Volly István: Balatonszárszói pünkösdi parádé

Fehér réklit és piros, vagy rózsaszínű szoknyát viselnek. Mindegyik leány egy-egy zöldágat díszít fel szalagokkal. Az ág méteres is lehet (fűzfa, nyárfa, májusfa). Ki-ki feltartja a jobb kezével, a ballal pedig a mellette álló leány zöldágas kezét fogja. Két sorba sorakoznak az úton keresztbe. A kicsik elől, a nagyobbak valamivel hátrább. Az első énekre („Ma vagyon”) a nagyok sora – arcvonalba lépve – előrebújik a kicsik karjai alatt. Pár lépést haladnak és megállnak. Most a kicsik csapata bújik előre s szinte pár méterrel halad előre s megáll. És így tovább, sétálva bújnak s megállnak, míg a hét vers tart. („Ma vagyon”-tól az „ocsu”-ig!). Aztán tetszés szerint ismétlik a 7 verset, vagy pillanatra szétrebbennek, s újra összeállva, kezdik a második dalt.

Thaly Kálmán: Bezerédi nótája

Sárvár alatt sűrű berek a Csere:
Leskelődő labancokkal van tele,
Sűrű berek, még sincs annyi levele –
Mint amennyi lompos labanc bújt bele.

Héja madár le-lecsap a fölyőbül…
Lovas labanc ki-kicsap az erdőbül…
Kurucot lát, hertelenül megpördül,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.

Kurucokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
S csujtárját német vérrel festeti,
Tíz-húsz rác, ha reágyün, csak neveti…

Bezerédi táncoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fúvatja az trombitát,
Meg is indul, odacsap, meg hátat ád.

Andrejkovics Endre kispap, honvédtüzér százados

Mi piroslik ott a síkon távolban?
Magyar tüzér piros vére a hóban.
Sok h a lá lt szórt az ellenség sorára.
Hej ! de végre egy golyó őt találta.

                                                /Népdal/

Születelt Krompahon, Szepes vármegyében, 1824-ben. Felsőbb iskoláit Bártfán, Eperjesen és Kassán végezte kitűnő eredménnyel. A szabadságharc idejében Ungváron mint külső hallgató [extranevis] hallgatta a teológiai tanfolyamot. Az 1848-ik év június havában Andrejkovics mint III. éves kispap első volt, ki eltelve hazafias lelkesedéssel, önként beállott a szabadságharcosok közé s Győrnél vett először részt ütközetben, mely alkalommal báró Vécsey elesett s csapataink Budapestig hátráltak; 3 ezekkel 1848. december 31-én Andrejkovics is a fővárosból Debrecenbe vonult. A vitéz osztrák sereg kevés lévén a „forradalom” elfojtására, a melléktartományokban levő osztrák hadseregeket is az országba rendelték.

Farkas Imre: Ifjú harcos emlékezetére

Ma még piros élet, holnap fehér álom –
Zokog a nóta az északi határon             
Ma még piros élet,
Holnap fehér álom…

Még ragyog a szeme – még tüzet vezényel
Még röpköd a gyilkos golyó szerteszéjjel –
Lövés dördül szemben…
S több egy hős halottal a Halál-ütegben.

Uram! Te ki ott vagy bárhol a világon
Ugye ott is jársz az északi határon
Éles drótbozóton,
Véres vérvirágon.

Emeld őt magadhoz – vidd el szépen messze
Őt kire oly korán borult le az este
Áldó két karoddal,
Szent akaratoddal…

Ma még piros élet, holnap fehér álom –
Tovább sír a dal az északi határon,
Ma még piros élet,
Holnap fehér álom…

                     1917

Gyóni Géza: Őrtűznél

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok, –
Ma jól végeztük megint a napot.

Megszámolom: egy… kettő… mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fújtató.
Hej, haj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni-való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, úgy rohantak nappal,
S most úgy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá, –
Ott jár a kópé a más háza táján.

