Emlékezet

Ön itt van: Kezdőlap

Emlékezet

Sárosi Gyula: A huszár

A huszár név otthon ragadt a huszárra,
Hogy: egy halálának mindig húsz az ára.
A vasas is azért tartja tiszteletben,
Mert hol egy huszár van, húszat lát az egyben.
Ki ha leaprítja már a maga húszát,
Rangosan kipödri szép pörge bajuszát.
Hej! gyöngy is a huszár, ha felül lovára,
De a ló is szebb, ha huszár ül hátára;
Sőt ha paripáját büszkén táncoltatja,
Büszkévé válik még a ló is alatta.
Az idegen népek bámulva hirdetik,
Hogy a magyar huszár lóháton születik,
Ki ha le nem pattan saját jó kedvéből –
Mennykő legyen, a mi kicsapja nyergéből.
Ha vágtat: a villám pironkodva kéri,
Hogy lassabban menjen, mert utol nem éri.
S a szél – midőn lovát jól megsarkantyúzza –
Sírva jár utána – azt hinnéd, hogy nyúzza.

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb, ha mi csínyt tesz,
Összeül és - helybehagyja.

/1877 után/

boruraboru

vitéz Somogyvári Gyula: Lélekszentelés

A szívek és a két karom kitárom
és akik hisznek, azokat megáldom.

Fejét a porból aki felemelte,
töviskoronát ki hittel viselte,

ki Golgotára roskadozva hágott,
de síron túl is föltámadást látott,

ki szenvedett de másokat vigasztalt:
annak neve legyen áldott és magasztalt.

A szívem és a két karom kitárom
és akik hittek, azokat megáldom…

Varró Klára: Üzenet egy tömegsírból

Ünnepre hívó harangok szavával,
Szónoklatokkal, templomi imával,
Hősöknek áldoz ma a nagyvilág.
Az élők virágerdővel borítják
Elesett katonák hősi sírját.
…Az én síromra nem jutott virág.

Hol Gül Babának ezer rózsa termett
És minden jött-ment hitvány idegennek
Télen-nyáron zöldellt a cserfaág,
Horpadt síromon vad csalánok nőnek,
Egy vödör meszet kaptam szemfedőnek,
Az én síromra nem jutott virág.

Véres fejjel, fakó kísértet arccal,
Elnyűtt zubbonyban, sáros rossz bakancsban
Ha megjelennék egyszer köztetek
– éjféli órán hazajáró lélek –
Kiről nincs szobor és nincs hősi ének
Hányan mernétek nyújtani kezet?

Illyés Gyula: Buda 1945. január

Hajlongva jönnek hegyi házamig
a katonák,
van ki letérdel, négykézláb kúszik
a havon át.
Lent ködlő, ősz tengerré válva föl
Pest, a világ,
mögülem bomba és akna fütyül:
a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált.

És így a jó. Lépek föl és alá
a balkonon.
Bizton vagyok. Körültem a halál
az oltalom.
Bujdostam s íme várrá vált a házam,
mióta rom.
Kopók, gondolom, most gyertek utánam,
mióta golyó kopog kapumon.

Fónay Jenő: Siralomház

„Atyám! Neked ajánlom
– ha van – lelkemet!”

Négyen kaptak el
Vittek
Végig a Kálvárián…
Aztán letettek.

*

Isten földi oltárának legszélén
valahol a lepellel eltakart szavak
kicsorbult peremén
ahol már nincs utolsó vacsora
kiszáradt torokkal merengek magamban

Ahogy Krisztus tette az utolsó este
a körötte szunnyadó sok-sok tanítványon
Utoljára még végignézek az alvó világon

Kikapcsolt aggyal… jó Édesanyám
mert nem merek Rátok gondolni!

Nagy László: Varjú-koszorú

Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt.

Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.

Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.

Tollas Tibor: Ítélet előtt

Rólad álmodom éjszakánként
s még ébren is hallom
lépteidnek furcsa ritmusú dobogását,
akárcsak azon a februári hajnalon
a halálosok ötperces különsétáján,
amin magányosan, rossz mankóddal bicegve,
begörbedt háttal jártad a kört…

Fölötted a fagyos lila ég
s a kispesti gyárak fojtogató füstkarikái,
körötted némán, száz kiszúrt szemével
a Gyűjtőfogház szögletes fala,
alattad a kitaposott, számozatlan óralapnyi
szürkésfekete föld,
s te a holnap bicegő mutatójaként
a ránkmért időt ketyeged nekünk.

Czóbel Minka: Száz szál gyertyát!

Esik eső sűrű cseppje, sötét felhők alatt,
Szomorúan verdesi a ragyás csárda falat.
Tört ablakon süvít a szél, benn egy csonka lámpa,
Meg-meg inog hosszú drótján, füstös már a lángja.

Vendég ide, hogy is jönne, ily cudar időbe',
A vén csaplárné is alszik, ott a kármentőbe'.
Hej! mert olyan jómadarak, most már nem is járnak,
Mind elpusztult, régen vége a betyárvilágnak.

Ámde mégis ajtó nyílik, lassan belép rajta
Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta.
A csaplárné meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja:
Száz szál gyertyát, száz itce bort ide az asztalra!
A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja:
Kocsmárosné! Száz szál gyertyát,
Száz itce bort ide az asztalra!

Csokonai Vitéz Mihály: Az éj és a csillagok

Éltemnek fényes hórizonja
    Dűlt borzadó setétességre,
A búk mord éje gyászba vonja,
    Több víg napom nem száll az égre.
        Két szép szemecskék engemet
        Megvígasztalhatnak magok:
        Űzzétek el hát éjemet
        Ti, két halandó csillagok!

csokonaivm

Puszta Sándor: Szent Sebestyén

Megálltam. Immár nem lépek, szent nyomodat követve.
Mint szálfa állok. Egyenes, vad cédrushoz kötözve.

Ne vesd meg, hű szolgád, Szemérmes. Hogy ily esztelen
Előtted lángol. Vérében parázslón. Teljes meztelen.

Kifosztva ujjongok. Ujjongok, Előtted, ruhátlan.
De hulló véremből csurranó, tűzpiros ruhám van!

Zizegő nyilakkal szegezel vérző Tenyeredbe.
Sebestyén zörget, ó Irgalom, ajtódon. Ereszd be!

Vajda János: A végrendelet

A főuri kör diszépületén
Zászló bejelent nagy gyászt feketén:
Hogy sírhat a nemzet, mert ime holt,
Ki köztük a jobbak egyike volt.

A nagy ur után se kicsi, se nagy.
Vajh ennyi vagyont ugyan kire hagy?
Bizonnyal urává teszi e hont,
Hiszen ő a jobbak egyike volt.

Előveszik a végrendeletét.
Szabályszerü az, rá ütve pecsét.
Sugallta nyugodt órán hideg ész,
Tanuk előtt. Csak két sor az egész.

Forgatja a jegyző a levelet.
Nem volna egyéb? az nem lehet!
Fürkészi papirját ablakon át.
De többet ugyan nagyitón se lát.

Viz Zoltán: Don Bosco titka

Honnan meríté hős erényét
A nagy szent, nagy gyermek-barát?
A szent Szívből vevé tüzét ő,
Szerelme fénylő sugarát.

Jézusnak áldott, szent Szívében
Minden jó dús forrása van
S ki onnan tud buzgón merítni,
Tud boldogítni boldogan.

S a gazdag kincsből adva
Magának is csak több leszen;
Innen csodás sok alkotása
Bosco művének idelenn

Most onnan nézi menny-honából,
Nyugodva a szent Szív felett.
Nagy, szent szerelme mennyi jónak,
Áldásnak dús forrása lett.

Akarsz sok jót itt végbevinni?
A szent Szívből merítsd tüzed.
Mint Bosco, célod és jutalmad
Te is majd bizton megleled.

Weöres Sándor: Zsoltár részletek Szenczi Molnár Albert versformáiban

A 37. zsoltárból

Ne boszonkodjál az hitetlenekre,
S ne irigykedjél a gonosztevőkre:

Mint sarjú hirtelen kivágattatnak,
És mint a zöldellő fű elszáradnak.

Bízzál az Úrban és jót cselekedjél,
Lakozz e földön s az hit által éljél.

A 39. zsoltárból

Elvégezém én szívemben,
        Megőrizem utamat,
Ne vétkeznék én nyelvemben,
        Zabolázván ajkamat,
                Amíg az hitetlen
                Jár kél én előttem.

Megnémulék veszteglésben,
        A jót is elhallgatám,
Mikor az én betegségem
        Nevekednék én reám.
                  Mégis gerjedezve
                  Szólalok elvégre…

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

/T. S. Eliot emlékének/

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! --
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja -- bánjam-e? -- már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,

Bartos Róza levele – Vajda Jánosnak

bartosroza

[1880]
Nagy ember, édes költőm!

Miután ott voltam, nem volt maradásom otthon, kellett, hogy egyedül legyek. A bácsimhoz utaztam vidékre. DE felejteni nem tudom, most már nem lehet. Érzem, hogy otthon nem maradhatok. Valahova el kell mennem.
A sírig imádó, kezét csókoló
Róza

A gyufa elterjedése előtt használt tűzcsiholó eszközök és ezzel összefüggő nyelvemlékeink az 1900-as évek elejéig

Az Udvarhely megyei Siklódon így készül a tapló: a jól fejlett taplógombát fejszével leütik, porhanyós belit kitisztítják, s otthon száradni teszik. Ha teljesen kiszáradt, bottal puhára verik, azután főzik. Cserépfazékba egy lapát hammut tesznek, erre egy sor nagyobb darabra tördelt taplót; megint hamut, megint taplót több rétegben; erre annyi vizet töltenek, amennyit magába vesz, s azon felül is, hogy a színe víz legyen. Tűzhöz teszik s addig főzik, ammíg jó féforrott. Némelyek sokáig főzik, de tapasztalat szerint ez nem jó, mert annyi hamuzsírt vesz magába, hogy nedves időben megereszkëdik. Ha kihűlt, a taplót kiszedik, megszárítják, fejszefokkal puhára verik; ettől a hamu is kiszáll belőle. – A taplóhoz való kovát boltban vették, amíg kapható volt, az acélt inkább a kováccsal csináltatták. Ma a székelyek közt – a gyufán kívül, amely állami monopólium – minden gyújtószerszám tilos. De azért az acél-kova-tapló még él s acélok is készülnek. Az itt bemutatott két acél egyikét cigánykovács, másikát a helybeli zsidókovács csinálta 1931-ben. – Megemlítjük, hogy azelőtt egy emberöltővel a 12-14 éves gyerekek lájbizsebében is benne volt a tűzi szerszám, mert szinte mindenik pipázott, mint ahogy a faluba is járt, tudniillik a hasonló korú leányokhoz.

Bálint Sándor: Liturgia és néphagyomány

A magyar népkultúra jellegét, összetételét nagy vonásokban már ismerjük. Alaprétege nyilvánvalóan még pogánykori hagyaték: keleti nomád kultúrák magyar fejleménye. A pogány magyarság vallását a lélekhit, animizmus jellemezte, amely a vallásfejlődésnek már magasabb fokát képviselte és így bizonyos értelemben képessé, fogékonnyá tette a kereszténység befogadására is. Maga a románkori kereszténység a népvándorlás népeinek megtérítésével a türelemnek, mértéktartásnak, megértésnek olyan bölcs készségére tett szert, hogy a magyarságot aránylag könnyen meg tudta nyerni Jézusnak.

Amikor Szent István népe 1000 táján megkeresztelkedett, az Egyház liturgiarendszere már meglehetősen kialakult, ennélfogva nagyjából a már meglévő kultikus keretekbe illeszkedtünk bele. A keresztvízzel a magyarság belépett az európai keresztény közösség életébe, a középkor szakrális világába, liturgikus kultúrájába is. A fiatal magyar kereszténységre a clunyi reform nyomán újjászülető bencés kultúra volt legmaradandóbb hatással. A középkori magyar liturgiának legértékesebb emléke, a Pray-kódex és a nemrégen fölfedezett Szelepchényi-kódex francia bencés ihletést árul el, tehát a legrégibb és legjelentősebb liturgikus szálak Franciaországhoz fűznek bennünket. Bár a koraközépkori magyar liturgia édes gyermeke a francia bencés liturgiának, nem hiányoznak az autochton magyar liturgikus kezdeményezések sem.

Palotay Gertrúd: Palóc olajütő

palóc olajutő A Palócságban olajat tökmagból vagy kendermagból „sotúlnak”. A tökmagot a kemence tetején héjában megszárítják, azután famozsárban megtörik. Egy-egy háznál oly nagy mennyiségű tökmag gyűlik össze, hogy 6-8 mozsarat kölcsönkérnek s ennyiben törnek egyszerre. Az így kapott tökmaglisztet az asszonyok a „sotú”-ba viszik (azaz az olajfűtőhöz), itt egy teknőben vízzel „meghántják”, kézzel „összegomolygatják”, majd „szétdörzsölik”. Ez a pép a „töklángja”, melyet „rézkatlanba” (vörösréz bográcsba) öntenek s ezt ráhelyezik a külön e célra készült „pörzsölőkemencé”-re. Ez a köralakú, elül tüzelőnyílással ellátott, kb. félméter magas sárfal, melyből a füst hátul kürtőn távozik. Felül nyitott, s erre a nyílásra illesztik a „katlan”-t. Alatta tüzet raknak s a sotú tulajdonosa pirítja, folyton kavargatva a pépet. Ez nagy figyelmet és hozzáértést igénylő művelet, főleg annak megítélése miatt, hogy mikor pirult meg eléggé a pép. Ha megpirult, még forrón vászonzacskóba öntik és belehelyezik a sotú préselőüregébe. Alája azonban előbb két kötéldarabot helyeznek, keresztben, s négy kinyúló végénél fogva húzzák majd ki réselés után a zacskót.

Tömörkény István: János mint szerencsés nyerő

S. szegedi honvédkapitánynak meg van az a szerencsés tulajdonsága, hogy delejes nézéssel, kézcsukló fogással s egyéb spiritiszta praktikával médiummá tudja tenni bármelyik honpolgártársunkat. A delejezett aztán képes mindenféle lehetetlen dolgok véghezvitelére: öt kártya közül kihúzza a hatodikat; megmondja, hogy mikor lesz végig aszfaltozva a Kárász utca; hány pipa dohányt szívott ki már Beck Pista; miért nincs az ember lábszárcsontja hátul, s nem elöl, amikor szükségképp nem üthetné bele az asztallábba, s végezetül mond teljes bizonyos lutriszámokat, amelyekkel rengeteg vagyonokat lehet nyerni.

Csütörtökön este éppen ilyen delejes előadás folyt egyik belvárosi vendéglő törzsasztalánál, s a bájos médium csalhatatlan lutriszámokkal örvendeztette meg a hallgatóságot.

Az volt a kérdés, hogy melyik számok nyernek a legközelebbi temesvári húzáson.

Adonyi Nagy Mária: Karácsony

*
* *

karfacser Hó nélkül jászoltalanul
feketével fényesedve
nem tudok se jót se rosszat
ki ma este eljöhetne

Lila ég a szemem körül
sáros hold a talpam alatt
Már hányadszor született meg
ugyanazon pásztoroknak?

Nevetésbe fúl a kántálás
de jámboran harangoznak
Ki gondol itt nagypéntekre?
Savanyított káposztaszag:

Karácsony

Agyagfalvi Hegyi István: A trianoni karácsonyfa

Fiacskám, tudom, megcsalódtál:
azt hitted, nagyobb lesz a fád!
Tetőig érő, fényben égő,
amilyenről már oly sokat mesélt
a te apád…

Tudom, azt hitted: lesz hintalovad
és lesz várad és sok-sok katonád!
És körvasutad, hogy utazzanak
zöld fák között, zörgő pléh-hidakon
s alagutakon át…

Apádnak volt, – neked már nincs, fiam!
Látod, látod: ez itt a Trianon!
Neked az angyal ruhát hoz s cipőt,
neked már nem jut játékos öröm,
szegény kis magyarom!

Lendvai István: Könyörgés Betlehembe

Én Jézusom, fehérruhás kis Jézusom,
Te minden gyermeké vagy, én tudom,
s a Te boldogságos éjszakádon
öröm daloljon e kerek világon,
de légy ma részrehajló, légy egy kicsinyt
pártoskodó is – az égi csinyt
Atyád majd megbocsátja Teneked –
szeresd legjobban a magyar gyereket.

Ládd, Jézusom, oly gyermek e nép!
Az apja is mind, dalolva lép
eke nyomába vagy éji sírba,
s tékozlóan, sebgyötörten, sírva
oly tiszta, oly bolond és fehér,
bánata bizony szebb angyalt megér,
szebb angyalt, ezüstebb csengetyűt
s képeskönyvbe is aranyabb betűt.

Nadányi Zoltán: Betlehemesek

Már várjuk őket, ahogy besötétül.
Karácson el nem múlhatik enélkül.

És kezdik is már gyenge cérnahanggal,
fújják, fújják az ablakunk alatt
a betlehemes dalt: „Mennyből az angyal…”
Megostromolják a vén házfalat.

Látatlanul is rájukismerek:
ez Vince, a kis tehenészgyerek,
az meg Virág, az a vékonyka szoprán,
a szomszédék kislánya, libapásztor,
az a rekedt hang, az meg a kis Orbán,
almalopáson kaptuk rajta párszor.

Rónay György: Betlehem

felsőgallai betlehem Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.

A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.

József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták.

Sértő Kálmán: Az én karácsonyom

Kék fényű, halk téli estében
Az angyalkincstár pénze hull,
Vállon vereget a puha hó,
A két szemem könnybe borul.
Karácsony van, úgy veszem észre,
Túl fényesek az ablakok,
Míg én a bankok árnyékában
Fillértelenül ballagok.

Az én karácsonyfám ott fent van
Messze a szélverte hegyen,
Hol keserű jégcsapcukraim
Zörrennek össze estelen.
Nékem árvának a Természet
Díszített ma ünnepi fát,
Szívemben nagy bánat ver fészket,
Amint járom az éjszakát.

Gabányi Árpád: Aba Sámuel

Jöszte én nemzetem, leventék, vitézek,
Mindnyájan, akiket jó magyarnak nézek,
S valamint a gyermek, kiből férfiú lett,
S bánja, mit a gondos szülő ellen vétett,
Nagy sor évek után sírját fölkeresve,
Bocsánatot kér a rögtől térdre esve, –
Te úr te paraszt, földünk műves népe,
Vándoroljunk a Múlt nagy cinteremjébe.

Egy beomlott sírhoz vezetlek titeket;
Gyöp sem veri hantját, fejfáját sem leled,
Hírét is megvette a hazugság szája,
S ezredéves balhit nehezedik rája.
Pedig fölkent ura volt ám a magyarnak,
Kit az elátkozott göröngyök takarnak,
Királya a szegény, leigázott népnek,
Melyet, mint farkasok marcangolva téptek
Jövevény bitangok, tolvaj álbarátok,
Kiknek emléke is reám örök átok.
A szűkölködőnek alamizsnát osztott,
Keblére ölelte a derék parasztot;
Darócban is látta az ő embertársát
S a szívben kereste az Isten képmását.
Apául tisztelték ifjak és vének,
Apa volt, igazi apja nemzetének.

Karg Magnus plébános, honvédhuszár őrnagy

lotz Született Torontál vármegyében, a Török-Kanizsán 1812-ben. Gimnáziumi tanulmányait Szegeden, a teológiait Temesvárott végezte, és 1836-ban Lonnovics püspök áldozópappá szentelte. 1842-ben az utolsó oránai perjel szárcsai plébánosnak kinevezte. E szerény plébánián találta őt a szabadságharc küzdelme. A szívvel- lélekkel hazájáért lángoló plébános örömmel sietett a megtámadott haza és a szabadság védelmére, miért is önként a „Lehel huszárok” köze lépett s az egész szabadságharcot végig küzdötte. Hogy mint katona is becsülettel és vitézül megállta helyét, fényesen igazolja az, hogy őrnagyi rangra emeltetett. Görgey rút árulása és szégyenletes kapitulációja után őt is elfogták. Temesvárott a kazamatákba zárták, de Csávossy Ignácz földbirtokos és Srott. József utolsó oránai [vranai] perjel közbenjárására kiszabadult s ismét elnyerte előbbi plébániáját, ahol ismeretlen időpontban meg is halt.