A Fekete Bojtár emlékére
Ültünk a konyhában ketten
Öregmama, meg én.
Ki hat évemmel már pereltem
A bűnnel az Olajfák Hegyén;
Halk életének hullámait néztem
hetedik bőrét koptató kezén.
Fájdalmas gyöngyeiből olvasott,
Míg bírtam a friss tejet
Mi nagyanyám parányi gondja volt –,
Ám mire hajlékony este lett;
Hét imától gazdagultan
Kereste nyomban a kedvemet.
Tajtékzó vízesés
zuhog a mélybe,
a sziklán sistereg:
alkonyi fénybe
szivárványt szitál.
Egymagában áll,
naputat nézve…
Hirtelen felriad:
most elhúz felette
egy angyal-csapat.
– Máriavölgy –
Mindjárt az elején megmondjuk, hogy Máriavölgyben még nem voltunk. A politikai körülmények folyton megakadályoztak bennünket, hogy történelmi hazánknak talán legnagyobb hatású kegyhelyére eljussunk. De talán ez a lelki zarándokút sem lesz egészen hiábavaló.
Aligha van búcsújáróhelyünk, amely a magyar történelem és a magyar népiség katolikus élményeit hívebben fejezné ki, mint Máriavölgy. A kultusz még az Árpádkor szakrális világában gyökerezik. Mária a kor hierarchikus szellemének megfelelően elsősorban a mennyei udvar királynéja, akit a román stílus plasztikus formakészsége szoboralakban örökít meg. Eddigi ismereteink szerint egyedül Máriavölgy kegyszobra ered ebből a stíluskorszakból.
Csáky Lászlóról tudjuk, hogy a szentgotthárdi, véglesi, lévai, tatai és a pápai főkapitányságot viselte. Komárom és Zólyom megyéknek főispánja is volt. Egyik fiának III. Ferdinánd király volt a keresztapja. Mivel bátyjával, Istvánnal együtt Erdélyből szakadt hozzánk, a király mindétig azon volt, hogy jóindulattal és bőkezűséggel lekösse őt. Csáky Lászlónak tehát nem volt nehéz dolog uradalmakat szereznie. S szerzett is annyit, hogy sok földjét még vetésre sem szántathatta; temérdek szalmáját föl sem használhatta. Sok elegybelegy ember tehát az ős szalmáját hordta. S Csáky uramnak eszébe sem jutott üldözőbe venni azokat, akik az ő szalmája mellé ereszkedtek.
Nem ritka jelenség a rég elmúlt időben, hogy valakinek egy-egy jó mondása szállóigévé lévén, a nevét is jó emlékezetben tartotta. Csáky Lászlónak is voltak efféle tőrőlmetszett magyar mondásai. Sőt róla is támadtak ilyenek. Melyik magyar nem ismeri például ezt a mondást: Nem Csáky szalmája ez.
Oly fénylő a pillantásod,
mint égen a csillagok.
Felém nevet kedves arcod,
ha megjöttem, itt vagyok.
Úgy ölel át féltő karod,
mint dombok a völgyeket,
melengető, kósza szellő
a májusi zöld gyepet.
Kacagásod oly gyöngyöző,
mint erdőn a kispatak,
amikor a lombok közül
csörgedezve kiszalad.
Senki Földjén
Ritmusa van a krumpliföldnek!
Sormetszetei fehér zsákok.
Hazajöttem! Itthon is jött-ment:
Senki Földjén örök Napszámos!
Nincs életed, Édesanyám, nincs.
Már jegenyésedik magányod.
Égig növekszel hajladozva.
Rádfehérednek mint a zsákok.
Máskor mindenki reá vigyáz csak
s ilyenkor – mégis ő a legbátrabb.
Tanácsol, buzdít: – Hogy nincs baj semmi
s nem szabad mindjárt úgy megijedni!
De azért loppal – senkise látja –
kijár zokogni a másik szobába.
Két gyönge térde, szinte leroskad
s hősködve hordja súlyát a sorsnak.
Kezét tördeli s úgy esdi, várja:
gyógyuljon meg már csöpp unokája! –
1924
Szögre akasztották a becsületet. Vége.
Most időlegesen vége. Érezhetetlen.
Hölgyeim és uraim, tisztelt publikum!
Elvették, eltűnt a polcokról az unikum,
az öröm, a hit. Csak rút arcú adat van.
Se munka, se kenyér! S hazug az akarat.
Áltörvény nótáját húzza a hatalom,
s járom nyakunkon az etika-hurok.
Akasszatok engem is fel! Hamar halál sorsot!
Ne lássa utódom, agóniám! Roncsember harangom!
Akasszatok engem is fel! Vesztett hitű sorsom:
Becsülettel lógni a bitófán, nem tartozni hazugokhoz.
«Fel, nemes bán, hősök sarjadéka!
Mikre vársz még, mik történjenek?
Lecsapott már, gyújtott is a villám,
Károdat nincs, aki mérje meg.
Fel, nemes bán, véres nagy munkára,
Csordultig telt a bűn pohára!
Megfogadtad a király parancsát,
El- s bejártad a bomló hazát;
Csillapítál nemesek haragján,
Megkönnyítéd a paraszt baját:
Szép hazádhoz gondjaid ragadnak…
Csak magadra gondja nincs magadnak!
/Részletek/
Néma borongással megy az őskor lelke fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékül oszlopot ércből;
Oszlop vagy magad, oh diadalmak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szüle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, míg emberek élnek,
És harcos apák hírének ellen tanúja.
Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,
Az meg nem rendült, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a társas egyesség
Napjaiban temetője lőn ellenségi hadának.
Kettéhasadt Erdély, mint a szívem.
Egyik felől maradt apám s anyám,
egy élő meg egy holt.
Másik felől maradt egy sírhalom…
Mit írsz fel még, Történelem
Erdély rettentő sorslapján?…
Másfélezer óta megértünk sok csodát.
Pipáltunk mi már török-tatárt.
Láttunk kun vihart s besenyő-fölleget.
Martinuzzi s Basta korát is kibírtuk.
Most túl maradt egy élő meg egy holt.
Az Olton átlátszik a sírkereszt fája.
Mintha apám s anyám kitárt karja volna.
Uram! Csordultig van már a szívem
Könnyet fakasztó magyar büszkeséggel;
Ne tett próbára vergődésiben,
E büszke gyászból mennyit bírna még el;
Uram! Tudod, hogy bús magyar vagyok,
Örömre szívem mindig félve dobban,
Ha most ily fényben megkápráztatod,
Nem sír-e majd föl késő fájdalomban?
Csodák robognak a világon át
Balatonpartul, Duna-Tisza-tájrul:
Magyarok, hősök, harcos katonák
Vígan dalolnak szomorú halálrul;
Borongó égrül szárnyas angyalok
Felhők párnáin könyökölve nézik:
Katonák, hősök harcos magyarok
Hogy a halált is mily széppé igézik!
Jégtrónján aludt a Tűzisten.
Szeme mind hűsebben szikrázott
és lassan mindent elfelejtett,
aki kapált és aki szántott;
aki nyomorult fázós hitét
csillagok fényén melengette
s most Szervác, Pongrác és Bonifác
tömjénes nevét emlegette.
A hullám, mely még tegnap tavaszt
zengett – táncolt egy délibábost…
és már láttuk is, hogyan nyomul
utána a hideg halálos.
Jól esik itt a rom között
ülnöm mégis, az otthonomban.
Nap süt, odaát tál csönög,
mert csak a ház fele van romban.
De én ezt választom, a félig
nyílt falú-tetejű szobát.
A kerti hármas sír se rémít,
én ástam nektek katonák.
Összedobált székek és képek
földre hányt könyvek, bútorok –
Le-letörlöm a törmeléket
egy hű asztalról, így írok,
ládán ülve itt írok és itt
olvasok, innen hallgatom
a madarak csevetelésit
s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság)
egy ország rom-csúcsán ülök.
De enged már a szomorúság –
A keservek, bajok, dühök
föl-fölmordulnak tajték-túrva –
Ülök a tenger mult felett
s énekelni szeretnék újra,
mint a madarak s gyerekek!
Gyönyörűséges, bűbájos jövendőbelim, ennivaló kis feleségem!
Semmi baj, csak azért írok néhány sort, mivel ma és holnap nem látom. De sokat meg azért nem írok, mert irtózatos rossz írásom voltaképp olvashatatlan, s nem akarom szép szemeit annak találgatásával sokáig gyötörni.
Tegnap önmagát múlta fölül kedvességben, szeretetreméltóságban.
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés, boldog vagyok, s holnaputánig, míg újra látni fogom, tegnapi szeretetreméltósága emlékeiből táplálkozom. Nincs boldogítóbb óhajtásom, mint örömét okozni, s boldogságomat tetézi az a tapasztalás, hogy az Ön angyali jó gyermeki szíve mily csekélységekben is tud gyönyörködni!
– Buzgó –
A Rozsnyó közelében, Várhosszúrét falu határában csörgedező Buzgó egyike a legfiatalabb búcsújáróhelyeinknek, de népe még a középkor elragadtatott világát őrizgeti szívében. A környék hegyei és erdőségei mindenfelé kegyhelyeket és legendákat rejtegetnek. Nem csoda, ha ez a gyepűőrző magyarság annyira tele van az élet monasztikus révületével, a csodának valami különös természetességével.
A tájkép megragadó: fölemel és lesújt egyszerre. Az emberi sors mennyei szimbólumokkal telik meg tőle és megáldja a mindennapi élet tisztes keménységét. A természet fönségében és az ember alázatos szegénységében Názáret levegőjét érezzük.
Az olvasó ne gondolja, hogy valami regényes szöktetésről esik itt szó. A hódoltság korában nálunk a marhaszöktetés is sűrűn járta, s erről akarok egyet s mást elmondani. Mi is volt hát az a marhaszöktetés? Tudott dolog, hogy a magyar, a német és a török minden (eladásra) kihajtott marha után harmincadot szedett. Ez a vám vagy adó súlyos adó volt a tőzsérekre (vagyis a marhakereskedőkre). Pedig a harmincadon kívül még fűpénzt, úsztatópénzt, hidast, kormánypénzt, kövezetvámot, álláspénzt, vásárdíjat, handgraf-illetéket, cédulapénzt, unterkeufel-pénzt, libere-vendát, libere-vádát stb. is kellett fizetni. Bizony, bizony, a Szent Iván éneke sem volt hosszabb annál a lajstromnál, amit a tőzsérnek különféle címen fizetnie kellett, amíg marháival szerencsésen külföldre ért. Aztán minden harmincadhivatalnál és vámnál meg kellett állnia s a császár zászlója alatt a harmincadost szalutálnia. Ez az ember azután alaposan megvizsgálta, rendben van-e a tőzsér „regiá”-ja s egyéb írása?
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte vágni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.
Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul
Van kötve koronád, holdból és szép napbul;
Te, ki szűz anya vagy, és szülted uradat,
Az ki örökkén volt, s imádott fiadat
Úgy mint Istenedet és nagy monarchádat:
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.
Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
A püspök-vértanúk emlékére
Húsvét vasárnap, ahogy a pitymallat szokott
az örökvilágosság rőt hétköznapjain,
Jézus is tette szent dolgát és feltámadott,
de a nélküle-világ, sebei karmazsin
udvarán új kivégzésre készülődik már;
a trianon-trancsírt tűrt hon a szörnyű birok
végóráiban a barbár győztesekre vár,
egylényegűvé lesz a gyilkos és a gyilok.
Két tarkólövés közt a szünet jótetté fokozott.
Húsvét ünnepén benyomultak Győrbe az oroszok.
Öldökléstől, szabadharácstól nyűtt-részeg
katonák, szegény, szerelemínséggel megvert,
a nagy háború-egészben esendő részek,
kik létáldozni kaptak dögcédula-kegyszert,
a templomhoz rontanak (asszonynép remeg benn),
zsigerük emlékszik, mi a lányhús színjava,
szájukból árad halálparfümmé erjedten
a benyakalt, vodkapótló kölnivíz szaga.
Két tarkólövés közt a szünet jótetté fokozott.
Húsvét ünnepén benyomultak Győrbe az oroszok.
Forget not the field…
Moore után, Arany, Petőfi, Vörösmarty nyomán
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad –
érted is hulltak el ők:
terül az bárhol a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
Míg nem feleded:
Nem nyuszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.
1981
/1945 legelején nyolcszáz észak-magyarországi nőt vittek el szovjet szénbányákba/
Jöttek tankos jó táncosok,
vőfély nem volt se hold, se nap.
Könnyű Katát táncba vinni,
lányokat megkeringetni:
szédül, ha forog, a madár,
ki elröpült, sírja az ég,
ki nem futott, mély kútba lép.
Jöttek golyóvert táncosok:
szédül, ha forog, a madár.
Nyolcszáz asszony, friss a lagzi,
vőfély nem volt, s hold, se nap.
Verejtéket, vért daloltak,
dobogott a messzeségből,
mint vert szív, a táncok földje.
Ruhája tépett, a téboly van szemében,
Otthona szétdúlt s üldözött, mint a vad,
Testét puskatus zúzta, folyik a vére.
Keblében a szív majdnem széjjel szakad.
Elvesztett mindent, amit adott az élet,
Ki úr volt, most az koldusként ténfereg,
Huszonkét év kínja nála nem ért véget.
Komoran néznek az erdélyi hegyek.
Feledne mindent, csak szeretetre vágyna,
Mit bánja életét, hogy üszök lett a háza,
Csak a magyarnál jó szót koldulni ne kellene.
Többet beszél a könnye vádló szavánál
Reszket az oláh az öreg Hargitánál
Mert lángpallossal áll őrt Erdély szelleme.
Égbenyúló, büszke árboc, mint a szálfa áll,
Azt hirdeti: hogy nem győzhet rajtunk a halál!