Imrek Sámuel: Ének

Búcsú a hadbavonuló harangtól
Dallam: Isten felséges adománya…

A drága Haza szózatára
Útra készen állasz immár,
Elmégy most te is oltalmára,
Oda, ahol a halál jár,
Hol sújt a vész nagy harangja,
Templomunknak kis harangja.

Imára szólott eddig hangod,
Bút temetve, reményt keltve,
És szelíd szavad írként hatott
Mindenkoron szíveinkre.
Elmégy mostan, itt hagysz minket,
Veled viszed reményinket.

Nem halljuk többet szép zengésed,
Imára már nem hí szavad,
Ámde mint ágyú szól dörgésed,
Míg a magyar nem lesz szabad,
Háborútól ment a világ,
S nem nyílik a béke-virág!

Ligeti Miklós: Halott katona

Hajrá!… ne sajnáld!… Üsd le… csak!
Mi ez?… Tovább! Jaj!… Semmi… csak tovább!
Ez eltalált! Isten! Hogy ég a mellem
Ez eltalált! No nézd az ostobát…!

A lába roskad. Lüktető agyában
A lángoló láza rajzol képeket.
Ajka kiszárad. Szemei megtörnek,
Leroskad egy vén bükkderék megett.

Kezét az égő sebre rászorítja,
Istenem, hogy lüktet ki a vér.
Az eszmélet mint játszó tarka lepke
Már messze száll, majd ismét visszatér.

Suttogva száll a hűvös esti szellő,
A haldokló fázósan megremeg.
Kiszáradt ajkkal, kínos lázzal
Lehet a légbe egy leánynevet.

Sajó Sándor: Vitam et Sanguinem!

Magyar vér ömlik szerte a világon,
Magyar búbánat itthon mit csináljon?
Tanuld a jelszót, bús szívem:
Vitam et sanguinem!

Vérét e hős nép szolgamódra ontja
Ma muszka síkra, holnap szerb oromra;
A magyar föld már csupa ember tarló,
E néppel már az Isten is pazarló;

Fényeres síkság, sziklás bérctető
Az egész világ – magyar temető…
A végzet átka nem pihen –
Vitam et sanguinem!

Mindegy már minden, – hajrá magyarok!
Kit észak meghagy, várja már a dél,
Előbb-utóbb ott bizton célhoz ér;
Mindenki meghal, ha ifjú, ha vén,
Ki Doberdón, ki a Piavén, –
Holnap már én is meghalok…
Bús magyar élet, hős magyar halál, –
Hadd teljesedjen, ahogy írva áll:
Meghalni tudtunk, élni nem…
Vitam et sanguinem!

Gróf Eszterházy Pál hősi halála és egyéb történetek I.

Eszterházy Pál gróf, Pápa és Ugod örökös ura, a magyar főrendiház tagja, az ország egyik legelső mágnása az I világháborúban, a Dziedietniki mellett vívott csatában szintén hősi halált halt. Nemcsak patkós csizmájú magyarok, nemcsak kérges tenyerű munkások, hanem a gentryk és a mágnások is kiállottak ekkor az ország védelmére. A Vilmos-huszároknál szolgált a daliás Pál gróf. Bár többször be akarták osztani a front mögött lévő parancsnoksághoz, ő kivágyott a lövészárokba, a szegény emberek közé, ahogy ő mondotta. Huszárfőhadnagy létére egy gyalogos magyar századot vezényelt a Linsingen-hadseregben. Mikor följebbvalói látták, hogy milyen túl vakmerő, bekommandírozták a törzshöz. Ekkor kihallgatásra jelentkezett parancsnokánál és azt kérdezte, hogy talán valami hibát követett-e el, amiért megfosztják a századparancsnokságától és visszakommandírozzák az ezredtörzshöz?

- Ha nem kívánnak megbüntetni - úgymond - akkor kérem visszahelyezésemet a gyalogsvadron élére.

Kérését teljesítették és ő továbbra is részt vett a legelső frontharcban.

Duraticnál őseitől örökölt buzogányával a kezében, egy ezer méteres hegyre vezette rohamra a századát és ő ugrott be elsőnek a hegytetőn az orosz lövészárokba.

Domokos Sándor: A csata hajnalán

Vér volt… hamu,
Hőség és halál…
Az ólom holnap
Vajon kit talál?
Idegtépő
A várakozás…
– Holnap hajnalban
Lesz a támadás! –
Pár csattogó szó
A parancs csupán;
Végignézek
Embereim során…
– Ki lesz köztük
A véres áldozat? –
Vagy én leszek?
Nem beszélünk sokat.
A némaságban minden
Benne van…
Az idő áll… és
Mégis úgy rohan!
Az óra üt, mint
Élő érverés…
Amit érzünk,
Arra szó kevés.
A szörnyű várás
Az, mibe meghalunk…

Fáy Ferenc: Utolsó szó jogán

Uram, elég, elég a harcból.
A népem éhes és sovány,
a fegyverünk, mit ősi dacból
belédütöttünk csorba rég…
Szavakkal hullok hát eléd,
a szó utolsó, szent jogán.
Nézd itt a bűnünk, itt a jussunk,
s a bűneinkre itt az ok,
az, hogy mi balgán hinni tudunk
mindenkinek és mindenért
fegyverbe álltunk, míg a vér
fogyott, fogyott, s ma itt vagyok.
Árpád? A cél én voltam benne.
Az új hitet, mint a barom
én hordtam dómmá. Majd nevetve
az Iszter sziklái fölött
szekérre rakta püspököd
e kéz Uram, az én karom.

Kárpáti Aurél: Magyar lovas éneke a Visztulánál

Régi utam váltom, új utamat áldom,
Csákóm rozmaringját seholsem találom.
Csákóm rozmaringját most mással cserélem,
Akit búval szakasztottam:
Mostan veszem véren.

Idegen rónát ver lovamnak patkója,
Napjaim futását víg jövendő rója.
Cserge sátoromat új földön állítom,
Vérem hunyó vén parazsát
Magam tűzre szítom.

Mindig nyugat felé… sohase jön hajnal –
Most már szembe a felkelő nappal,
Lovam őszi ködből tavaszba ugratom,
Télnek hava temesse bé
Tavalyi bánatom.

Sajó Sándor: Lovcsen

Egy nagybús évben, januárban,
Egy hivatalos körútjában,
Egy falusi kis iskolában
A tanfelügyelő úr kérdez;
S a fiúk, lányok mindahányan
– Már ki félősen, ki meg bátran –
Szépen felelnek általában,
Méltón a mester érdeméhez.

Ám mind közül is, minden tárgyban
A kis Gyolcs Pista csak kiválik:
Fejében sok szép tudomány van,
Szavából értelem világlik.
Kedvesen csengő, lágy a hangja,
Mint falujának kis harangja;
Sok nehéz kérdést játszva fejt meg,
A szöget mind fején találja,
Magyar fajának, noha gyermek,
Így kicsiben is szép példánya:
Lélek sugárzik szép szemében,
Szerény és bátor és komoly,
És benn e lélek rejtekében
Valami bánat bujdokol…

Bányai Zoltán: Egy levél

Pajtás, ki messze Muszkahonban harcolsz,
Pajtás, az Isten legyen mivelünk!
Minket eltéptek már a harcmezőről,
Az ispotály plafonja az egünk;
De néha halljuk még a trombitátok,
S ha összecsörrennek a fegyverek,
Óh, ha akkor odarohanhatnánk,
Nem volna rettentőbb sereg,
Ha odavethetnénk béna, büszke testünk,
Mikor úgy éjjel végigtép a láz,
Akkor az Isten ne legyen felettünk!
…Ha odavethetnénk béna, büszke testünk!

Hudy Ilona: Majd ha visszajönnek…

Drága katonáink, majd ha visszajönnek,
Szórjuk a virágot, amerre csak lépnek.
Ujjongó örömmel lesz a szívünk telve,
Hálaének zendül fel a magas égre,            
          Mikor visszajönnek!

