Írják a történelmet,
Száz arany penna serceg,
ha ütközetet vívott
Nyikolajevics herceg.
Halottat megszámlálnak,
Ezeret, ötvenezret,
S írják: A nap hőse
Nyikolajevics herceg.
Combon lőtt muszka jajgat:
- Engem a varjú esz meg…
Mi lest hét porontyommal,
Nyikolajevics herceg?
/Enghien-Edingen, 1945 telén/
Csak egy ebédre küldjétek el őket,
Kint a dróton kívül vidáman élőket,
Egy fogoly ebédre!
A bigyó rendszerint lötyög, mint a „wasser”,
Mikor ránéz, szinte megborzad az ember.
Hámozatlan krumpli három szem, ha akad,
S a jó habarás, mint a csiriz ragad.
Csak egy jó ebédre küldjétek el őket,
A rengő pocakot, tokát viselőket,
Egy fogoly ebédre!
Reszkető kezekkel, kidülledő szemmel,
Éhező kutyaként, úgy zabál az ember.
Mintha ennél jobbat sohse evett volna,
Pedig csak utána korog még a gyomra!
Szervecs partján fakereszt áll
Alatta egy baka sétál
Baka sétál.
Fakereszten Krisztus teste
Szögekkel van kifeszítve
Megfeszítve.
- Látod, Uram, posztot állok
És három árvámhoz szállok
Haza szállok.
- Kezem véres, szívem véres
Bizony Uram, szenvedés ez
Szenvedés ez.
- Tövises út, amit járok…
Hát te, Uram, mit csinálsz most,
Mit csinálsz most?
Reggeltől estig fáradunk,
a munka a mi nagy várunk.
Panaszra nem áll a szánk:
Mi inkább mindent megteszünk,
csak ki nem megyünk!
Mi vagyunk a szakértők,
akik mindent ismerünk,
a sok-sok bajt elszenvedők,
vajon ezért mit nyerünk?
De mi inkább mindent megteszünk,
csak ki nem megyünk!
Vöröskeresztnek gyűjtenek:
gatyát-kapcát adunk,
cigarettához hüvelyt,
fehérneműből meleget.
Mi inkább mindent megteszünk,
csak ki nem megyünk!
– Erdélynek –
Az én apám tudott jól franciául
A Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.
Öt nem volt ott a nyájban pásztor,
És sok magyar feledte már szavát –
Kallódó lelkükért apám a kátét
Románra fordította át.
Zsidók is éltek ott, Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagyszakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.
Mint gyermekek ülték körül apámat,
Bár harmincéves hogyha volt csupán,
És olvasott és magyarázott nékik
A Szentírásból az apám.
Kassai dóm körül sürgés-forgás támad.
Tűnnek-tünedeznek lomha éji árnyak.
Csillagmiriádok fénye messze lángol,
S tündéri pompában ébredez a tábor.
Trombiták rivallnak… rézdobok peregnek:
Hangos hírhordozói érkező seregnek.
Ragyogó sörényű paripák robognak,
Paszomántos csákók forgói lobognak.
Megdobban a föld is… Kardok éle villan.
Nyusztos kacsagányok prémje meg megcsillan.
Bánatos borongás rezdül át az erdőn,
Tárogató hangja sír, zokog kesergőn.
Szellemhadak jönnek komoran-kevélyen.
Büszke kuruc-király poroszkál az élen…
Balról Bezerédi… jobb felől Bercsényi,
S azután sorjában leghívebb vitézi:
Pekry, Bornemissza, Béri-Balog Ádám
Látogatnak vissza hódos mének hátán.
Álmomból sokszor, sokszor fölriaszt
egy nagy kiáltás, hörgő siralom,
mikor a szél mint dúló martalóc
végigszáguld az őszi avaron.
Mikor alszik az élet és vilgá
és becsukódnak mind az ablakok,
én egyre hallom szélzúgáson át:
valahol messze valaki zokog.
És csitítgatom rémült szívemet.
„Csak csitt… hiszen a szél zúgása volt!”
De mikor már-ár újra szendereg,
egyszer csak újból fájva felsikolt
az éji hang, százszoros éji hang,
fülembe zúg, mint félrevert harang:
„Sopron segíts!”
Léleknek nem hozol békét
ó busa isteni angyal!
Vér-illatos a karácsonyfa,
– glória –
aggatva iszonyattal.
Foszforos tüzek emléke
perzsel, mint új pokolkör,
forog a város lángrózsában,
– glória –
csillagszóró ha fröcsköl.
Csillagig növő halálfa,
ragyognak vér-zománcos
gömbjeid – szemem fájva zendül
– glória –
a holtak homlokához!
Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!
A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.
Nincs zöld mező, sem árnyas erdő,
mely lényem rejtené,
csak tört szívem üzen, ragyog
az ég felé.
Reggel a hóhér mértéket vett rólad,
aztán káromkodott, hogy tévedett,
s felakasztotta a szomszéd zárkából
a fiút, akit tegnap este hoztak,
ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt,
hogy élni akar, priccsét leokádta,
s végül elájult, egy vödör vizet
loccsantottak rá, hogy magához térjen,
úgy vonszolták ki az akasztófához,
félaléltan nem vitték lábai,
csend, csak rúgások puffanása hallott.
Az őrszobában már serceg a zsír’
a főtörzs most reggeléjét süti:
fokhagymás hús. A hullaszállító
hangját hallod, a vaskaput kinyitják.
Kilesel. Elment. Este vasbavernek.
Tisztelt Olvasó! Az írás megszületése óta [1941.] eltelt hetvenöt év alatt számtalan szerző foglalkozott József Attila tragikus halálával. A szocializmus évtizedeiben persze lelkesen pártolták ideológiai okokból, hogy a tehetséges költő a Horthy- rendszer reménytelensége miatt érzett elkeseredésében végzett önmagával. Ezzel szemben tény, hogy József Attila igencsak messze állt a kommunista ideológia fertőzésétől. Csupán külső rokonszenvezőként támogatja később az illegális KMP munkáját, inkább szörnyű anyagi helyzete és betegsége miatt sodródott a lumpenproletárok közé. Ezt olyan versei is bizonyítják, mint „A Szent Jobb ünnepén, Pünkösd előtt, Szerelmes keserű hazafiság,” Trianont tagadó, elitélő verseiről, „Nem, nem, soha; Bús magyar éneke; Pogányos hitvallás magyarul,” nem is beszélve. Örökös tiszteletbeli főszerkesztőnk, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Előőrs című hetilapja adott teret és lehetőséget az eszmélő és forradalmi hevületű jobboldali-hazafias-fajvédő szellemű író-költő fiatalságnak, így ő ad fórumot anno József Attilának is. Kéri Edit 2008-ban megjelent könyve, [Hogyan történt József Attila halála?] mely részletiben József Attila halálának hiteles körülményeit igyekszik feltárni, gyökeresen tagadja az öngyilkosság tényét. Kérem, hogy ezeknek a tényeknek a figyelembevételével olvassák, ezt az egyébként szerintem igen figyelemre méltó írást.
-cspb-
Attila, köteted most nincs itt velem
kedves társam bár nem Bibliám
Istened – hiszem – az én Istenem
Atyád is mint nekem Atyám
Gondja van a kis bogarakra:
szívükben szép zöld tüzek égnek
s Ő térdig csobogó nyugalomban
várja őket este ha hazatérnek
A fűszálak haját Ő simítja –
sose csorbulnak ki mint bárdok
a kislányok arcát kipirosítja
szereti e szép de rossz világot
Ha vétkeztünk mennykövével
csattogtat terelget a jóra
hogy legalább szemöldökével
intse ki nem ad a szép szóra
Ha golyóznak velük játszik
óvja a kicsiket mind – az árva
mellé bújhat hogyha fázik
s nagy tűz gyúl az ő szavára
Mert tudja hogy a lelkünkben
rettentő rém-árnyak suhognak
s szíveink a semmi ágán ülve
jég-lázban égve vacognak
A szemből, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserüség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.
Azt mondták
beszéljek az éjszaka nyelvén
a fagy a szolgaság nyelvén
és beszéltem
a trágyás föld nyelvén
az éhes kerekek nyelvén
Pécsen a meghitt otthont nekünk, az albérlő bölcsészeknek három hely jelentette: az Egyetemi Könyvtár, a bölcsészkari folyosó és a Korzó kávéház. Bármelyikünket bárki könnyen megtalálhatta az egyikben, mármint a két Sándort, Tatayt, Weörest és jómagamat. Várkonyi Nándor és Albin, a hitelező kávéházi főúr voltak „családunk” összetartói. Albin nagy fekete pénztárcájának árnyékában ismertem meg igazán Tatay Sándort, akit a bölcsészfolyosón már láttam Weöres, Dénes Tibor, Barátos Endre társaságában. De itt, a Korzó kávéház első páholyában – amelyet a két Stettnerrel délutánonként szinte béreltünk már – Szabó Dezső „Ludas Matyi”-füzeteinek nagyot derülő olvasása közben ismertem meg igazából.