Háromszínű lobogója félárbocon még,
De a magyar sasszemekben a hit lángja ég…
1834. január, Párizs
Tegnap nem láthattam, és ma sem láthatom. Ma, amikor mindenkinek jó dolga van, és minden ember bonbont eszik, én köhögök és árpateát iszom. Miféle előjel ez az 1834-es évre? Írjon nekem mégis, bár egy sort, csak ön jelenti nekem az életet az egész világon. Kétségbe vagyok esve, hogy nem láthatom, kérem, írjon nekem. Meséljen nekem valamit a tegnapról, és a mai éjszakáról. Hogy viseli a haját? Köhögött? Táncolt? Ezt mind mesélje el nekem.
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy gyökere van, és hogy lombja van,
vagyis: olyan, akár a többi fa,
nincs senkinek miért csodálnia.
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy gyökerének ezer ujja van,
s az ezer ujj ezerfelé szaladt,
s jól megkapaszkodott a föld alatt.
Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy lombjának ezernyi gallya van,
s ezernyi gallyon százezer levél,
s a százezer levél mind zúg, beszél.
Időzítetten, hova Hentzi rakta,
felrobbant száz év késéssel az akna;
a híd ledőlt –
S ahogyan akkor akarták, a vízbe
a büszke ívvel a nemzet gerince
az is betört – –
1945
/Jegyzet: A 48-as szabadságharc idején Hentzi osztrák tábornok Budáról lövette Pestet és fel akarta robbantani a Lánchidat. Ez nem sikerült, de a nemzet gerince mégis betört: a budai várban emlékművet állítottak Hentzinek…/
György vitéznek sok gyötrelmét
énekeljük győzedelmét.
Ment mennybe szépen,
elevenen-épen.
Meghasogatták éles késsel,
kísérgették kísértéssel.
Állotta szépen,
elevenen-épen.
Buzgó víz mélyébe dobták,
fejét víz alá nyomkodták.
Kibukkant szépen,
elevenen-épen.
Kimért ösvényeken halad a tágabb
mezők felé, egy pillanatra sem
eresztve el a hármas horgony-ágat,
mit támaszul a tér nyújt csöndesen.
Elandalog a dolgok hű arányán,
lovak szügyén és szárnyaló zenén,
míg erejét a mérték gyeplőszárán
viszi a győzelemre könnyedén.
Hol a valóság több már, mint a játék,
mosolyát az ég sem tagadja meg.
A húsba vág s a hamvas bőr alá lép,
hogy megpezsdül a hallgatag ideg.
Azt hiszi tán, hogy minden csak kísérlet?
Merész lépés a teljesség felé?
Pedig megfogta máris az egészet,
mely végső fokon csak az Istené.
– Búcsúszentlászló –
Aligha tartozik valami a magyar katolikus tájhoz szervesebben, mint egy-egy franciskánus település. Nem kell bizonyítgatnunk, mit jelent a palóc népléleknek a gyöngyösi, a jásznak a berényi, az alföldinek a szegedi, a székelynek a csíksomlyói ferences kolostor. Göcsej és Búcsúszentlászló között is már évszázadok óta ilyen meghitt a kapcsolat. A franciskánus szellem az Egyház klasszikus keretei között tudvalevőleg a lélek természetes bensőségét képviseli. Az anyanyelv kultusza, a szülőföld szeretete Assisiből hódítja meg a világot és tanítja meg a magyarságot különösen a török időkben a helytállás magatudatlan hősiességére, az édes haza földjéhez és hagyományaihoz való természetes, hallgatag ragaszkodásra.
A török világban újságjaink ugyan nem voltak, de az emberek azért minden újság után kapva kaptak. Hajszolták, hintegették a híreket. A kíváncsiság ösztökélte valamennyiüket s ki hogyan tudott, úgy szerzett híreket. Aztán menten tovább adta azokat. Nem hiába mondogatták, hogy szárnyon jár a hír, bizony eljutott az oda is, ahová a dúvad nem talál, a keselyű szeme nem lát. Jó iramú lovakon száguldva vitték a leveleket s a levelek kézről-kézre jártak; a bennök lévő hírek szájról szájra szálltak. Aki e kor roppant levelezését lapozgatja, majd minden levélben olvashatja, hogy híreket kérnek s hírekkel szolgálnak. Mondanunk sem kell, hogy a leveleken kívül akadtak még hírhordózók is, akinek mesterségük volt a hírek hintegetése. Róluk szól e régi magyar mondás: sok temondádot forgatnak az emberek. Róluk mondogatták azt is, hogy a hazugok regimentjében magas tiszt illeti őket. Mert hát nagyon is értették, mint kell a szót imide-amoda csigázniok, hogy mindenkinek a fülét megviszkettesse.
