/Sértő Kálmán halálára/
Eltemették Sértő Kálmánt:
ezrek egy kijátszott bárányt.
Koporsóját megcsudálták,
ahogy a nagy sírba ásták.
Hiába voltak sokezren,
könnycsepp nem pergett le egy sem.
Azok lengették a kendőt,
akik néha néhány pengőt
dobtak neki szemforgatva,
s halálig magára hagyva…
Pesten temették el Kálmánt,
díszben az ártatlan bárányt.
Jobb lett volna Baranyába,
a nagy Dráva hullámába.
Testvér, gyöngyszínű sejtelmek, hibátlan
Rímek mestere – mester már a kezdés
Korán alig túl – hallom, láz epeszt és
Fekszel rendetlen szívvel, kínziláltan.
Te férfiban is váltig csodagyerek,
Szépséghívő, a vers vitéze, hidd el,
Ma szükség van rád ékes rímeiddel,
Melyek zsivajra zengéssel felelnek.
Manap az embert annyi nyers, garázda
Rikoltás, jelszó, síp, dob hajkurássza –
Igézni kell, hogy félelmet felejtsen.
Igézd te is hát: lendülj újra nászba
Új szépségekkel – élesszen a verseny –
S inkább, ha tetszik, kapj hibát e versben!
Nagy írónknak a debreceni csinos és művelt, társaságbeli asszony érzett izzó szerelmét dokumentálja ez a levél.
1930. december 12.
Olga kedves, drága, feledhetetlen!
Válasz ez, válasz, élő szóval tett meghívására, hogy menjek el disznótorra Magukhoz… Nem mentem el, bár tudtam, hogy vár, s bár egész este boldogtalan voltam. És mégse mentem el, mert nem akartam mindennapivá tenni, közömbössé és szürkévé válni azt az érzést. amely bennem van, s amelyik oly gazdag örököt nyert azzal, hogy szinte szimbolikusan egy felvirágzott páholyból nézhettem végig Magával a Légy jót.
Milyen különös volt s milyen érthetetlen. Be furcsa az élet. Mikor Maga azt vallotta nekem, hogy közömbös vagyok Magának, mert a szíve le van foglalva, rettenetes bánat ütött ki rajtam, ahogy a láz veri ki az embert a betegségben. Első érzésem az volt, hogy elutazom Debrecenből. Aztán nem tudtam elutazni, s másnap találkoztunk. S azóta többször találkoztunk.
Mikor Tisza Kálmán hatalma tetőpontján állt, még mindig azt rebesgették, hogy van valaki, akitől ő is tart. Még előtte is van egy tekintély.
- Ki lehet az? – kérdeztem egyszer. – Úgy-e, a király?
- Nem; a Bihar megyei viceispán, Beöthy Andor.
Még akkor nem igen voltam járatos a klubba, Tiszát is csak az ellenzéki lapok vezércikkeiből ismertem s úgy képzeltem őt, hogy még a kő is meglapul, ha ő rálép. Hatalma, erélye belenyúlt a fantázia mesés ködébe; sokszor elábrándoztam efölött, s elképzeltem messzeérő kezét, hogy ha még tizenöt évig ő kormányoz, az örökös tartományokat is magyar megyékké hasogatja föl s Bécs parancsnokává megteszi például Sal Ferencet. És ez a hatalmas ember is fél a Bihar megyei viceispántól.
Egy szép májusi vasárnap délután elindul az erdő friss zöldje és végigköszönti a falu utcáit… Eladólányok mennek a Tiszára, s egy-egy fűz-, vagy nyárfaágat törnek, papírszalagokkal és saját hímzésű kendővel feldíszítik azt. Magasra tartják, nótaszóval visszaindulnak, – olyképpen, hogy a két külső leánysor egymással szembefordul és a két belső sor pedig állandóan előrehalad. A sor végén kiperdülnek kétfelé, az álló sorba. Az álló, másik sorvégéről viszont egymás után perdülne k be a mozgó sorba és párosan mennek előre. (Mintha két „fasor” közt „zöldág-folyam” folydogálna!) A lábak apróznak, bokáznak, mire lent a szoknyák, fent a zöldágak rengenek, a lassú nóta ritmusára:
Nem idevaló születés vagyok én,
Az Alföldről, messze földről jöttem én.
