vagy pedig az elemekkel küszködő s a földet megszelídítő erőnek emberek mondáiban kell keresnünk. A mitológiai alapréteghez idővel bizonyára egy élő történelmi személy vonásai is hozzájárultak, de az is lehetséges, hogy egy élő emberi példa keltette életre a lelkek mélyében az ősképet. Talán idegen elemeket is magába szívott, s maga Ilosvai is tovább fejlesztette és innen-onnan hasonszőrű mondai elemeket szőtt bele; az irodalmi mű éppen olyan különös szövevény, mint maga az élet. De tagadhatatlan Ilosvai versének magyar mezei jellege, „parasztsága”, népi ízlése.
    Toldi Miklós mindenekelőtt a határtalan férfierő hőse, erőimádat vonul végig a költeményen, morálja is tiszte erő-morál, mely lenéz minden más erkölcsi korlátot és kötöttséget. Az erő mindent igazoló jogát és egyedülvaló emberi szépségét hirdeti Selymes Péter: „Erős, vaskos gyerek Tholdi kicsin korában… Nagy malomköveket emelget egy karjával… Szertelen temérdek agya-koponyája”. Hiába gyilkol, hiába rabol, mindvégig rokonszenves hős marad, roppant ereje kivívja, ha kell, kikényszeríti a megillető tiszteletet. Inkább a „nagy puszta” szertelen, temérdek hőse, mintsem az Anjouk lovagkorának vitéze. Toldi a keleti vonásainkat, s hajdani keleti morálunkat viselő mezei magyar. Koppány és Vata utóda is bizonyos mértékben, midőn megsértik a királyi apródok, a mezei lázadók kemény, kíméletlen hangján támad a királyra:

„Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnájak vitéz vén fejemet.”

    Mennyire átszínesedik Ilosvai hangja, midőn az ő korában is élő mezei indulatot, s dörgő mezei hangot szólaltatja meg: Toldit, Petúrt, a „fölkelő” köznemest, aki puritán, félnomád indulattal szembehelyezkedik az európai színvonalú és romlottságú udvarral. Ha dühöt kell kifejezni, egyszerre költő lesz Ilosvai.
    Ilosvai beírta énekébe a vad magyar mezei idillt, a felhasználatlan erőtől és meggyűlt indulattól fortyogó mezei életet a maga durva mulatságaival és kilengéseivel. Ebben az életben nőtt fel Toldi Miklós, s ízlett neki ez az élet. A vers egyetlen nyájasabb zuga: Miklós édesanyjának arca. Ilosvai inkább sejtteti Toldiné lényét, egy cselekedetén keresztül érezteti meglepő művészettel. Miklóst pedig nem szépíti, úgy adja erényeivel és hibáival, mint a gátlást nem ismerő monda. A gyilkosság miatt bujkáló Miklós vágóhidak környékén kódorog, „nagy tehéntagokat hord vala”, hogy ennivalót szerezzen. A király konyhájára ételért vizet hord és „szennyes fazakokat mos vala”. Nem hímes történelmi legenda ez, hanem „ponyva”, a néphős reális útját mutatja: Toldi nagyerejű, nagyétű csavargó, mígnem roppant ereje egyszerre magasba röpíti. De a „magasban” is félvad természeti ember, s naiv hős marad mindhalálig. Naivsága mulatságos kalandokba rántja, – ilyenkor felbuggyan Ilosvai nem közönséges humora, – de felsülése mit sem ront nyers erőtől sugárzó tekintélyén.
    A költeményben itt-ott teljes üdeségében buggyan fel az üde népmonda. Toldi Lajos királyt Prágába kíséri „tizenegy királyok elé”. Megijed Lajos, mikor a terembe lép, de sarkában van Miklós és bíztatja a maga módján.

„Sarkát Tholdi Miklós úgy nyomódja vala,
Sarkából királynak az vér el-kifoly vala.”

    Aztán ráförmed a díszes királyi gyülekezetre:

„Meghídjétek tű ezt, tizenegy királyok,   
Agyatokban rontom arany koromátok,
Utatokat Lajost ha jól nem szolgáljátok.”

    Líra is van Ilosvai versében, mikor szakállával beszél az ősz Toldi; humor elegyedik itt a vad dühvel, elégikus ellágyulás a halálos indulattal:

„Oh én vén szakálom, hívatlan vendégem!
Budára hívatott mostan király éngem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak éngem,
Király parancsolta, fel kell mennem énnékem.

De ha megállandod ott a te bosszúdat,
És megtanítandod most serdült ifjakat,
Gyönggyel megfüzetlek, mint jó szakálomat;
De ha nagy szégyenbe hozod ténnem magadat:

Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piaczára, szemétre kihántlak:
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged befoglaltalak.”

    Ez a versdarabka is bizonyítja, hogy Ilosvai költő volt, vagy pedig fejlett gazdag népkölteményt használt fel s rontott el. Énekének kiemelkedő részei mindenestre a Toldi monda, az ős-Toldi egykorú fejlettségére vallanak. 1574-ben írta.

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf