Tollas Tibor: Mindhalálig
Fáradtan álmukba révület
Hegyes karóit verték.
Motor köpülte a süket
Szürkület nyúlós csendjét.
Három kiáltás verte át,
Mint üveget a gránit,
Búcsúzó társaink szavát:
– Hazáért mindhalálig! –
Hárman voltak, de ezreket
Takar a hármuk sírja.
Hívom a holnapok felett;
– Modestó, Gyurka, Attila!
A legendákból keljetek
Életre csak egy percre,
Mikor még kéklő lányszemek
Kacagtak szemetekbe.
A harckocsikon orgonák…
Tavasz volt, menni kellett.
Szátok az első csók nyomát
Vitte, mint drága terhet.
Orgona hullt, s ki megmaradt,
Hazát már nem talált itt.
Ti eljöttetek, föld alatt
Harcolni mindhalálig.
Véretek legyen néma vád,
S kiáltson oda túlra,
Hogy nem tartotta meg szavát,
Csak ígért Európa.
Ki fegyvertelen elesett,
Helyébe lépett másik,
Míg Nyugat fegyvere megett
Csak bíztatott halálig.
Ahogy a holnap küszövét
Átlépték egyszerűen,
Hajnalt szivárgott a sötét,
S az érütésnyi csöndben
Döngött a karó, mintha már
Nem is a kemény földbe,
De belénk verné a halál
S döngetné mindörökre.
A tűzfalon, a tér felett,
Mit régen akna mart ki,
A vitatkozó verebek
Hangja egyszerre halt ki
És mind lenéztek mereven
A csend-hurkolta mélybe.
Így tudtuk meg, hogy odalenn
Három társunknak vége.
Egy perc, az élet megy tovább.
Új nap és újabb próba.
Ki kenyéren, ki csókon át
Önérdekútját rója.
Kit börtön boltoz, kit a föld,
De szívük átvirágzik,
S búcsújuk ezreket betölt:
Hazáért mindhalálig!
1950
Tollas Tibor e verset volt ludovikás társai kivégzése alkalmából írta a budapesti Margit körúti börtönben.