Migray József: Hét boldogság

I.
A szerelem

Minden kacag, ujjong, dalol,
A lombtalan fák új díszt öltenek,
Virág sarjad a föld alól
És lila színben úsznak a hegyek.
Napfényt keres állat s bogár:
Én – tág tüdővel s hajadonfőt megyek
S madárfütty, földszag, illatár
Segít, emel, hogy boldoggá legyek…
Lelkem derűs, zengő csoda:
Nem búsult és nem sírt soha!
Hűvös melegség árad véremen
S ha rámnevetnek lányszemek
Teremtő Istenné leszek
Örök varázskörödben, szerelem.

II.
Az asszony

Míg nézem a Hold lassú fölkelését
S az orgonák között, kinn valahol
Az éj csöndjében fülemüle szól:
Érzem mellettem párom szívverését.
Lelkemben minden lázadás, merészség
Virágillatba s dalba ömlik át
S eltűnnek a földi komédiák,
Hogy éljük egymás forró ölelését.
S nincs kínzó kérdése a földi létnek,
S célnak, oknak, sok örök miértnek?
– Az asszony a titok, az ok, a cél!…
A dal, az illat mind erről beszél. –
S a mámoros csók nemző gyönyörében
A végtelen lét ősi titkát élem…

III.
A gyermek

Kapuvá lesz szerelmünk, életünk,
Azzá teszik titokzatos kezek,
Láthatlan, hűvös szellemmesterek,
Vagy démonok, kik szövik végzetünk.
Szolgálnunk kell!… Hiába kémlelünk:
Nem láthatjuk a csendben érkezőt,
Csak ha belépett és szemünk előtt
Áll már külön titkával gyermekünk.
Új élet hírnöke, ki önpályát követ,
Fiú vagy lány s mit kér: ne tégy követ
Elhívatása elé akadálynak!…
Már én is állok, mint kemény karó
Növekvő törzseknél… S nekik ha jó,
Egyszer majd – mint fölöslegest kivágnak…

IV.
A szenvedés

Viselem a Föld minden terhét, gondját,
Baráti kéztől kapott mély sebet;
Vérezve nézem, hogy vadul mint rontják
Egymást lélekben törpe emberek.
S koronáik hol tölgyek s fenyők hordják,
Ott dacolnak a tiszta légben, fönn;
S míg vihar tördeli lelkem dús lombját,
Túlnézek a szűk földi körökön.
A szenvedéstől szívem nem remeg…
S mint elhúzódó terhes fellegek
Esője nyomán bő, új élet támad:
Szememből is, ha felszökött a könny,
Úgy hull utána rám, mint fényözön
A sok új szépség és életcsodálat.

V.
A megismerés

Nagy a világ, de mégis, mily parányi:
A tengerek, erdők, mezők, hegyek
S a csillagok, mik fönn keringenek,
Nem tudnak véled, Szellem, versenyt szállni.
Hol Te akarsz, ott mindig meg tudsz állni.
Legyen egy porszem, vagy egy kis virág,
A Nap, a Hold, vagy csillagmiriád,
Magasság, mélység s földön, égen bármi.
Nem zárnak Téged be a csontfalak,
Mi bennem végtelen vagy: Gondolat,
Őskútja minden nagynak és kicsinynek.
S ha önmagába mélyed Szellemem:
Istennel lényem egynek érezem
S köröttem Múltak s Jövendők keringnek.

VI.
A tett

Szellemben szállok egyre magasabbra
S uralkodom a durva anyagon
És élek, mint teremtő hatalom,
Az eszmehonból ihletet ragadva.
Letépem minden földi rabság láncát,
Hitet, örömöt szórok gazdagon,
Mint termő fák szirmát a fuvalom
S élvezve nézem az élet körtáncát…
Mert mind boldog, ki tettnyomot hagy hátra,
Mit el nem mosnak évek, századok.
S bár rég elmúltunk: szellemünk ragyog,
S ha nyomunk bárki csak egyszer is látja,
Kigyúl lelkében a rejtélyes tűz,
Mely minket tettre, alkotásra űz…

VII.
A halál

Ne sírjatok, ha testem összeomlott,
Ha ereimben megállott a vér,
S amit födött a büszke, szabad homlok:
A Gondolat, szent őshonába tér.
A testemet, mint elnyűtt koldusrongyot
Égesse tűz, avagy bomlassza föld:
Mi bennem örök égi dalként zsongott,
Nem hal az meg, csak új alakot ölt.
Halálomban – szabadság int felém:
Bolyongani a szellemek egén.
Míg int az öröm s lelkem abbahagyja…
S a testemet – mint rengő harmatot
Teremtik éjek s bíbor hajnalok:
Egy szerelemnek napja – visszaadja.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf