Csapó Jenő: Levél

Asszonyom!
Remegő kezekkel, sóvár reménységgel
Megírt soraimat ne tépje széjjel.
Magyar vagyok s Ön tán francia vagy angol
– Gyermekünk, tudj’ Isten, merre s hol barangol.
Farkasszemet néznek, rátörnek egymásra,
Piros csíkot fest a vércseppjük hullása,
Kicsordul a vércsepp, roskadnak a térdek…
Nem katonák ők már, nem is ellenségek.
Csupán sebesültek, – lázban ég az arcuk,
Nálam is van kettő, – anyjuk helyett anyjuk
Én vagyok, asszonyom!

Vonat hozta őket, lassan dübörögve.
Kereszt volt az ajtón, a Krisztus keresztje.
Kettőt hozzám hoztak, nem néztem, mi fajták.
Azóta se kérdem. Csak jó szavam hallják.
Meg is simogatom lázban égő arcuk.
Hogyne tenném, hiszen anyjuk helyett anyjuk
Én vagyok, asszonyom!

Pedig kezem ráncos. A munkától kérges.
Kemény a két öklöm. Sok mindenre képes.
A magáé… ápolt, finom, pici jószág,
Lágyan simogató, illatos, – így mondták.

Asszonyom!
Fiam talán épp az Ön házába tévedt,
Lesz-e puha ágya ottan a szegénynek?
Lesz-e majd kezének egy simogatása,
Amitől megenyhül a beteg lázálma?
– Remegő kezekkel, sóvár reménységgel
Megírt soraimat ó ne tépje széjjel,
Asszonyom!
Csekély a kérésem, nem is lesz több ennél:
Ne legyen a keze durvább az enyémnél.