Győrik György: Fakeresztek.

Fenyőgallyból tákolt, ócska kis keresztek,
De sok bús lélekre reá nehezedtek!
De sok fájó szívet vonzotok hozzátok,
Könnyet kérve tőlük, könnyet és virágot!     

Cserkoszorút, babért, kitárt karotokra,
Mimózát a némán gubbasztó sírokra,
- Ha vissza gondolok, elszorul a szívem,
A sírokban oly sok magyar fiú pihen.

Fiatal bajtársak, magyar föld sok gyöngye,
Temetőjük lett a szép Sugana-völgye!
A virággal áldott, gránitköves lejtők,     
Mind-mind szomorú szép, csendülte temetők.

Ócska kis keresztek düledező fája,
Mind integet és a karjait kitárja:
A közelben lakó tiroli nők felé,
Akik sírni járnak ki a sírok közé.

Az ő szeretteik lengyel erdők szélén,
Pihennek a hosszú tömegsírok mélyén.
Oda nem mehetnek, messze van az nagyon,
Ott meg a lengyel nők sírnak a sírokon.

Gyászruhás asszonyok komor sokasága,
Kezükben a hála, szeretet virága.
Az egyik kereszttől a másikhoz mennek,
S mindegyikre néhány virágszálat tesznek.

Olvassák, betűzik azt a feliratot,
Mit a mindenttörlő idő még meghagyott.
És azt mondogatják halk hangon egymásnak:
Hogy ma itt megint több keresztet találtak…

                                        1917.