Az ekével, első saját kiadású dedikált regényével a hóna alatt jött közénk pislogva és mosolyogva. Hamar elkezdett érdekes történeteivel olyan volt, mint egy bakonyi teológus Ludas Matyi, aki akkor már Babits Mihályt is becsapta. A mindig trükkökre kész derűjével mesélte el, hogy nyerte meg a Nyugat verspályázatát, mint „elsőverses” poéta. Bakonyi Tamás névvel, szülőfaluját idézve, bizony megelőzte az én verseimet Tatay Sándor a Nyugatban.
Különös, inkább derűs, mint hangos délutánok és esték voltak ezek a Korzóban. Itt találkoztak és meséltek a Bécsből, Rómából hazatért bölcsészek. Lovassy és Kincses, a Párizsból visszatért diákok a Sorbonne bölcsészdékánjáról énekelték a nem szolid francia filoszok pikáns gúnyverseit, miközben Gorka, Pekár és Hodinka professzorok boroztak a szomszédunkban.
Vágó Márta mellett József Attila talán boldog és nyugodt lehetett volna, de a fiatal nő korán észrevette a zseniben az ijesztő belső küzdelmet, és ezért nem merte életét hozzákapcsolni. – A Szántó Judithoz fűződő szerelem sem lehetett zavartalan. A kor József Attilát nem boldog életre teremtette, levelei is zaklatottságának vallomásai. Különösen döbbenetes dokumentum a halála napján zsebében talált utolsó üzenet, a rajta száradt vérfoltokkal.
*
Budapest, 1928. december 11.
Attila, oly gyűlölködő hangú leveled, hogy szinte nem érzem, hogy Neked írok, ha felelek rá. Kénytelen vagyok, mielőtt Hozzád szólok, erre a levélre felelni. Mondd meg, ha akarod, miről mondtál le értem, mit követeltem én Tőled? Nem értem, mi ez, miről való lemondást követeltem és egyáltalán követeltem-e valaha Tőled? Hogy soha eszembe se jutott, hogy valaha valahová is kövesselek, és „társadalmi felekezetemből” néztelek Téged? Először is hová követtelek volna, sógorod házába, vagy apám ellenszenvvel nyújtott támogatása kereteibe? Másodszor milyen társadalmi „felekezet”-hez vagy osztályhoz tartozom én? Nincs nekem a talpam alatt semmiféle talaj, olyan egyedül vagyok, amilyen egyedül talán te sose voltál, mert te mégiscsak fajtádhoz is tartozol valahogy, más kapcsaid is vannak, mint tisztán véletlen emberi találkozások. Én hosszú, hosszú magányos hónapok szenvedései után, egy-két barátra találtam legföljebb, Mannheimék is ezek közt voltak. Én miután Zürichben el voltak ragadtatva a „Pernyetánc”-tól és igen pártolták a dolgot (és apu is egészen elintézettnek tekintette), hát természetesen kívántam, szerettem volna, hogyha már Pesten vannak, összekerüljenek és megbarátkozzanak Veled. És ezt nevezted Te úgy, hogy „népszavazás alá bocsátottál”.
Az emberiség egyik legmélyebben gyökerező hiedelme, hogy életünk a halál után nem szűnik meg, hogy a halállal új élet kezdődik. A primitív-pogány felfogás erősen antropomorfisztikus jellegű, azaz a másvilági életet az itteni élet folytatásának képzeli el. Odaát is éppen úgy él a halott, eszik, iszik, vadászik, mint itt a földön. Tehát a halottat el kell látni mindazzal, amire túlvilági életében szüksége lehet, különben megbosszulja magát, az élők megrontására, elragadására tör. A hazajáró lélektől való félelem magyarázza a primitív népek halottkultuszát: kedvében akarnak járni, tisztelik, hogy békében hagyja az élőket. A kereszténység nem törölte el ezt a képzetkört, de végtelen bölcsességgel megnemesítette a halhatatlan lélek és az örök élet hitében. Egyik legvigasztalóbb tanítása Isten szentjeinek egyessége, élőknek és megholt híveknek misztikus közössége. A küzdő egyház egymás mellet üli meg a dicsőséges és szenvedő egyház ünnepét: Mindenszentek és Halottak napját. E két ünnepet a híres clunyi kolostor terjesztette annakidején. Istennek tetsző dolog a halottakról, a tisztítótűzben szenvedőkről való megemlékezés. Különös időszerűséget adott e kultusz kibontakozásának a közeledő 1000. esztendő, amikor az Úr második földi eljövetelét várták (chiliasmus). Az ünnep később is fönnmaradt, mert fontos hivatást töltött be, lelki szükségletet elégített ki.
