Marék Antal: A losonci Kármán József
Minél műveltebb egy nép, annál boldogabb. A tudatlanság, a nyomor és az erkölcstelenség szülőanyja.
Kármán József élete magános csúcs, amelynek tetejét nem érte még el a kutató kíváncsi tekintete. Rövid élete ma is a kutatás előterében áll. Huszonhat évet élt, korán távozott, mint Csokonai, Dayka, Ányos, Szentjóbi Szabó László, Reviczky, Komjáthy, Petőfi. Irodalmi munkássága jóformán egy-két évig gyümölcsözött a magyar irodalom számára. Fellépése nemcsak azért jelentős, mert az első magyar világfájdalmas beszélyt, a »Fanni hagyományai«-t megírta, hanem azért is, mert hite szerint a nemzetet a nemzeti irodalom által kell a műveltség és a jólét polcára emelni.
Ezidőben, tehát a 18. század végén, a magyar irodalom újjászületése körül, két kiváló ember munkálkodott: Kazinczy és Kármán. Kazinczy egész könyvtárra valót írt, Kármán alig néhány művet. Mégis egymás mellé helyezte őket az irodalomtörténet. Mindkettő egyet akart, új magyar nemzeti műveltséget, de mindegyik más módszerrel. Kazinczy a külföldi remekművek átültetésében látta a gazdagítás elengedhetetlen feltételeit. Kármán a nemzeti irodalom ápolása mellett tört pálcát. Kazinczy a művelt nemeztek kincseivel akarta a nemeztet elárasztani. Kármán a magyar talajból, a magyar akaratból fakasztott irodalommal kívánta a nemzeti irodalom céljait szolgálni. A magyar – mondotta – a véghetetlen pusztán egészségesebb ítélettel rendelkezik, mint az idegen kevély városaiban. Kármán ismerte a nemzet hibáit, azokat bátran megmutatta. Nem várt többet, mint amit a magyarság adhat. Nevelni akart magának közönséget, míg Kazinczy a műveltség legmagasabb fokára szinte egyszerre akarta felemelni a nemzetet. Kettőjük hasznos küzdelme nem teljesedett ki Kármán korai halála miatt. Kazinczy egyszer vállveregetően megemlékezett Kármán Urániájáról, azonkívül igazi jelentőségét ő sem értette. Így merült el az író egy nemzedéken át a feledés homályában, mígnem kereken száz esztendővel ezelőtt újra feléje fordult a figyelem.
Kazinczy álmodozó volt, hosszú pályafutása alatt temérdek csalódás érte. Érhette-e más Kármán jószándékait? Martinovics és társainak összeesküvése és annak megtorlása után lemondott irodalmi terveiről, betegen és csalódottan visszavonult Losoncra. Úgy látszik, részese volt az összeesküvésnek, de az üldöztetés elől korai halálával megmenekült. Ott nyugszik a sűrűlombú losonci református temetőben, Sükey Károlynak, a város másik nagy fiának szomszédságában.
1769-ben született Losoncon. Gyermekkoráról jóformán semmit sem tudunk, »Sejtelmeim« című töredékében tesz célzást ifjúkori szellemi forrongásairól. Apja losonci református pap volt. Az irodalom szeretetét hagyományként őrizték és ápolták a családban. Nemcsak az édesapa, hanem a nagyapa is szívesen forgatta a tollat. Korán elkerült a meleg szülői házból az idegen világba. Idegen emberek közé jutott, ahol a társas érintkezés formáit könnyedén elsajátította. Ez volt ifjú korával ellentétben álló sikereinek titka. 1788-ben, amikor II. József császár kijelentette, hogy csak azok lehetnek bírák, akik a császárvárosban tanulna, Kármán is Bécs felé vette útját. Vége lett a pesti éveknek, ahol húszéves korában nem egy kaland sokat emlegetett hőse volt. Bécsben sok előkelő ismeretségre tett szert.
A császárváros ezidőben a magyar szellemi élet központja volt, innét sugárzott némi fény a tespedés homályában tévelygő országra. Budapest helyett Bécs adta ki a magyar könyveket és a magyar folyóiratokat. Kármán megtanult németül, franciául, megismerte a német és a francia irodalmat. Magáévá tette a felvilágosultság és a francia forradalom eszméit. Mikor néhány esztendő után állítólag Pozsonyban letette az ügyvédi vizsgát, Budapesten letelepedett. Lelke telítve volt a felvilágosultság eszméivel. Pesten gróf Beleznay Miklósné szalonjában szívesen látott vendég volt. A társaságban szentimentális kedélyével a nők szívét, okos megjegyzéseivel a férfiak barátságát nyerte meg. Az első magyar irodalmi szalonban a politikát és a napi eseményeket tárgyalták meg az irodalom kérdései mellett. 1795 elején Pestről tért haza szülővárosába – meghalni.
Az irodalomtörténetírók sokat vitatkoztak gróf Markovics Ferencné, Kármán egyetlen nagy szerelme felett. Egyesek szerint ez a szerelem avatta Kármánt íróvá, mások szerint a grófné lelki életet nem élt s könnyelmű teremtés volt. Teljes egészében ránkmaradt levelezésük mégis azt mutatja, hogy ez a szerelem az író részéről komoly lehetett. A grófné azonban megunva a magányt és szegénységet visszatért kalandos életű férjéhez. Búcsúlevelével megszakadt barátságuk és levelezésük. Nyilvánvaló visszakapta a leveleket, amelyeket Markovics grófnéhoz írt, állítólag saját vérével jegyezte a csomóra: Leveleim M. grófnéhoz. Ezeket a leveleket később kötetben is kiadták.
Verset keveset írt, ereje inkább a prózában mutatkozott. Mint költő morális volt, mint prózaíró harcos és művelt.
Egyik írói estélyen felvetette, hogy Pestet az irodalom központjává kell tenni. Erdélyben és a Felvidéken, Debrecenben élénk irodalmi élet folyt. Addig azonban – hirdette Kármán, – amíg Pest magához nem ragadja a vezetést, nem fejlődik ki országos irodalom. Itt van az olvasók tömege, itt található közkönyvtár. Itt fordul meg minden nemes ifjú legalább egyszer életében. Itt székel az egyetem, a tudósok társasága, egyszóval a művelődés valamennyi tényezője. A fiatal, különben jómegjelenésű író szavát alig egy páran hallották csupán. Akkor még nem állott mögötte irodalmi múlt és siker, így javaslata pusztába kiáltott szó maradt. A nevesebbek közül Csokonai csatlakozott Kármánhoz. Ő érezte meg, szinte egyes-egyedül, Kármán rendkívüli képességeit és korszakalkotó elgondolásait.
Folyóiratot indított »Uránia« címen Schedius Lajos német író és Pajor Gáspár társaságában (1794). Így akart művelt olvasóközönséget nevelni magának. Mégis előfizetési ívein mindössze másfélszáz előfizető gyűlt egybe.
Kármán nem csüggedt. Beköszöntőjében a női olvasókhoz fordult.
»Gyenge leányka, indulj el immár kimért utadon – írja, – emlékezzél meg mennyei származásodról: taníts és igyekezz tetszeni! Légy tiszta és kellemes! Légy hasznos társalkodónéja hazánk szerelmes leányainak, akik közé most bocsátunk.«
A harmadik kötettel megszakadt az »Uránia«. A vidéki írók nem akartak tudomást venni Kármán folyóiratáról, hiszen szerkesztője volt az, aki a decentralizált irodalom helyett a pesti irodalom központosítását hirdette.
Az »Uránia« nevezetessége, hogy a »Fanni hagyományai« itt jelentek meg elsőnek.
Nem hiába olvasta Kármán Bécsben és Pesten a német szentimentális költőket, egyetlen nagyobb munkája a »Fanni hagyományai«, ezeknek az olvasmányoknak a hatása alatt készült. Mikor ez a mű megjelent, a korabeli kritika fanyalogva, szinte ellenségesen fogata, Kármán egyéb kezdeményezéseivel egyetemben. Mi lett volna, ha valaki felkarolja, bíztatja és irányítja a fiatal írót? Röpke életében még többet és még értékesebbet alkotott volna.
A »Fanni hagyományai« körül számos rejtély merült fel. Ez a lélektani regény, mely negyven évvel Jósika fellépése előtt látott napvilágot, főleg keletkezése körül vetett fel tisztázatlan kérdéseket. Egyesek szerint fordítás volt, de az eredetijét nem lehetett megtalálni. Kármán halála után félszázaddal női író munkájának tartották. Talán sohasem tudtuk volna meg a valót, ha nem kerül napfényre Kármánnak Markovics grófnéval folytatott levelezése. A rejtélyt ez sem oldotta meg teljesen. Egy bizonyos, ma sem elhatárolt a regényből az a rész, amely Kármán műve és az, amely a széplelkű, szerencsétlen nő naplójából származott. Toldy Ferenc szerint Fanni »létezett, Kármán szerette, érte szenvedett, miatta meghalt, naplózott, levelezett«.
Nem lehet tagadni, hogy Goethe »Werther«-je nagy hatással volt Kármánra, amikor Fanni alakját megrajzolta. Ez a hatás azonban csak nagy általánosságban mutatható ki. »Fanni hagyományai« teljesen az író egyéni meglátásai alapján készült s értékéből semmit sem von le Goethe »Werther«-jéhez való hasonlatossága. Kármán abban az időben, amikor a »Fanni hagyományai«-it írta, éppoly világfájdalmas hangulatban volt, mint hősnője. Szerelme éppen olyan reménytelennek látszott, mint hősnőjének szerelme. Szerencsére irodalmi tervei felszakították ennek a fájdalmas lelkiállapotnak sötét felhőit. A színjátszótársulatok ügye kezdte foglalkoztatni, alapszabályokat készített, ami látszólag feledtette csalódásait.
Fanni, a »beszély« hősnője, heroikus lélek volt, annak ellenére, hogy reménytelen szerelmét nem tudta elviselni. Halálos ágyán nem panaszkodott, kegyetlen apja és mostohaanyja az utolsó napokban is mosolyogni látták. Elégett a teste a szerelemben, mint a gyertya lángja.
»Óh, mily kevéssel megelégednék én! – sóhajtott Fanni – egy csendes telek, melynek termése mezei asztalomnak szolgálna, egy alacsony házacska, amely engem és őt befedné, elég volna nekem, csak ő vele élhetnék. Minek nekem bőség, aki pazarolni nem tudok: minek fény és cifra, aki mindig futottam.«
Fanninak nem szabad boldognak lenni. Szeretni akar és visszautasítással találkozik. Szükségszerűen jön a búcsú:
»Sűrű, temérdek köd nyomta a földet, a lehelet nehéz volt, mint a fojtogató fájdalom lehelete.«
Mily költői leírás ez. Nem csoda, ha a regény olvasásakor megindultak dédanyáink könnyei, amikor még ők is a szerelem misztériuma előtt állottak.
A kegyetlen apa és mostohaanya házában a reménytelen szerelemmel elgyötört Fanni a töretlen hűséget példázza. A minden poklon át győzelmes szerelmet hirdette, amelyet csak a kérlelhetetlen halál tud megsemmisíteni.
A ma embere, aki érzéseivel felületes síkokra tévedt, döbbenten olvassa Fanni hagyományait. Intő figyelmeztetésnek látja az érzésnek ezt a mélységét, ezt a sírig vonuló kitartást. Ez a szerelem a boldogságban fogant, a boldogtalanság állomásain keresztül az örökkévalóság ismeretlen tájai felé vezetett.
Fanni szép lélek volt. A korabeli költészet jellegzetes nőalakja, akinek érzékenysége csak szentimentalizmusánál volt nagyobb. Amikor Fanni arcképe az »Uránia«-ban megjelent, a szép női fejet ábrázoló kép alá ezeket a szavakat íratta Kármán: »Tsak kevesen esmérték a kik itt maradtak, hogy Ötet sirassák.« Igaz, Kármán ennek a női alaknak az ellentétét is megrajzolta egy divatos, élveteg nő személyében, a »Módi« című szatírájában.
