Szalatnai Rezső: Széchenyi

SzéchenyiSzázötven évvel ezelőtt halt meg, de szelleme most is él!

Másfél század óta a magyar nemzet nem koronázott meg mást az ő jelzőjével, Széchenyi ma is a legnagyobb magyar.

    Sőt, a leghívebb és legmélyebb is egyúttal.

    Csodálatos a léleknek a testtől való függetlensége. Úgy érezzük velünk él Széchenyi István ma is. Csalhatatlan szeme elveinken és gyakorlatunkon nyugszik, szúró, komoly, néma, nagy tekintettel. Néha megfogja kezünket s visszatart valamely mozdulattól. Türelmetlenségünkben türelemre int. Nyugtalanságunkban megmaradásra késztet. A váltakozó hevületben állhatatosságra tanít. Disputál divatos érveinkkel. Aggódik lelkesedésünkért. Legyint kicsinyességeinkre. Életre és nagyságra nevel változatlanul.

    Nem éppen most, húsz év óta idézzük őt.

    1918-ig Kossuth volt a magyar közélet és politikai tájékozódás jelképe. Azóta Széchenyi az.

    Regények, színművel, életrajzok emlékeztetnek rá, mint soha azelőtt. Műveit újból kiadják. Megjelentek ismeretlen írásművei is, a takargatott, titkolt tanulmányok. Naplói és a Nagy Szatíra, amit a Habsburgokról ír (Döblingben, a vég előtt), amelyik az ő uralmuk alatt nem láthatta meg a napvilágot. Szekfű Gyula a trianoni nemzedék elé állította, önvizsgálatra, megtisztulásképpen. Imre Sándor és Makkai Sándor nyomán az egész magyar nevelői világ benne látja az első magyar nemzetnevelőt és sorshordozót, akire fel kell hívni ifjúságunk figyelmét, mint az egyetlen követnivaló ösvényre. Két évtizeden keresztül éppen kisebbségi magyar élményekből hasítottuk ki a Szekfű-idézte Széchenyi alakhoz az életosztó ízeket és időszerűséget. Az a fiatal nemzedék, mely az elmúlt években öntudatosodott a metsző közép-európai léghuzatban, Ady sajátos magyar látomásait a magyar sorsról, jajongásait és bűnhődtető vallomásait Széchenyi eszmevilágával egyenlítette ki magában. Mindketten a Magyar Parlag miatt voltak nagyon szomorúak s mindketten egy virágzó, teljes, szabad és okosan élő országért kiáltottak a nemzet soraiba. Az osztrák-magyar kiegyezés óta fennálló politikánk hibáira egy rég halott szellemi vezető erényeiben találtuk meg az orvosságot. S a szabadelvűség terhére rótt bűnökről is ő világosít fel s elosztja őket pontos igazsággal mindnyájunk között. Lényegében ma is ő vezet, múltat és jövőt összekötve, anélkül, hogy a jelen tanulságait elutasítaná.

    Nem különös jelenség hát ez az ember? Hogy tudniillik módszere, szemlélete, magatartása százötven év óta is jó és hasznos? Mások is így vannak nemzeti hőseikkel, vagy sajátos jelenség ez? Széchenyi közgazdász és kultúrpolitikus volt. Hogyan lehetséges, hogy annyi változás és nyilvánvaló fejlődés után ma is időszerű mind közgazdasági, mind kultúrpolitikai tekintetben? Fejlődtünk és el is maradtunk a fejlődésben? Nem haladtuk túl a 19. század negyvenes éveinek nagy tervezeteit s dupla tanulság után ismét visszatérünk hozzája? Hol jártunk annyi évtizeden keresztül, mely elvek kikötőjében vesztegelt a nemzet, hogy most Széchenyi áramlatához tér vissza?

    Nem lehet Széchenyit ünnepelni anélkül, hogy e kérdésekre hibáink és mulasztásaink beismerése nélkül válaszolnánk.

    De az ő szellem nem is ünnepséget kíván, hanem önismeretet és munkát.

    Nem kell félni tőle, csak az erős tudja magát bírálni erősen. A gyenge és bizonytalan nemeztek félnek az önismerettől és a bírálattól.