Fehérlepelbe burkolódzik az, aki túlvilágról hozzánk szálló kísértet képében ijesztgeti embertársait. Az illető talán nem is tudja, hogy a régi gyász színe valóban a fehér; a dunántúli menyecskék néhol még mindig így siratják elköltözött kedveseiket. Természetes, hogy a hófehér helyett jobban megfelel a szürke szín. Krasznahorka ura Andrássy Péter 1714. január 23-án kelt végrendeletében írja: Feleségem pedig régi magyar szokás szerint szürke vászonban ne gyászoljon, maskarádát a mostani világban azzal magábul ne csináljon… Az előkelő úrnak éppen olyan ellenszenves volt a szürke, mint manapság kellemetlenül hat akárhány emberre a fekete.
A gyászpompa szeretete alig ismert mértéket; gyakran földjüket vetették zálogba avagy adósságot csináltak a hátramaradottak. Inkább terheket vállaltak, mintsem a világ gonosz nyelvére kerüljenek. Ez vezette rá Mária Terézi királynét, hogy véget vessen a felesleges költekezésnek; 1747. április 26-án kelt rendeletével száz forinttól ezerig terjedő pénzbüntetéssel megtiltja a gyászra való pazarlást. Senkinek se szabad a szoba falait, ablakot, bútort, lószerszámot feketével bevonni, a cselédséget gyászba öltöztetni. A gyász tartalmát a rokonsági fokhoz mértem hat hónaptól lefelé szabja meg.
A letűnt világból közlünk egy 18. században szerkesztett írást, bár nem derül ki belőle az illető halott neve, csak annyit tudunk, hogy Beczkón ment végbe az annak megfelelő szertartás.
Az ellenreformációban diadalmaskodó katolikus egyház a XVIII. században a hitélet ébrentartására a pompát kedvelő barokkstílusban építi templomait. Különösen a jezsuita rendnek vált ez kedvenc stílusává, amelyet a végsőkig fokozott pátosz, hatalmas arányú térhatás, nyugtalan mozgalmasság, meglepően ható merész világítási kontrasztok, a festőiség túlzott keresése stb. jellemez. – Ugyanilyen formában érvényesült a barokk a világi építkezésben is.
A barokknak Közép-Európában Bécs lesz a központja. A Habsburgok szerencsecsillaga a XVIII. században folyton emelkedőben van. Diadalmas hadjáratok, így a török kiverése Magyarországról, növeli a tekintélyét, gazdagságát. I. Lipótnak korlátlan uralkodói hatalma vérrel és vassal egy birodalomban kovácsolja össze különböző történeti fejlődéseken átesett népeit. A magyarság szívós ellenállóereje is ekkor tört össze. III. Károly és Mária Terézia folytatják és szerencsés kézzel fejezik be e folyamatot; Bécs, a császárváros ebben a korban éli aranykorát. I. Lipót Burg-építkezéseitől kezdve Mária Schönbrunnjáig a palotáknak egész sora épül fel Bécsben. Az udvar fényében sütkérező főurak követik ezekben az építkezésekben is az udvar példáját. A magyar főurak így honosítják meg a barokk stílust.
Arkhimédész, mikor azt mondta: adjatok egy pontot a légűrben, s én kivetem sarkaiból a földet, nem kiáltott föl annyi elbizakodottsággal, mint amennyivel én: Adjatok egy szegedi embert, aki nem ismerte Antal urat, s én odaadom a fejemet! Ha nem ismerte, akkor… nono, még sem adom oda a fejemet.
Pedig bízvást oda lehetne adni. Mert én nem átallom azt állítani, hogy nincs olyan szegedi ember (bennszülött indiánus), aki nem ismerte Antal urat. Nekünk, ifjabb nemzedéknek, már csak az ő elzüllött alakjára terjed az emlékezetünk; arra a szánandó, megtört alakra, aki foszlányos ruhában futotta roskatag lépteivel végig az utcákat, s az utcai gaminok kiabálták utána: „Antal úr! Antal úr!”
Úgy hallottam, hogy pár évvel ezelőtt valami harcias borbélylegény (ezek a borbélylegények mind olyan harciasak!) megütötte a szegény öreget, aki aztán a fejsebében elhalt. Nyugtassa a Isten.