Így jár aki messze földre vándorol,
Nincs babája, ki vállára boruljon.
Hej turáni puszták! hej Attila népe!
Sírva néz a magyar, puszták éjjelébe,
Derengő Tejúton nyomotok mutatja…
Rólatok mesél a bércek zuhatagja,
Tölgy erdők zúgása, jegenyék sírása
Viharos egeknek sötét villanása,
Álmodó faluknak álmos tétlensége;
- Hej turáni puszták, hej Attila népe!
Hej turáni puszták ragyogó új napja!
Hunvitéz a lovát harcra nem kapatja,
Szittya gőgös urak késő unokája
Puhultan fekszik le selyem nyoszolyába,
Nyugati bűbájjal behálózták lelkét.
Napnyugatot nézi s nem a hajnal keltét,
Átkos asszonycsóktól fertőzött a vére
- Hej turáni puszták, hej Attila népe!
Böhm Károly, Temesvárott született, hol alsó- és középiskoláit végezve, belépett a Csanád Egyházmegyei papnövendékek sorába. Midőn a szabadság szelleme kitört régi béklyóiból; midőn a börtön és rabság helyett szabadságot kért a magyar nemzet számára ; midőn ez visszavívta ős jogait; s midőn e szent, ősi jogokat, a nemzet függetlenségét, a haza integritását a kaján ármány megtámadta, szentségtelen kezekkel szél tépte; s midőn az egyedül álló magyar nemzetre bőszült áradatként omlott mindenfelől az ellenség, midőn megkondult a vészharang s midőn a veszélyben levő anyaföld felemelte hívó szavát hű fiaihoz, kérve oltalmat, segélyt; a Csanád egyházmegye lelkes papnövendékei — miként mások is — megértették e hívó szózatot s érezvén lelkűkben a költő eme szavait: „a haza minden előtt“ , készszívesen hagyták el a tudományok szent csarnokát,a kedves tanárokat s a drága szülőket és szent lelkesedéssel siettek a vérmezőre fegyvert ragadni a nemzet elnyomói ellen.
Graf Willy emlékezetének
Kedves barátom, az Isten veled!
Megszorítom még egyszer gondolatban
Azt a hűséges, tiszta kezedet.
Élted delén, nem borús alkonyatban
Tűntél el. Kísér könny és szeretet, –
Legjobb barátom, az Isten veled.
Marasztalt volna az anyai csók.
Esengett hozzád esdő szerelem.
Suttogó szavak, könnyek, csillogók.
Megannyi féltés, ború, sejtelem –
Nem használt semmi! Már mentél előre,
Vérrózsák közé, a halál-mezőre.
Ha majd a béke őrangyala leszáll
A vértől elázott harctérre:
A gépfegyver kattogása elhal,
S elnémul az ágyúk zenéje.
Jönnek majd robogva lármás vonatok
Velük versenyez az őszi szél.
S egyre távolabbról kiált utánunk
Az elhagyott, árva csatatér.
És tavasszal a síri mezőkön át
Figyelve repül daru, gólya.
Mintha csak keresnék, hogy merre, kinek
Van haza-üzenni valója…
1915
- A hősi halált halt Perczel Miklós honvéd huszárfőhadnagy emlékezetének -
Emlékezem!
Fejem figyelve térképekre hajlik.
Rotációsgép búgja lent dalát.
Túlsó szobában telefon csilingel.
Keskeny drótján új s újabb hír fut át.
Sürgönyt hoznak.
A villany sárgán fénylik.
Újság készül. Betűket gyűl a lap…
– Borzas fejek, a késő éji órán
Meredt szemmel térképre hajlanak.
Szó nem hallik. Az ajkak mostan némák.
De zeng a szív. Az óra lassan ing…
– Ott messze, messze muszka-réteken
Mit álmodhatnak harcos fiaink?
Vagy álom sincs ott?…
Ágyúk dörgő méhén
Srapnel-rózsákat nyit a szörnyű vég?
Pirosforgós öreg huszár
Teli tüdővel trombitál,
Érkezik táborkara élén
Első Ferenc József király.
Magyar királyt hordoz a hátán
Érzi, úgy áll meg a lova.
Henneberg tábornagy fogadja,
A honvédek parancsnoka.
Sasmadár száll büszkén, kevélyen
A ceglédi mezők felett.
Huszárok! Csáky, Fehérváry,
Szende Béla, Zoltán Elek!
S távol a lovas tömegekben
Fehércsillagos pejlován
Rohamszíjjal, csörgő tarsollyal,
Százada élén az apám.
Egy katona meghalt. Jó fiú volt szegény.
Jókedvű, mulatós, víg falusi legény.
Dalos volt a kedve, dalos volt az ajka,
Meghalt… a szenvedés meg se látszott rajta.
A kapitány úrhoz özvegy asszony megyen,
Most jött falujából nagy, ponyvás szekeren.
Meghalt a gyermekem… adják vissza nékem
Hadd nyugodjék otthon, a szülőföldjében.
Szólt a kapitány úr: „Mért vinné el néni?
Szebb temetése lesz itt minálunk néki.
Ékesen, díszesen kivonul a század,
Szép a temetése a magyar huszárnak.
Bús katonazene lesz a siratója,
Meghajlik az ezred büszke lobogója,
Koszorút is tesznek fejfa tetejébe,
A magyar huszárnak szép a temetése.”
Holdfény ragyog le… Hó világít.
Fegyver dördült. – Egy szív megáll.
Aztán megint csönd, csak a Száva
Futó sok habja muzsikál.
Fehér pihék zizegve hullnak.
Fehér hóban piros a vér.
És szép fehér lesz az is itten,
Akit a halál csókja ér.
De otthon, otthon érzik-e, hogy
Szemét lehunyta egy legény,
Hogy míg őrt állt a Szávaparton
Golyó ütötte át szívén?
– Magyar falu, hiába várod,
Mátkája is pártás marad.
Alszik a silbak zengő víznél,
A hó alatt… a hó alatt…
Déli harctér, 1914.
Hadúr kezében villám,
A népek ostora,
Az égnek büntetése,
A büntetés tora,
Harcoknak hirdetője,
Vihar előjele,
A harcok Istenének
Bosszuló szelleme
Mi vagyunk, mi vagyunk.
…Etelközéből jöttünk
És voltunk gondolat.
Nyugatnak homlokára
Szántottunk gondokat.
Turul-madár képében
Mi voltunk ott velük,
Tábortűznél sírva
Hívtak a hegedűk
Bennünket, bennünket!
Két kis fiamnak harmat karja fonja
Fáradt nyakam az álmaimban át
S ágyúk szaván keresztül csengve hallom
Ajkuk hívó szavát:
– Apuci, jöjj haza!
Tűzsebzett éjen elmerengek sokszor
Valami régi gyermekes imán
S az asszonyom hajol fölém ilyenkor,
Forró száj éri szám
És súgja: – jöjj haza!
Szívem kicsordul: Isten, Isten, meddig
Legyek süket és éljek mint a vad?
Két kis fiamhoz, asszonyomhoz mennem
Már sohasem szabad?
Nagy Isten, vígy haza!
Oláh front, 1917. szeptember
Sötét őszi felhők,
Vándormadarai
A haragvó égnek:
Szálljatok-szálljatok
Magyarország felé,
Üzeneteinket
Bús kedveseinknek
Kímélve vigyétek.
Mondjátok el otthon
Néma zokogással,
Könnyel öntjük párnánk
Szarmata síkságban.
Lelkünket a bánat
Csaknem szétszaggatja,
Könnyekbe fullasztja
Keserves rabságban.
Kedves öcsém,
ez a levél
Betűt nem kíván, mert szívemben él.
Messzi mezőkre sóhaj űzi,
Szárnyaló postám nincs rakva mással,
Hozzád siet egy iramodással.
Lovacskám nincs, de toporzékol,
Kocsisom: a láz, néha a téboly,
Vágtat a táltos száz veszedelmen,
Ostora: egyre apadtabb türelmem,
Abrakja felhő, patája szellő.
A te írások sem hozza posta,
De mit kívántál, mind idehozta:
Megtörött fényét ifjú szemednek,
Szorongatását hideg kezednek,
Virrasztott éjek gyűrt, kusza álmát,
Hánykolódó lélek mély óceánját.
Lombjavesztett erdő felett
Sötét felhő száll át.
Törött ágon árva galamb
Siratja a párját.
Síró galamb, sötét erdő
Idegen itt nékem:
Nem olyan itt a sírás sem,
Nem olyan a lombhullás sem,
Mint minálunk a nagy erdőszélen.
Más ország az én országom,
Szebb ott még az ég is,
Kedvesebb ott, melegebb ott
Még a hidegség is.
Az emberek sem olyan jók
Itt ezen a tájon,
A lányok sem olyan szépek,
Az ibolyák sem olyan kékek,
Mint minálunk, szép Magyarországon.
Ébredjetek! a gyermekálmok szólnak,
A bölcsődal, a régi s új sírok.
Zengő szavával égi zivatarnak
Ó mért, hogy nem bírok?
Minden, mire csak egy szót tud a nyelvünk:
A Haza, – sírva esd és könyörög,
Ne adjátok el csúful megtagadva
A véráztatta ősi szent rögöt,
A hazai rögöt!
Szívetek mélyén kell, hogy éljenek még
Ifjú ábrándok és a tiszta hit.
Ássátok fel a régi énetek, majd
Az újra megtanít.
Hogy bízzatok, mert mindennél erősebb,
Poklot ledönt a hazaszeretet
S hogy tudjátok, ha mindent megtagadtok,
De azt az egyet soha nem lehet.
Ezt soha nem lehet.
Áldott legyen, áldott a haló porában,
Akinek a szíve ezerszer dobogta:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában.
Aki a kietlen magyar éjszakában,
Éjfekete felhők felé elzokogta:
Hiszek egy isteni örök igazságban.
Szent, szent ez a fohász. Harsogjon, meséljen
Visszhangos sziklák közt, rónán, televényben,
Lehorgasztott fejű magyarok szívében.
Már csak ez a hitünk, ez az egy imánk van:
Hiszünk Magyarország feltámadásában.
Ámen!
- Az élet legmélyéről -
MÉG NEM BÚCSÚLEVÉL
Drágám!
Ma meghalt Imre bácsi
– úgy hírlik, én következem –.
Tudod, … nem is olyan nehéz… meghalni
Majd elmondom álmodban… jó?
ha én is odaérkezem.
MIKOR GONDOLATBAN VELED BESZÉLGETEK
- Vagyis: Gondolatbeszélőn-
Ma újra úgy határoztam…,
mindent elmondok Neked.
Nem őrködöm tovább
vágyaim és kétségeim fölött.
Ne higgyetek vörös szabadságban,
Szavuk csak buzgó frázisok.
Húzzátok szét e színpad függönyét,
Kínt, halált, nyomort látok ott.
Bohócok, nagy komédiások ők,
Báránybőrbe bújt farkasok.
Hamis csengő szépen szól nyakukban,
S útjukon hagynak vérnyomot.
Szabadságnak ott nincs hazája,
Hol rabbilincs húzza a kart.
Párducok sötét barlangjába
Meghalni hurcolták a magyart.
Fáradtan álmukba révület
Hegyes karóit verték.
Motor köpülte a süket
Szürkület nyúlós csendjét.
Három kiáltás verte át,
Mint üveget a gránit,
Búcsúzó társaink szavát:
– Hazáért mindhalálig! –
Hárman voltak, de ezreket
Takar a hármuk sírja.
Hívom a holnapok felett;
– Modestó, Gyurka, Attila!
A legendákból keljetek
Életre csak egy percre,
Mikor még kéklő lányszemek
Kacagtak szemetekbe.
1974. május, [New York, St. Patrick székesegyház]
Isten rányomta életünk mindennapjára, nemcsak az első hatra, hogy az jó. Az élet önmagában, legyen bár nehéz, tűnjék bár elviselhetetlennek és mint szokás mondani, értéktelennek – az élet Isten ajándéka. Mondom, önmagában. Ez áll életünk minden körülményére és kereszthordozására is.
Az élet azonban átokká, Isten ostorává, a keserűségek és belső meg külső csapások sorozatává válhatik az ember gonoszsága által. El is veszhetik, mint az Úr tanítja, sőt az örök kín forrásává válhatik, ha az ember rosszul bánik vele, ha megátkozza és nem szenteli meg, ha gondját nem viseli, hanem ellene fordul és megöli.
Bort ide kocsmáros, tokajit, pirosat,
Csatlósom, apródom, itasd meg a lovat!
Habos a zablája, zilált a sörénye,
Patkója csillagot rúgott három éjbe. –
Magam is, magam is halott fáradt vagyok,
Bort a vitéznek, a lónak meg zabot.
