Madarassy László: A magyar kocsizás múltjából

Most, hogy felsődriethomi Pettkó-Szandtnek Tibor könyve a magyar kocsizásról megjelent (Ösmertetését lásd folyóiratunk Könyvszemle rovatában), alkalomszerűnek találjuk, hogy – a család engedélyével – ismertessük kellemesi Melczer István septvir (hétszemélynök) eddig kiadatlan családi visszaemlékezéseinek egyik fejezetét, amely a múlt század elejének országúti kocsizásairól és az előfogatról ad fölöttébb értékes néprajzi fölvirágosításokat. kellemesi Melczer István 1810-ben született és 1861-ig, septemvirré történ kineveztetéséig, amikor is a fővárosba költözött, életének túlnyomó részét falusi birtokán, vagy vidéki városokban hivatalnokoskodva töltötte s így bőséges alkalma nyílott az országutakon való közlekedés szokásainak, törvényeinek, bajainak, a közlekedést lebonyolító lovas parasztoknak, lovaknak és kocsiknak tanulmányozására.

    Azzal kezdi visszaemlékezéseinek erre vonatkozó fejezetét, hogy atyjának, aki szintén septembir volt, patvarista (ügyvédjelölt) korában az országúton, vezetőként gyalog kellett mennie, midőn a feneketlen sárban főnökének hintaja elé vontató ökröket fogtak. Atyja hintón járni nem szeretett; maga számára egy hosszú, fedeles, úgynevezett lengyel bricskát használt, mely kassal ellátva zöldre volt festve. Ebben a bricskában minden szükséges útiholmi, élelmiszer, ágynemű elfért. Ősz táján, novemberben, ha Abaúj megyei birtokukról Pestre utaztak, olyan feneketlen sarak voltak, főleg (Hejő)Szalonta, (Mező)Kövesd, Erdőtelek táján s egyebütt, hogy miatta minden tíz-húsz lépésnyire meg kellett állapodni és a malomkő alakra nőtt kerekeket az arra készen vitt eszközökkel a sártól megtisztítani, ha ugyan a kerékagyig sárba rekedt jármű egészen el nem akadt. Miskolc mellől Pestig az út némelykor nyolc napig tartott. Télvíz idején a főfeladat abból állott, hogy mentől előbb kijussanak a Jászság és Pest megye homokos talajára, hol mégis biztonságosabban lehetett haladni, mint Borsod és Heves megye feneketlen útvonalain.

    „Azon lassú utazásnak – írja Melczer septemvir – a feneketlen utak állapotán kívül oka abban is rejlett, hogy atyám majdnem kizárólag saját lovaival utazott… Szájából sohasem hallottam, hogy ő a kocsisokat sebesebb hajtásra ösztönözte volna, hanem igen sokszor: Módjával hajts! Farkasügetve kocogj! Ne űzd ok nélkül a szegény párákat! A mindig nyeregből hajtó kocsisoknak ez kedves is volt, mert 25 mérföldön keresztül, habár öt-hat napon át magát a ló által kényelmetlen pusztafüredi (így!), csak egy báránybőrrel fedett nyeregben rázatni bizony kellemes állapotnak nem volt mondható.

    Atyám a lovakat saját ménesében nevelte s az igen szilaj és vad csikókat maga törte be és idomította. Nagyon bizalmasakká és tartósakká is váltak azután Felszerszámozva mindig magyarosan, de csak igás módon valának, csikós kantárral, melynek az akkori viszonyok közt nagy haszna volt, mer az egyszersmind a kötőféket is pótolta, az orradzó és torokszíjjal egybekapcsoló karikába lévén a kötőfékszár megerősítve, az egyszerű zablát kétoldalt fapeckek tartotta, ezeket kivéve a lovakat nem kelle lekantározni, hanem anélkül is meg lehetet étetni. A rúd melletti lovak farhámmal valának ellátva, a gyakorlott szem ezek szabásából azonnal megláthatta, vajon a tulajdonos alföldi magyar ember-e, vagy tót uraság, – a Felföldet mi Kassától fölfelé számítottuk – s az eperjes-vidéki, debreceni, vagy miskolci szíjjártók szabásától egészen különböztek. A kocsis nyeregből hajtott, mit biztosabbnak tartottak, mert mintegy a lovak közt kévén, azokat könnyebben kormányozhatta; erre nagy szükség volt, mert az utak mély, sokszor másfél lábnyi vágásokkal és kátyúkkal valának felszerelve, ha a kerekek oda agyig elmerültek, a kocsi elakadt s előbb ki kelle ásni, vagy kapálni, mielőtt továbbmehetett volna. Minden bukkanónál hangosan is figyelmezteté atyám kocsisait: Vigyázz! Közöld a vágást! Hisz a kerekeket, mint már említém, ezenkívül is tisztítani kellett s evégett meg-meg kelle állapodni.

    A gyeplőt a kocsis pecekben, vagyis markolatban tartá kezeiben, nehogy ez, kivált a hideg miatt megdermedt ujjak közül kicsússzon s azzal a lovak szabadokká legyenek; a pecek, vagy markolathoz hosszú, vékony, úgynevezett álomszíj volt csatolva, mely a nyerget a hátulsó kápa alatt körítette s így az unalmas, lassú utazás közt elszenderedő sem ejthette a gyeplőt a lovak közé. Nyereg alá mondig a legnagyobb s legerősebb ló választatott, miután ennek húzni és hordani is kellett; a kocsisok ezeket, habár tiltva volt, a poroszka menésre tanították, mi a lovasra nézve kényelmesebb mozgás az ügetésnél, kivált ennek rövidebb lépésénél… Atyám mindig négyfogatún járt, mert csak rendkívüli esetben fogtak be az első ló mellé hosszú láncra egy ötödiket is, többnyire fiatal csikót, szoktatóul”…

    Az előfogatról, a régi hivatalos utazásoknak erről a nélkülözhetetlen intézményéről Malczer septemvir ezeket jegyezte föl: „Az ország 1848 előtt több kerületre volt felosztva, Ezek élén állott az országos tartományi biztos, ki az akkori magyar királyi helytartótanácsnak nemcsak tagja, hanem egyik alelnöke is vala. A kerületek élére Pesten, Pécsett, Kassán, Eszéken, Debrecenben mindenütt egy kerületi fő- és albiztos volt nevezve – (Superior ac Substitutus Provincialis Commissarius) –, kiknek fő rendeltetésük volt időnként azon terhek iránt tétetni meg a kiegyenlítést – (Computus) –, melyeket a megyebeli adózók az állandó katonaság számára hadiadójukbe leendő beszámítás fejében leszolgáltak. Az összeszámolásra nálok a megyék és illető városok hadipénztárnokai és számvevői nyugtáikkal, a katonaság részéről a haditisztviselők igazolványaikkal, mint elnöküknél megjelentek. A katonaság akkoron az illető kerületben nem mozoghatott más irányban, mint amelyet a tartományi biztos kijelölt, tiszti köréhez tartozván ezeket úgy irányozni – (instrudálni) –, hogy a megye lakosai között a beszállásolási és előfogatozási tehe5r méltányosan fel legyen osztva. E célra a katonaságnak magát utalványokkal – (assignatio) – kelle ellátni s a computuskor ezek hasonlíttattak össze a megye- és városbeli nyugtákkal s az eredmény felterjesztetett a m. kir. helytartótanácshoz. Valamint azonban a katonaság számára, jövő beszámítás mellett, ingyen kiállítandó előfogatokra az utalványokat a kerületi biztosok állították ki, úgy azon polgári személyek, kik az előfogatokra azonban készfizetés mellett jogosítva valának, például hivatalból utazó tisztviselők, stb. az utalványt (vagyis assignatiot) az illető biztostól nyerték ki. Az előfogatos nem tartozott messzibbre vinni az utast, mint egy állomásnyira, mely két mérföldet tett ki, ritka helyi viszonyok közt, hol a népesség gyérebb, a községek ritkábbak voltak, léteztek 3 vagy 4 mérföldes, tehát másfél, vagy kétállomásos megállapodási helyek. Egy négyesfogatnak állomások szerint számított díja 1 frt vala. A kocsis kapott még egy csekély borravalót is.

    E század – t. i. a XIX. század! – derekáig a földmíves készpénzt igen nehezen tudott szerezni, a polgári személyeknek kiszolgáltatandót tehát nemhogy tehernek, hanem inkább előnynek nézte és szívesen teljesítette, annálfogva az utalványokat ritkán is kérték előmutatni, hanem készen kiálltak enélkül is, mert vajmi ritka volt akkor, a hópénz pedig azon mérsékelt s természetben le nem szolgált hadiadóra, sóra s egyéb apróságra kellett.

    A kijelölt állomásokon, mezővárosok kivételével állandó helységháza ritkán találkozott, ennélfogva a bíró háza elébe kellett hajtani. A bíró sajátos jelvénye a háza előtt álló kaloda volt; egy sajátos faalkotmány, kisebb-nagyobb lyukakkal ellátva, melyek a két faoszlop között levő deszkák hasadéka közé valának fúrva, a felső deszka kiemelhető lévén. Ezen kaloda a kisebb-nagyobb rendőri kihágást lekövetett paraszt lakosok megfenyítésére használtatott s inkább szégyenítő, mint fájdalmas testi büntetésnek tekintetett. Dorbézolók, éjjeli kóborlók, nyelves és rágalmazóknak részint kezeik, vagy lábaik, súlyosabb esetben nyakuk záratott rövid időre a kaloda deszkái közé s tétetének ki a bűhődők a nyilvános gúnynak. Az éenként megújuló falusi bíró választásánál a kaloda ünnepélyes menettel vitetett az új bíró háza elébe s megjelölte annak lakását, kinek a falusi hatalmast képviselő bírói pálca adatott, valaminthogy a bíró ilyen pálca nélkül nem is igen jelent meg az utcán, vagy közhelyeken, ezzel jelezvén az őtet illető tekintélyt.

    Mihelyt az előfogatot kívánó a bíróház előtt megállapodott, a kisbírák vagy falusi szolgák azonnal szétküldöttek a lovak előhajtására. A lovakat többnyire a sokszor távollevő legelőkről kellett előszerezni. Igen szorgos munkaidőnek kellett lenni, hogy az ekéből, vagy kocsiból fogassanak ki, miután akkor a közlegelők bősége miatt nagyobb marhaállomány tartatott a gazdák részéről, már azért is, hogy az úrbéri robotozás fennálltában az úri szolgáltatásokat is teljesíthessék, saját földeiket is megmívelhessék. Egy-egy forspont – (Vorspann) – köteles különben is csak két lovat állított ki. Előhajtatván a lovak, csak akkor mentek tulajdonosai a szerszám után és míg azokat összeigazították, a gazdasszony a forspontra menő tarisznyáját élelemmel ellátta, az iléy lóváltásnál néhány óra is eltelt; az utazást tehát ily módon se lehetett gyorsabbnak mondani, mint azt, melyet valaki saját lovaival tett meg, noha ezeket útközben étetni, itatni s éjszakán át meghálni kellett. Az előfogatosok nemcsak, hogy szhívesen ki nem álltak volna, csak az ellen kelle védekezni, hogy négy ló helyett többet kívántak befogni, részint a szokatlan hintót nehezelvén, részint az utakat rosszaknak állítván. A nagyobbszámú lovaknak azon hátránya volt, hogy minden pár mellé egy kocsis kíséretét kell eltűrni, amennyiben lovait ez másra bízni nem akarta. Hol az út gyorsabb haladást engedett, a kísérők a kocsira elől-hátul felkapaszkodtak, az út rosszabb részén az egymáshoz amúgy sem szoktatott lovakat gyalog vezetgették, vagy mellette szaladva, ösztönözték. Volt is erre szükség, mert hám és gyeplő többnyire csak kenderfonatból lévén, a csodák csodája, hogy a hintó többször nem fordult fel és szerencsétlenség sűrűbben nem történt.

    Várakozás alatt bíró uram az utazót, kivált magyar vidéken szobájába szívesen beszólította s ott vele a maga vagy községe szűkkörű ügyeiről a magyar paraszt akkori szertény, mondhatni szemérmes, s mindamellett igen illedelmes és komoly tartása mellett szívesen társalgott, az előfogatos utazóban mindig nagyobb tekintélyű, vagy befolyásos állású személyt gyanítván. Az utazók, saját ellátásuk végett a hideg ételeket, jobbminőségű bort magukkal szokván vinni, azokkal gazdáikat is meg-megkínálgatták, kik ezzel magukat megtiszteltetve érezvén, igen illendően használták fel az arra adott engedélyt. A termesztvényekben bővebben ellátott magyar vidékeken bíróné asszonyom kínálta meg keresetlen vendégszeretettel az utasokat s ha az ajánlatot, mit nagy leereszkedésnek vettek, elfogadták, azonnal lekészíték a hamar kiállítható paprikáscsirkét, vagy hasonlót. Bort a vendég adott, vagy hozatott, s azzal a gazdát s egybesereglett, de szótlanul fülelő családtagjait is megkínálgatta.”