De az apáink még emlékeznek arra az időre, amikor Antal úr igazi úr volt. Becsületes szabómester, céhbeli, a remekesek közül. De azért akkor is csak jó cimborától vette föl az úr titulust.
Büszkén döngette a mellét.
a havas temetőben
akár a dalban elhagyott napok
szivárog a sejtek
csontok és hajak csöndje
szivárog a szívünk ereje
a havas temetőben
ahogy szívünkben a bánat
nő a mérhetetlen évek
világ-egyensúlytalansága
fogy a gyertya lángja
hitünk sugara a világban
a havas temetőben
hantjaink csendjében
ahogy tűlombokra a hó
ránk rakódik az éjszaka
a gyász fekete csendje
Kopasz és csupasz minden ami él,
Teraszunkon körte és fügelevél,
Kék kerti csapunk már elzárva,
Csak a napfény emlékeztet a nyárra.
A bársonyvirágnak kopott fénye,
Dülöngél a virágtégla szélre,
A muskátlinak kókadt pirosa
Kakasok szakadt taréja.
Kopogtat a naptár: Mindenszentek!
Söpörd az avart, holnap szebb lesz,
Holnapra, Halottak napjára
Még több hullik a terasztéglákra.
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.
Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.
Téged is elhív, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.
Két drága asszony, Istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett, olyan halkan.
1916.
Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi árnyak.
Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
Isten haragja betakar,
és vége a világnak.
Máramaros, Szombathely, Zala temetője,
Egy-egy kis virágom nyugszik a földedbe’,
Egymástól, én tőlem, de távol nyugosztok;
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!
Hogy voltatok egykor tán’ csak én tudom még
Jó édes anyátok hant alatt nyugszik rég.
Nem öleli senki sírva a fejfátok:
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!
Rátok horpadt a föld, a fejfátok kidőlt,
Poraitok felett, tán’ még a fű se’ zöld;
Nem talál már senki e földön reátok:
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!
/1548/
Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.
Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemetet lovárul ökleljük.
Hiszem, az magyarok, mikoron kiütnek:
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,
Kik hamar előttük futnak vagy elesnek,
Magyar fegyverétül terétve feküsznek.
Adjad nagy Úristen, vitézi tettekkel
Végházunk kérkedjen sok pogány fejekkel.
A végbelieknek tartsd meg erejeket;
Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!
Az ezer ötszázban és az negyvennyolcban
Énekli Turi György vérszomjuzásában.
%20(444x640).jpg)
Kralényi Albert született Vadkerten [ma Érsekvadkert] Nógrád megyében 1830-ban. Nem lehet tudni, hol végezte iskoláit. A legszentebb üdvözítőről elnevezett Szent Ferenc szerzetesrend papjelöltjei közé vétetett föl 1845-ben. A szabadság .szelleme, a haza szeretete a haza millióit átható lelkesedés az ő szívét is lángra lobbantotta és örömmel sietett a veszélyeztetett haza védelmére, miért is 1848-ik évi június havában, mint másodéves bölcsészethallgató letette a szerzetesi barna, fehér kordás csuhát, oly szándékkal, hogy a Szegeden át a rácok ellen vonuló önkéntesek zászlóaljába iratkozzék. Azonban nem ezek közé vétette fel magát, hanem az ép azon időtájban szervezet Lehel huszárok ezredébe.
Megszoknám én a csatatért,
A sok kiömlő drága vért,
Mindent meg tudnék szokni:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Keservesen zokogni!
Megszoknám, hogy a holtakat,
A harcmezőn elhulltakat
Már-már ne is sirassam:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Szepegni félve, lassan! …
Megszoknám, hogy az emberek
Virága vérben hempereg
És egymást tépi széjjel:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Fel-felzokogni éjjel!
Édesanyám, édesanyám,
Foltozgassa meg a ruhám.
Itt is kopott, ott is szakadt,
A szívemből sóhaj fakadt.
Édesanyám, édesanyám,
Főzze meg kend a vacsorám.
Olyan jó a kelmed főztje,
De rég nem ettem belőle.
Édesanyám, édesanyám,
Vesse meg kend a nyoszolyám.
De kemény a fejem alja,
Édesanyám, hallja, hallja.
Édesanyám, édesanyám,
A takarót terítse rám.
Meséljen, mint réges-régen,
Tán elalszom lassan, szépen.
Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében őszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegőt kért és vizet, vizet még
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!
1915