Egy nemzedék élete múlott el a »Fanni hagyományai« és Kármán egyéb írásai felett, amíg megértették és elismerték. Pedig ebben a műben kapta a magyar irodalom az első színes, hangulatos, választékosan ízes magyar stílust. Mikor még Kazinczy is kerékbe töri a magyar nyelvet, Kármán már a legtisztább magyarsággal ír. Ez a stílus a legfinomabb árnyalatokat is kifejezi. Olyan közvetlenséggel, mintha a 18. század végén ez természetes volna.
A »Módi« hősnője drámai jelenetet rendez egy pók miatt, módi szerint sikolt rémületében. Hajának feltornyozását két szobalány végzi, néhány jól irányzott pofon a fizetségük. Öltözését országraszóló tanácskozás előzi meg. Az imádkozó vendéget kikacagja. A kisleányka elesése hidegen hagyja, de az öleb eséséről hosszasan cseveg. Mindezt a bűvös módi szabályai szerint végzi. Idegen országok bolondságát követi, közben hitvesi érzései elpusztulnak s vele pusztul a férj boldogsága is.
Greguss szerint »A nemzet csinosodása« c. remekművet minden magyarnak könyv nélkül kellene tudnia. Itt fedi fel Kármán mindazokat a hibákat, melyek fajtánkat visszavetik a tehetségtelenebb, de kitartóbb nemzetek mögé. Itt írja meg, hogy az irodalomnak jótékony felvilágosítással kell hatni a közönségre és a nemzetre, de a közönségnek is vissza kell hatnia az irodalomra. Ideje, hogy a közönség ne vakon, de ítélettel és belső szükségből fogadja azt, amit az írók nyújtanak. Aki a műveltebb osztály tagjai közé tartozik, az tisztelje a múlt idők hagyományait és ismerje az irodalom történetét.
A »Fanni hagyományai« szentimentális hangja után megdöbbentően reális s tághorizontú esszé »A nemzetek csinosodása«. Szinte érthetetlen, hogy mindkét művet ugyanaz az író alkotta. Kármán nyilván a kor szellemi áramlatainak hatása alatt írta a »Fanni hagyományai«-t. »A nemzet csinosodásá«-t azonban már saját európai szellemiségének szemszögéből írta. Ebben a művében messzire jut Fanni érzelgős világától.
Fanni kertjétől századokat vágtat előre lobogó fáklyával a kezében, mely a nemzet művelődésének útját mutatta. Soha el nem múló kár, hogy ez a fáklya csak rövid ideig világított s nem lett belőle a Kárpátok medencéjét átvilágító hatalmas tűz.
»A nemzet csinosodása« című munkájának éppen olyan nagy a jelentősége, mint Zrínyi Miklós intelmének, amely az elmúlt évszázadok mélységéből is visszacseng a nemzet lelkiismeretébe és figyelmeztet hibáira és feladataira.
Az igazi literátor – mondja Kármán zárószavában – hozza le, mint egy második Prométheusz, az égből a bölcsesség szép világát: az terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágzást, és közboldogságot, az teszi a jobbágyot meggyőződésből való készengedelmű jobbággyá, az uralkodót a szívek uralkodójává, az embert emberré.
*
Kármán forrongó világban élet és nagyvonalú elgondolásai voltak. A »Fanni hagyományai«-val is forradalmár volt? Azzal, hogy a korabeli magyar hölgyeket megríkatta? Nem. Bár azzal, hogy a kor lelkivilágát oly tökéletesen megértette és szolgálta, azzal is igazi írói feladatot teljesített. Valójában a nyelvezetével hatott, amely még ma is úgy zeng, mint egy finommívű vasrács, melyen szagos lilafürtű virág fut a napfény felé. Néha meg olyan, mint a finomszélű csipke, amely hófehéren megfiatalítja az öreg bútorokat.
Greguss szerint többet vesztett a haza Kármán korai elhunytával, mint Kármán szíve, amikor szeretett Fannija lehelte ki lelkét karjaiban.
