Gárdonyi Géza: Háború árvája
Fészekből kiesett madár – a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt:
Jaj, nem találtam apámat, anyámat!
Az éjjel még láttam apukám.
Kard volt kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
– Apukám édes, fáj-e a sebed?
– Nem fáj! fiam. Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Odaborulsz az országút kövére.
– Apukám, – mondtam, – hát már ez se fájjon:
Láthatod, hogy hálok puha fehér ágyon.
Kenyér ha kell, egy egész nemzet adja.
S ha sírok, mindig lesz aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szívére borul minden árva.