Majd ha visszajönnek, újra szól a nóta.
Elnémul a sírás, mintegy varázsszóra.
Virágos kis ablak, nagykapu kitárva,
Várva, hogy belépjen apa, testvér, mátka.
           Mikor visszajönnek!

Jakab Ödön: Az álmok most nem ülnek itthon

Az álmok most nem ülnek itthon,
Az álmok mostan messze járnak:
Bús könnyektől ázott vánkosokról,
Ölén a csendes éjszakának
Északra, délre messze szállnak!

Hol harcok végén megpihenni
Elül a népe hős seregnek,
Azok az álmok, kósza álmok,
A tábori tűz fénye mellett,
Kíváncsi rajban ott kerengnek.

S mikor a reggel gondja ébred,
Csak akkor térnek vissza onnan,
Hogy útjokat majd újra kezdjék,
Mihelyt ott fenn a csillagokban
Új éjszakának mécse lobban.

Móra Ferenc: Üzenet haza

Kis lányom, ha az ablakunk alatt
Dalolva mennek a katona bácsik,
A legpirosabb muskátlik közül
Mind tépd le nékik, ami még virágzik.
És hintsen rájuk csókot két szemed
És hintsen csókot a kis puha szád is,
A szürkülő fejükre legkivált, –
Hátha közük van a te apukád is!

Mezítlábos kis lány az utcasarkon
Szemét ha szomorún szegezi rád,
– Testvérkék vagytok valamennyien most –
Tedd ölibe a kokárdás babád.
Taníts azokrul játszi dalt neki,
Kik bújócskázni mentek a halállal,
Ő meg cserébe téged megtanít,
Hogy kell jóllakni a kenyér hajával.

Várnai Zseni: Anyám, akkor én mindig jó leszek…

A gyermek szemére nem jön álom,
Az apja künn az orosz határon,
Ki tudja, él-e, meghalt-e már?
Künn sikong a vészmadár.

S az ablakot úgy rázza a szél!
– Anyám! Anyám! Mesélj, mesélj,
Mondj a csatáról szép mesét…
Az éj zimankós és setét…

Az anya hangja most könnybe fúl:
– Fiam! A rémek-réme dúl,
Ömlik a könny és ömlik a vér…
Künn zokog a téli szél,
– S hol a szívet a kard veri át,
Fiam, ott harcol az apád;
Ki tudja, él-e, meghalt-e már?…
Sikongva sír a vészmadár.

Sajó Sándor: Mohács után

Nekünk Mohács kell? – az hát! íme itt van,
Mi átkos sorsunk Mohácsnál mohácsabb;
Verd melledet, ki itt élsz, holtodiglan,
S kérdezd, bűnünkre van-e még bocsánat.
Volt ezerévünk, oly szép, oly csodás,
És meggyaláztuk gyáván és bután,
Nekünk Mohács kell? – itt van Mohács,
De, Uramisten! – mi lesz ezután?

Felelj te ég és föld, felelj menny s pokol!
Szabad-e itt még új reményre lengni?
Mert bennem már csak kétség bujdokol,
Hogy a magyarnak nincs már hova lenni;
Futnék s úgy érzem, rám kövült az átok,
Kiáltanék s csak állok hangtalan;
Amerre nézek, sírgödörbe látok
S már jajszóm sincs, csak szégyellem magam.

Faragó József: Kiáltás a Golgotáról

Jeruzsálemben cseng a pohár,
Olajfák hegyén bőg a bóra.
Nyugat! Ne kísérts: imádkozom.
Én csak kedvrontó lennék azon:
Nem megyek el a dáridóra!
Vagy én iszom a magam borát
Vagy én választom a cimborát!
Ásd sírom ásd: magadnak ásod.
Nézd: haramia a pajtásod:
Átvágja torkod, ha berúgat.
A magadéból légy gavallér!
Kibírja Nyugat! Harminc tallér
Dukát ezüstben a Júdásnak!
Nincs vendégszobám! Tudd meg Nyugat:
Egy csárda szűk hely két dudásnak!
Örökségemből nem jut másnak
Egy darab kavics, egy szál moha!
Soha!
Csak egy út maradt orvosságnak:
Igazságot Magyarországnak!

