Túrmezei Erzsébet: A kis sírhalom

Borús őszi nap van, hideg szél csapja az esőt a járókelők arcába. De az emberek nem törődnek a széllel, esővel, sietnek seregestül ugyanabba az irányba: a temető felé. Halottak napja van. Mindenkinél bokréta, koszorú. Viszik a kertek utolsó virágait kedves sírhalmokra.
Gergely édesanyja is ott megy a temető útján. Fehér krizantémokból font koszorú a karján. Ó, amikor még a kisfia is mellette lépkedett! Mintha hallaná csengő, vidám hangját! Egész úton azokra az utolsó napokra gondol, azokra a felejthetetlen utolsó emlékekre.
Hogy is volt csak? A vasárnapi iskola után még elment az erdőbe a testvéreivel, s kankalinbokrétát hozott haza. Azóta sem hozott az édesanyjának több virágot. Este kilelte a hideg. Reggelre jobban lett, de ágyban kellett maradnia. Úgyis tartott még a húsvéti vakáció.
- Édes Anyukám! – szólalt meg – úgy örülök, hogy mindent megbocsátottam Mariskának.
Elmesélte, hogy az egyik kis osztálytársa vétett ellene, s barátai megmondták a tanító bácsinak. Mariskának aztán bocsánatot kellett kérnie tőle.
- Tudod, Anyukám, én nem is akartam megmondani.
Odakérte minden könyvét az ágyba, aztán bíztatta az édesanyját:
- Anyukám, csak tedd a dolgodat, most már nem fogok unatkozni.
Az édesanyának el kellett mennie hazulról, de úgy sietett haza, olyan nyugtalan volt.A kisfiú másnap is bíztatta, hogy szívesen egyedül marad.
- Tudod, Anyukám, most már soha többé nem akarok engedetlen lenni, nem akarlak megszomorítani téged. A Megváltó megbocsátotta minden bűnömet. Ugye, te is megbocsátasz?
Ó akkor könnyekben tört ki:
- Csak nem halsz meg édes kisfiam?
- De, Anyukám, csak ne légy szomorú, nemsokára elmehetek a Megváltóhoz, de azért ne sírj nagyon!
- Ó, kisfiam, én olyan egyedül leszek, ha te nem leszel mellettem, senki sem fog úgy szeretni, mint te.
- Hisz a tied leszek fent az égben is. S tudod, a jó Isten először úgyis nálad hagyott szeretetből, most hadd menjek Őhozzá. Nálad úgyis sokáig voltam. Ha a Megváltó megkérdezte volna, mit szeretnék, biztosan azt feleltem volna: Ó, kérlek ne hagyj sokáig a földön!
- Kisfiam, majd kérjük a Megváltót, hogy gyógyítson meg újra, hisz te az Ő szolgája akartál lenni!
- Igen, Őt szolgálom majd az égben, de tudod, megígértem Neki, hogy mindig szót fogadok, s ha Ő azt akarja, hogy meghaljak, szívesen meghalok, Hisz azt mondtad Anyukám, szép a mennyország és jó az Úr Jézusnál lenni. Tudod ott várlak téged.
- Ott szép és jó, kisfiam, de meghalni nehéz és a sír sötét.
- Hát mit gondolsz, Anyukám, hisz nem maradok én sokáig a sírban. Olyan az, mint az alagút: amikor beér az ember, sötét van, amikor kiér belőle, világos. Az Úr Jézus mondta: „Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét”. S én hiszek a Megváltóban!
Így beszélgetett boldogan, mintha nem is a legfájdalmasabb, legnehezebb dologról lenne szó. Az édesanya már nem tudott felelni, elfogta a sírás. Akkor a kis Gergely énekelni kezdett, hogy megvigasztalja.
A doktor úr azt mondta, influenza, de az édesanya ezen sem nyugodott meg. Szomorú szívvel könyörgött az Istenhez, ne vegye el kedves gyermekét. Eltelt két hét és a betegség nem rosszabbodott. Gergő már iskolába készült, de fölkelnie még nem volt szabad. Tanult az ágyban, örült, éppen odasütött a nap.
- Anyukám, mintha angyalok vennének körül!
De azután egyszerre csak felsikoltott:
- Anyukám!
És fölült. Az édesanya átölelte, s azt hitte már, hogy karjai közt hal meg. A kisfiú összekulcsolta és ég felé emelte a kezét, s közben csodálatosan ragyogott az arca, alig lehetett ráismerni. Aztán visszahanyatlott, sokáig eszméletlenül feküdt, s amikor jobban lett, nehezen tudott beszélni.
A doktor úr segítségül hívott egy másik orvost. Agyhártyagyulladásra gondoltak. Néhány nap múlva látszólagos javulás állott be. A láz alábbhagyott, s megint tudott beszélni a kis beteg. De nagyon legyengült, s fejfájás gyötörte. Utolsó kérése az volt:
- Anyukám, imádkozzál! Maradj itt!
S a Megváltó elvitte a kis Gergőt a sötét alagúton át az Ő ragyogó országába. Az édesanya ott áll a kis sírhalom mellett. Virít még a krizantém. Elhelyezi a kereszt alatt a kis koszorút. Aztán összekulcsolja a kezét, és arra a vigasztaló, aranybetűs szóra gondol, amelyik ott ragyog a temető  
kapuján: „Feltámadunk!”