Vidor Marcell: Rákóczi ruténjei között

Leborulok sírva a földnek ölébe,
Valaha hej itt járt Rákóczinak népe,
Lábuk nyomát régen a szél bekavarta,
Sok súlyos esztendő szállott a magyarra…
Leborulok sírva e földnek ölébe:
Emeld föl a lelkem Rákóczinak népe!

Óh áldott ezerszer ereje a rögnek,
Szívemben az álmok magasabbra törnek,
Hol a honszeretet égi fénye lángol,
Iszom a dicsőség drága italából:
Magyarország Anyám vérző homlokára
Hull mára glória sugárkoronája.

Meghasad a szívem tiszta gyönyörébe…
Rákóczi földjének lágy, puha ölébe
Nyugtatom fejemet, szunnyadó hű gyermek,
És érzem, az álmok megelevenednek,
S a völgyről, a hegyről úgy suhan elémbe
Diadalmas arccal Rákóczinak népe.

Nincs fegyver a vállán, s kacagányos mente,
Egy se párducbőrös, sisakos levente,
Nem vakít, nem csillog kardja villanása,
De lelkembe markos büszke pillantása:
Rákóczi ha látná, mily serege támadt,
Beállna közéjük kurucgenerálnak.

Nem harcos e tábor, nem száll véres hadba,
Helyette a kardot fogta öregapja,
Ő már megelégszik a kasza nyelével,
Műveli a földet véres verejtékkel,
Kenyere sötét gond, mégis víg a képe,
Esküszöm, e sereg Rákóczinak népe!

Leborulok sírva e földnek ölébe:
Köszönöm, hogy itt vagy Rákóczinak népe,
Amerre a síkot, a halmot bejártam,
Mindenhol magyar szót és hazát találtam,
Álomnál fényesebb gyönyörűszép álom:
Itt vigyáz a népünk a lengyel határon.

Erre, hol a véső a sziklákba vágott,
Fejsze és kalapács teremtett világot,
Hol a lusta földet sínekkel megrakták,
Itt született, itt egy darab Magyarország,
Látom: e lakatlan vadonnak ölébe,
Új életre támad Rákóczinak népe!

Vérzivatar helyett munkás Magyarország,
Hol nem a könnyeket, az örömet ontják,
Kenyere, kalásza, méze Kánaánnak,
Kincse, gabonája mind ölünkbe árad:
Új Magyarországnak ez a dicsősége,
S te ezt megteremted Rákóczinak népe!