Dr. Andor Gyula, Bánáti Baum Mária, Csokonay Vitéz Gizella, Finta István, Hofhauser László, Kállay István, Kiss Menyhért, Kósa Rezső, Névtelen

Dr. Andor Gyula:

Igazságot Magyarországnak!

Ami lelkünkbe dac és bánat,
Kiáltsuk a süket világnak.
Ami itt benn sajog és éget,
Jajunk hallják világok, népek.
Hegyek ormán orkán üvöltse,
A mindenséget is betöltse:
Nem győzhet rajtunk a gyalázat,
Igazságot Magyarországnak!

Igazságot annak, ki árvult,
Kit az egész világ elárult,
Kié golgoták végtelenje,
Ki népek bús testvértelenje,
Kit kínkeresztre feszítettek,
Odadobtak szabad prédának –
Igazságot Magyarországnak!

Rab Tamás, Skorka Károly, Szegedi István, Törzsök József, Varga Antal, Zagyva Mária, Zolyáné Rácz Etus

Rab Tamás:

Igazságot Magyarországnak!

Magyar! Ki védő karja voltál
a szent keresztnek sok csatán,
ki éves századok tusáján
erőt vettél pogány hadán,
mutasd, mi lett a népek vára,
mutass a csonka négy határra
s dörögd a hálátlan világnak:
– Igazságot Magyarországnak!

…Hazát a semmiből teremtett
a hét vezér kemény keze
s az üldözött meleg hazára
talált, ha hozzánk érkeze.
De mert kígyókat rejtegettünk,
halálharang kondult felettünk.
Júdás-torokkal prédikáltak:
– Igazságot Magyarországnak!

Csanádi Imre: Vér

Feketedő világ felett
ringnak a csillagrendszerek,
gyémánt csigává kövülten,
úsznak az iszonyú űrben.

Iszonyú űrben vajúdik
hazátlan az emberi hit,
e földön keresi helyét,
formálná csillagrendszerét.

Hanem a földön vér szalad,
vér önti el az agyakat,
vér, vér, vér, vér utcát-teret,
vér áztat hullott levelet.

Vérben ködlők a csillagok,
vértől okádnak fellegek.
Véres a kő, a kéz, a hit,
jámbor reményt is vér vakít.

1956 őszén

Kuczka Péter: 1957. június 30.

Két magyar beszélget. Egyikük
a széles, sima asztal mögött
hátradőlve párnázott székén
két kezét az asztalra fekteti.
Mozdulatlan. Az arca is merev.
Haja rövidre vágott, szemében
semmi, még kíváncsiság sincs,
pedig gyors kérdéseket lök maga elé,
a másikhoz, s olykor papírjaiba
pillant s újra kérdi, amit már
korábban kétszer kérdezett.

Vele szemben, az asztal lapján túl
a másik egy szögletes széken ül.
Konokul ölébe ejti két kezét,
megvonja vállát, lassan válaszol.

Nagy László: Vendégek jövetele

Nem csöngetnek, se csók, se bók,
Csak jönnek a látogatók.

Nem ajtón, nem ablakon,
Úgy lépnek be a falon

szótalan rajban, agresszíven,
rangtalan mind és mind mezítlen.

Fény törzsüket függve tartja,
szivárványosan húsuk tarka:

kék mint a meteor-szaltó,
földgömbön, a kék Aral-tó,

és zöld mint Április, olyan
akár a síkos nyersolaj,

Boross Sándor: Gyóni koporsójánál

Elmentél innen; űztek borzadalmak.
Itt csak hollók kárognak és a varjak.
A túlvilágon, szebb zene van ott.
Elmentél, el, hogy tiszta csendbe’ halljad,
Dobogó nagy szíved elhallgatott.