Temesi bánságból szaladtam idáig,
Nagy az út Temestől az egri hóstátig!
Nem nagy út, nincs is út, tartson örökétig,
Mint az én szívemé a rózsám szívéig.
Mostan három éjjel, mostan három napon,
Tenger nagy bánatom borral itatgatom:
Piros borral, mert a bánatom fekete,
Korcsmárosné lánya, ülj mellém, ülj ide!
Hájas testében is szárnyalt a bátor szellem,
Humorizált; de állt szilárdan, népi szirt,
Honatya volt, fütyült a rangra s gúnnyal írt
Egyházi hatalom s császári banda ellen.
Húsz nép közt hódított rajongót sima kellem:
Sugaras tolla, mely babonát máig írt,
Sohasem volt lakáj, de lakájt is lebírt,
Szolgált: egy nemzetet: hogy halni sohse kelljen.
Izzadt keservesen, hogy a Természetesség
Folyjék mondatain, mint egy hegyipatak,
Erőlködött, azért, hogy Műve mindig tessék.
S lázadt. De napjai már nem szomorúak.
Boldog s áldott, kihez földi és égi láng ért,
És világítva küzd az igaz Szabadságért.
Elnézlek, mint egy gyermek és
te megijedsz e pillantástól.
Fenyegetők
egy gyermek szemei, kivált
lámpaoltáskor, amikor
Isten esendő fényeit kioltják.
Ilyenkor csönd van, éjszaka,
neked azonban nem kellene félned,
gyerekkorom teneked bölcső
és nem koporsó.
Élet és Irodalom, 1972. január 1.
Budapest, 1882. február 16.
Kedves Ilonka!
Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rugó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fogok megállani a lejtőn. Jólesett – ha bár mindennél jobban szerettem –, ha sorsa elszakad az enyémtől.
De föltettem már magamban akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.
Az Isten meghagyta élni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam!
Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet ve3sz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam.
Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta, míg ön elé léphetek soraimmal, sohasem hallottam maga felől, így azt sem tudom, nem ment-e férjhez, vagy nem készül-e férjhez menni?…
Most, hogy felsődriethomi Pettkó-Szandtnek Tibor könyve a magyar kocsizásról megjelent (Ösmertetését lásd folyóiratunk Könyvszemle rovatában), alkalomszerűnek találjuk, hogy – a család engedélyével – ismertessük kellemesi Melczer István septvir (hétszemélynök) eddig kiadatlan családi visszaemlékezéseinek egyik fejezetét, amely a múlt század elejének országúti kocsizásairól és az előfogatról ad fölöttébb értékes néprajzi fölvirágosításokat. kellemesi Melczer István 1810-ben született és 1861-ig, septemvirré történ kineveztetéséig, amikor is a fővárosba költözött, életének túlnyomó részét falusi birtokán, vagy vidéki városokban hivatalnokoskodva töltötte s így bőséges alkalma nyílott az országutakon való közlekedés szokásainak, törvényeinek, bajainak, a közlekedést lebonyolító lovas parasztoknak, lovaknak és kocsiknak tanulmányozására.
Azzal kezdi visszaemlékezéseinek erre vonatkozó fejezetét, hogy atyjának, aki szintén septembir volt, patvarista (ügyvédjelölt) korában az országúton, vezetőként gyalog kellett mennie, midőn a feneketlen sárban főnökének hintaja elé vontató ökröket fogtak. Atyja hintón járni nem szeretett; maga számára egy hosszú, fedeles, úgynevezett lengyel bricskát használt, mely kassal ellátva zöldre volt festve. Ebben a bricskában minden szükséges útiholmi, élelmiszer, ágynemű elfért.
I.
Bevezetés
Már vagy öt éve irkálok arról a témáról, milyen a képviselő „itt”. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképpen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldalról, csak egy mozzanat maradt eddig homályban, hogy milyen a képviselő odahaza a választói között.
Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, milyen íze van annak mikor otthonról idebeszélnek.
S így lőn, hogy fogtam magamnak egy képviselőt s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy oráció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lakzin, keresztelőn, országházban, beszámoló asztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nadrágszíja mindig egy ugyanazon likra van bekapcsolva.
Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velük az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros csík van beleszőve.
