Reviczky Gyula: Arany János

Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsírtunk érted könnyeinek;
De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint amikor napod még állt delelőben.

Halott voltál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi,
Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva,
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?…

Óh, de minő hang ez?… mily rikácsolások?…
Tudákos legények, nyegle rímkovácsok;
Éretlen gyerkőcök, nagyszájú vitézek,
Költőnek s tartnak s – nem tréfa – lenéznek.

Rímfaragó voltál, még annál is rosszabb.
Nem írtál te másnak, csak professzoroknak,
Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek.
Kiabáltál volna: nem így ítélnének.

Örök balladáid – mikor akad párjok! –
Mit nekik! Azt mondják: cifra faragványok,
Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas,
Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.

Mesterem, bocsáss meg, hogy említed őket,
Hígvelejű, kongó nyelvöltögetőket;
Hogy a hihetetlen nem tarthatom annak;
Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.

Hisz’ régi igazság, hogy az égi napnak
Vakító sugára se gyönyör a vaknak;
Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon.
Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!

Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak;
Kedvence az égnek, társa Apllónak:
Lesz mindig szemér, ki utadba vetődik,
S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.