    Széchenyi bírált, de alig tehető fel, hogy csak írásműveivel hatna ma is. Könyvei hosszadalmasak és nehézkesek, stílusa egészen különös, bonyolult, heves, visszatérő. Mondatain látszik a magány ihlete s az európai nyelvek minden aromája. Amit a mai közíró húsz-harminc oldalon elmond, azt Széchenyi kétszáz oldalon beszéli el az érvek rapszódiájával. De mondatainak van valami egyéni sodra, mint a hazai folyóknak. A nyári víz-élményre emlékeztetnek, a tájra és a hűsítő, diadalmas elemre, mely oly szabadon tör előre a földön. Széchenyi mondatai a magyar változtatnivalók nehéz matériájából indulnak ki s csak az elemzések és töprengések végén, a summázásnál, emelkednek fel az írói gyakorlat magasára. Nevezetes mondata, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, úgy fekszik a sűrű szavak és érvek közt, első olvasásra észre se venni zengését. Aki azonban meg akarja ismerni Széchenyit, kénytelen mind e mondatokon végigmenni. S akkor találkozik vele, az emberrel, a férfiúval, akit követni érdemes, holott nem is látható.

    Úgy tűnik, e férfival való ismeretség a nagy élmény, e férfivel, aki Széchenyi István volt.

    Egy arisztokrata, aki polgár akar lenni.

    Könnyelműen indul, huszártiszti karrier lesz belőle, nevezetes szerepe van a Napóleon elleni háborúkban. Aztán mulatozik, él világát, híre, becéző neve megelőzi személyét. Egyszerre keserűvé válik szája szélén az édes bor, üresnek és hiábavalónak tűnik fel az ivó-cimborák társasága s céltalannak a szépasszonyok sok könnyelmű csókja. Szakít egy szertelen életformával, megújhodik. Drámai erővel szólaltatja meg lelkiismeretét és európai tapasztalatait egy nemzet megmentésére. Mélyen azonosul a nemzetével. Vallomásain az igazság, a bűntudat és önzetlenség pecsétje nyugszik. Van-e ennél nagyobb hitelesítő? Egy kiváltságos osztályból indul ki s mielőtt a nemzet színe elé érkezett volna, kiváltságait mind lerakta, mint egy hiábavaló vértezetet. Mert egy nemes szívébe csak a teljesítmény rangján juthat el az ember, nem címeivel. Azóta példa ő mindenki számára, felfelé és lefelé, grófok, parasztok és proletárok irányában egyaránt, hogy tudniillik a nagy porondon nem a származás szerint kaphatunk helyet, csakis egyéni fajsúlyunk szerzi meg azt. Hosszú évek kitartó munkája révén került ő oda.

    Nehéz, komor, mély, férfias pesszimizmusból hasította ki a magyar jövő világos szemhatárát, akárcsak Vörösmarty, a téboly küszöbén szálló álmokból. Ez jellemző egyébként az egész magyar megújhodásra, ez a sötéten-látás, mint előjáték. Kortársai a germánokat és szlávokat túlcsorduló derűvel, hársfaízű népdalokkal ébresztgették. Széchenyi tükröt tartott a magyarok elé. Aki megismeri önmagát, elégedetlen lesz magával. Ezzel az elégedetlenséggel kezdődik az újjászületés. Tisztán kell látnunk, mondja, mik vagyunk és mivé válhatunk. Természetünkben összekeveredtek a hibák és a jó vonások. El kell őket választani egymástól. Ki kell alakítanunk a magyar nemzeti jellemet. Milyen is a magyar? Szeretjük az önállóságot, imádjuk az egyéni szabadságot, lelkesedünk a hazáért, komolyak vagyunk és férfiasak, bátrak és igazságszeretők. De ugyanakkor hevületünk hasonló a szalmalánghoz. Rabjai vagyunk az előítéleteknek, civakodunk és marakodunk egymás közt, elbizakodottan mélázunk legszebb feladataink felett. Tapasztalattal és önneveléssel változtathatunk e dolgokon. Kiszűrjük magunkból a rosszat és megtartjuk a jót. Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte nemrég Ady. De ezt a bolygató kérdést a százéves magyaroknak, egy század drámai hevével, Széchenyi tette fel. Végigelemezte jellemünket és megállapította képességeinket. S ezután felétlenül hinni kezdett abban, hogy «a kiművelt emberfők által halad a magyarság előre». Kiművelődni, kiválni és rangot tartani mindenben és mindenütt! Ez volt az ő igazi felfogása és kedvenc tétele nemzetéről.

    Nyilván számolt az emberi tulajdonságokkal, a hiúsággal és nagyravágyással, de nem viszolygott tőle. Maga is hiú volt és népvállaló gondolkodása mellett is elkülönülő, gőgös, baráttalan férfi, mint Ady. Mindez adottság. Az egyéniség jellemző vonása, az egyéniségé, aki nem akar a második sorba kerülni, égni, vezetni és tündökölni akar. Egy asszony jött útjába, végre a sok után egy igazi, meglátta, megmentette az ivó pajtásoktól s a nemzet felé varázsolta. Hosszú és reménytelennek látszó szerelme a szépszemű Crescentia iránt csodálatos egyensúlyt és biztonságot adott neki.

