Lendvai István: Magamon túl
- Prohászka Ottokárnak -
Hallom a Tengert, és meghalok érte.
Az utakat lábam már végigmérte,
magam tivornyáján elégett minden,
most már csak a Tenger búg füleimben,
s mert vak vagyok rája, meghalok érte.
Mi vagyok én, Tenger,
Én harcra törtem
véremet elivó bolond gyönyörben,
hogy a rabok vermét én széjjel rontom,
és rabnak pántos a kupolás csontom.
Én vagyok a rabság, én a rabok tornya,
én kövekre dobott szárnyas vitorla,
én gőgös Minden és sár és Semmi.
Te vagy a Tenger, mit nem ismerni.
Te vagy a csoda, te vagy, ami szédít,
ami kigyújtja a gondok estéit,
és mikor a hold arca megfagy az éjben,
a Te orgonádat hallom a mélyben,
és nekifeszülve a börtönrácsnak,
sötétségemből és meghallelujázlak.
Mi van ott künn, ó Szem? mi lehet még?
és ki ad erőt, hogy odamehetnék?
Az utakat lábam már végig mérte
nem látom a Tengert, és meghalok érte.