Elmentél, el kellett hallgatnia.
Csalt a szebb zene, jobb harmónia.
- A hárfák ott halkabban pengenek –
Elmentél, el: süket földnek fia,
Dalra születtél és dal kell neked.

Turul madár, magas turul madár,
Lehullottál, itt fekszel, halsz már,
Gyásztorra bús dalt vércse vijjogat.
Indulsz,- de Pusztaszer hiába vár,
Nem arra tart a fekete fogat.

Gellért Sándor: Oláh Gábor után

Oláh Gábor Debrecenben
temetve is temetetlen.
Égen játszik csillag-csínnal,
s takaródzik bakacsinnal.

MI értelme az egésznek?
Ittvalók csak sírba néznek,
nem akarják a csillagot, –
cívis csizmán halzsír vagyok.

De újmódi csizmalakkra,
szükség lesz még a csillagra,
így jön ki a kétszerkettő,
véle teljes a temető.

Gulyás Pál: Sinka Istvánhoz

Sinka Pista, mit akarsz itt?
Csizmád, látom, szépen fénylik,
vasárnap van, kipucoltad,
s most már nézheted a Holdat,
versenyezhetik vele,
csizmád szára és feje.
Talpaddal meg nyomhatod
a vésztől parlagot.
A hóban is járhatol,
Ő a pásztor és akol,
reszkető kis juhokat
ő megbékít s befogad,
ad nekik hálószobácskát,
és eloltja bent a lámpát…
Ott az országúton végig,
nézd a hó hogy villan, fénylik!

Kerényi Frigyes: Kármán József Fanni hagyományainak olvasása után

Hosszan merengek lelkes képeden!
Tudom, hogy álmaimban megjelen:
Bánattakart szelíd vonásiban
Egy tiszta szívnek haldoklása van.
Mióta alszol, annyi év lejárt, –
Érzelek mégis mint a napsugárt,
Mely új tavaszkor nyájasan lesüt,
Verő szívet találva mindenütt!
És mintha búskomoly beszéded hallanám –
Ne nézz oly maghatón, oly léleköntve rám: –
Mit titkos éjeken reszketve írt kezed:
Öröklő mécsvilág nyugvó porod felett.
A rózsa elvirít, és még az éjen át
Szellő fuvallja szét bűbájos illatát:
Meghervadt rózsa vagy beomlott sír alatt –
Lehullott a levél, az illat ránk maradt!
Körültekintek – szép, fényes világ!
A fény alatt meg annyi pusztaság!
És engem kétkedés keserve nyom:
Lesz-e nekem ily szent menyasszonyom?
S ha egykor annyi dal s remény után,
Lelkemmel összegyúl egy jó leány –
Szerelmet adva, véve boldogan,
Azt gondolom majd: szíved benne van!

Sajó Sándor: Drégelyi ének

Borongóbúval néz a völgyi tájra
Drégely bércérül ez az omladék;
Nem gyászhely mégsem: diadal tanyája,
Mely múltja fényét most is ontja még.
Ez romon egykor hősök haldokoltak
S vérkönnyet sírt a honfi-fájdalom,
De a keserv, ím dicsőségbe olvadt
S engesztelésül leng a múltakon.

Mivé is lennénk, ha te nem ragyognál.
Fényes dicsőség, édes enyhület!
Ezernyi búban és hajh! annyi romnál
Kétségbe esve állnánk nélküled;
Múlton borongva, fölsíró panasszal
Telnék meg minden honfiú-kebel, –
Így, ami fáj is, egyben fölmagasztal
És nemesebbék, bölcsebbé nevel!

Mert Isten mondta: aki szenved, áldott!
Sorsod, magyar nép, küzdő szenvedés;
Hazádat védve-véded a világot,
Keserved tenger, pihenőd kevés;
De hogy ne csüggedj gyászod éjszakáján,
Teszek egedre egy-egy csillagot…
E romfalak közt, Drégely bérci várán
Hős Szondy ilyen csillagul ragyog!