    Bejárta Európát, megismerte a nyugati világot, s a keleti helyeztet, a gyáripart és a kereskedelmet, a lehetőségeket és a módszereket. Hazajött és szervezni kezdett. A haladásbeli különbséget akarta behozni, erre sarkantyúzta nemzetét. Metternich gúnyosan jegyezte meg, mikor jelentették neki, hogy Széchenyi mit csinál: ó, Széchenyi felfedezi a Dunát. A gúny rég elporladt, megmaradt az igazság hitele: Széchenyi felfedezte a Dunát. Hozzá és a Kárpátokhoz kötötte nemzete sorsát, a gazdasági és közlekedési terveket mind, a társadalmi teljességet, a jóízlést és műveltséget hasonlóképpen. Új értelmet és hivatást adott a földnek, melyet épp akkor szellemítettek át a haza fogalmával a költők.

    Bármerre nézünk, kezdeményezését tapogathatjuk, mint életünk formáit és alapjait. Budapestet ő tette fővárossá és a Duna királynőjévé. A Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Kaszinó, az Országos Gazdasági Egyesület, a lóversenyek, a Lánchíd, a Duna és Tisza szabályozása, a Hitelbank, a gőzhajózás, a vasút, a selyemtermelés bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. S ezzel párhuzamosan felrajzolta a magyar polgárság kialakulásának szükségességét. Ezt az osztályt úgy képzelte el, mint a társadalmi élet egyensúlyát biztosító réteget, mely az ipar és kereskedelem formáiban s az értelmiséggel az élén, kifejleszti a magyar városiasságot, behozza a Nyugatot s betetőzi a nemzet kialakulását.

    Az országot, mint Ady, ő is úgy nézte: a fajok cirkusza ez. Nézte és tartott tőle, hogy egy fair play híján felborul a cirkuszi egység és törvényszerűség, az artista-világ örökszép teljessége. Az országot minden lakója számára lakható és boldog földnek vélte. Csak meg kell találni a megértés és egység mértékét. A sokaság mozgatója a haszon – tanította. Haszonszerzés nélkül semmi sincs a világon. Nem kívánhatjuk nemzetiségeinktől sem, hogy érdekeik ellen cselekedjenek. El kell ismernünk sajátosságaikat, nyelvüket s meg kell őket nyernünk a dunai sors közössége számára. azt az egységes, kilencszázéves életformát, amelyet itt közösen kialakítottunk, közösen meg kell tartani és megvédeni. Nem másért, csak mindnyájunk boldogulásáért.

    Nacionalista volt, de a nemzetet nem állította ellentétbe az egyénnel és az emberiséggel. A nemzetet nem a néphez akarta visszatenni, hanem a népet kívánta nemzetté alakítani. Nem a tömeget kereste, hanem a polgárt. Magyar volt, de a magyarsággal az emberiséget akarta megajándékozni. Azért kívánta, hogy nemzete tökéletes legyen. Mert csak tökéletes nemzetekből válik jó emberiség, melynek rendben vannak dolgai emberek és istenek előtt.

    Még élt, mikor a nemzet túlhaladt rajta. Akit hasadó öntudattal saját forradalmas énje második felének tartott: Kossuth Lajos múlta felül. Kossuth és a politikai hullámverés. Csalódott Bécs jellemében is, szörnyen. Ő a gazdasági és szellemi építést akarta előbb, aztán a szózatot és fegyvert. De így kellett lennie. Tragédiáját mindnyájan ismerjük, a magunk tragédiája talált szimbólumra az övében. Aztán eltűnt Kossuth balján, csak egy szobor maradt a helyén.

    Azóta a nemzet újból átélte mindazt, amit átélt az ő nemzedéke.

    Ma nyilván nagyobb a magyar birtokállomány, mint az ő éveiben volt. Sok reformjának csúcspontján sütkérezhetnénk. De a nagyobb méretek mellett nagyobb a veszély is. Széchenyi minden komolysága, hűvössége és tapintata sereglik a sorskérdések körül. Igéi korszerűek, mint soha azelőtt. A helyzet lényege azonos az ő helyzetével s mi a reformok lényegének mélyére még nem érkeztünk el. Félúton vagyunk s megakasztottak, magunk is botorul váltunk önmagunk kerékkötőivé. A nemzeti teljesség érvényesülése s a föld sorsszerű elhivatásának meglátása változatlan feladat. Széchenyi előtte áll, ránk néz: kövessetek magyarok!

    S kinyitja a szemhatárt előttünk, ifjak és öregek, szemléleteken és divatokon nyargalók s komor félreállók előtt.

    Micsoda szemhatár!

    Káprázik a szemünk az építés és alkotás lehetőségeitől…

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf